Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. július) 7. szám, 433–504 p.

Akkoriban úgy éltem fönt a kunyhómban, mint egy remete. Rettenetesen forró nyár volt. Lent a faluban az emberek szédülten jártak a hőségtől, a kertek betegen és sárgán haldokoltak, és én bágyadtan feküdtem a díványomon, és az ujjaim hozzátapadtak a könyvhöz, amit néha mégis olvasni próbáltam.

Akkor eszembe jutott a vadászkunyhó fönt a hegyen. Másnap fölmentem. Egy más világ volt; friss, zöld, eleven. Ott maradtam. És ekkor kezdődött az a furcsa élet, amire most úgy gondolok vissza, mint egy szép és egzotikus álomra, amit másvalaki álmodott.

Hová is tűnt az a nyár, mikor nyitott hajjal jártam az erdőt, és mezítelen lábaim vizesek lettek a reggeli harmattól.

Reggel az első madárfüttyre fölkeltem. Az erdő még titokzatos félhomályban ébredezett, és én kiterjesztett karokkal álltam meg egy-egy tisztáson, hogy mélyen beszívjam a fűnek, mohának, fakéregnek azt a csudálatos, nedves illatát, amit nem tudnak ellesni a legkiválóbb parfümgyárosok sem.

Egy hét alatt egész pogánnyá lettem. Embert nem láttam, csak az öreg gazdasszonyt, aki kiszolgált, és aki maga is inkább emlékeztetett arra a mesebeli öregasszonyra, akit »szerencse, hogy öreganyámnak szólítottuk«, mint azokra a fehér kötényes nőszemélyekre, akik kultúréletünkben sürögnek körülöttünk.

Nem olvastam, csak meséket: hindu, perzsa, görög és albán népmeséket, amiket ott fönt olyan jól lehetett elgondolni és elhinni. Nem öltöztem, csak bő, görögös, egyetlen darabból készült ruha volt rajtam, amit egy perc alatt le tudtam dobni, ha kedvem támadt megfürödni a patakban, vagy kifeküdni a fűbe, és összeölelkezni a vadvirágokkal. A hajam elszokott a hajtűtől, a lábam a cipőtől. Semmi sem volt fontos, csak az, hogy megérett-e már az eper, ami tegnap még zöld volt; kinyílt-e az a nagy, kék virág a patak partján; kikeltek-e vajon a fülemiletojások a bokorban. Köztem és az erdő közt megszűnt az a viszony, ami a Szemlélő és a Látvány, az Örülő és az Öröm, az Ember és az Élet között van. Én magam vol[440]tam az Erdő, egy voltam vele, benne éltem, és én voltam az Öröm és az Élet.

Jártam kint zivataros napokon, mikor mennydörgésektől reszketett a levegő, és aranykígyókban cikázott körülöttem a villám. Mikor az erdő minden lakója rejtekhelyére bújt, csak én álltam, és hagytam, hogy a vihar lobogtassa a hajamat, és az eső az arcomba csapjon. Jártam kint perzselően forró napokon, mikor minden visszafojtotta a lélegzetét, és én áhítatosan, mint egy pogány papnő, adtam oda magam a napnak, mely szinte fájt, annyira égetett.

És holdfényes éjszakán is jártam kint, mikor a föld ezüstcsipkékkel van beterítve, minden bokor mögül pajkos manók integetnek, és a tisztáson a tündérlányok táncolnak.

Egy délben történt. A patakból léptem ki éppen, kinyújtóztam, és valahogy nagyszerűen erősnek és könnyűnek éreztem magam. A nap még a szokottnál is szomjasabb volt, egy perc alatt fölitta rólam a vízcseppeket. Mindenből áradt az életerő. Minden fűszál alatt kis életek ezrei nyüzsögtek, dolgoztak, szerettek; az egész erdő élt, lélegzett, nőtt, zümmögött, susogott, zsongott körülöttem.

Egyszer csak egész közelről fuvolaszó hangzott. Nem volt dal, csak valami trillázás és csattogás, és úgy simult bele az érzésembe, mintha a fuvolaszó is én lettem volna.

Megálltam, és hagytam, hogy a hangok elborítsanak. Valami furcsa meghatottságot éreztem; valami pogány és szent imádkozni akarást; a nap, a fák, a fuvola, az Isten, minden eggyé lett: Pán… – suttogtam. – Pán…

Egyszerre megláttam. Előbb csak egy keskeny, barna csík volt az egyik fatörzs mögött, aztán előbukkant egészen. Én álltam a napban, a hajamból gyémántcseppekben hullott a víz, és a lábam gyökeret vert a földbe.

Közelebb jött. A fuvola trillázott és csattogott, a hangok szökdécseltek és játszottak velem, majd mélyebbek lettek, zengőbbek, furcsán rikoltozók és búgók, sisteregtek és fölcsattantak… én lassan remegni kezdtem… és aztán egyszerre csak messzire elhajította a fuvolát. Pán… – dadogtam. – Pán…

– – –

– Ki vagy te? – kérdezte egy napon Pán.

– Nem mindegy az neked? – feleltem nevetve. – Istennő, nimfa, tündér. Nevezz Kalüpszónak.

– És igazán, te igazán istennő vagy?

– Hát persze – erősködtem. – Kételkedsz benne?

Pán elgondolkozott.

– Nem! – mondta végre. [441]

– És miért nevezel engem Pánnak? – kérdezte még.

– Magam sem tudom. Mert Pán az a Minden. És mikor megláttalak, akkor úgy volt, mintha te volnál Minden. Az erdő, a napsugár, a madárdal és az Isten, aki mindenben lakik.

Nem nagyon értette. Még valamit akart kérdezni, de meggondolta, elkapta a karomat, és belenyomta pompás, ragadozó fogait.

– Hol voltál te azelőtt? – kérdezte máskor.

– Hát, hát… azelőtt egy szigeten laktam sokáig, odajött egyszer hozzám egy vitéz, Odüsszeusznak hívták.

Elmeséltem Odüsszeusz kalandos történetét. Ettől fogva mindig meséltem. Ha kifáradtunk a játékban és az ölelésben, a fuvolázásban és a kergetőzésben, akkor ölembe hajtotta a fejét: »Mesélj!« És én meséltem az Olümposzról, ahol az istenek ambróziát esznek és nektárt isznak. Meséltem Zeusról és szerelmi kalandjairól. Ámorról és Pszükhéről, Daphniszról és Chlóéról és magam is hittem, hogy amit mesélek, azt csakugyan láttam és átéltem.

Múltak a napok. Az erdő még szebb lett, a patak még csillogóbb, a fuvola hangja még forróbb és az én meséim mind fantasztikusabbak és izgatóbbak.

Három hét volt, három csodálatos hét.

A harmadik hét végén történt. Egy este a kunyhóm közepén ismeretlen doboz feküdt.

– Az inas hozta lentről – magyarázta az én vasorrú bábám –, ma jött a postán.

Kibontottam. Egy kalap volt benne. Egy rég megrendelt párizsi kalap.

Egy új párizsi kalap mindig szenzáció. Hát még itt, a vadonban, ahol úgy hatott, mint az én régi világom üzenete: gyere haza!

Föl akartam próbálni, és először vettem észre négy hét óta, hogy a szobámban nincs tükör.

Bosszankodva dobtam vissza. Mit csináljak? Este van, késő, sötét, ma már nem tudok tükröt keríteni. Lefeküdtem. Álmomban Párizsban jártam, és az első gondolatom reggel megint az új kalap volt. Honnan vegyek egy tükröt? Egyszerre eszembe jutott. Kimegyek a patakhoz, és megnézem magam benne. Feledve volt Pán és az egész mitológia.

Mit vegyek magamra? Türelmetlenül dobáltam ki a szekrényből a különböző színű görög lepleket. Egyetlen európai ruha volt, leghátul, az, amiben feljöttem.

Hol van a fűzőm, a cipőim? És a hajtűimnek is meg kell lenni valahol. [442]

Mikor elkészültem, kezembe vettem az új kalapot, és izgatottan siettem a patakhoz. A parton letérdeltem, és előrehajolva, óvatosan és gyöngéden fölpróbáltam a kalapot. Nagyon szép volt. Nagyon jól állt. A patakon keresztben feküdt egy keskeny palló, arra ráálltam, hogy talpig lássam magamat. Mit tagadjam, nagyon elégedett voltam azzal a képpel, amit a patak mutatott. Még rá is mosolyogtam. De a következő pillanatban arcomra fagyott a mosolygás. Valami zörejt hallottam. Alig tíz lépésre tőlem állt Pán, és kíváncsian nézte a patak fölé hajló úri, elegáns hölgyet. Ahogy fölnéztem, megismert. Az arcán végtelen csodálkozó meglepetés tükrözött, a meglepetés lassan ijedtséggé vált. Lassan hátrált, és a mögötte levő fatörzsnek dőlt. Néhány pillanatig még ott állt, a csontjaimig éreztem azt az állati szomorúságot, azt a kétségbeesett szemrehányást, ami szemében ült. Kitártam felé a karomat, akkor lassan megfordult, és eltűnt az erdőben.

– Pán! – sikoltottam. – Pán! – szaladva indultam utána. Merre ment? Hová tűnhetett?

Akkor messziről megszólalt a fuvola. Előbb sírt és panaszkodott, aztán hívott és csábított; mentem a hang után; a párizsi kalap a patakba gurult, a hajtűk ott csillogtak a fűben, a cipőm elvesztettem, a ruhám leszakadt rólam, ahogy mentem, lihegve futottam a hang után. Merre is megyek? Hiszen most már mögöttem hangzik. Visszafordultam, aztán megint vissza.

Az orromban éreztem az erdő ezerféle illatát, a fülemben a fuvola hívó és simogató szavát, a véremben a régi ölelések emlékének ízét. A szám kicserepesedett, és a szemeim égtek. Már véres volt a lábam, az ágak, amiken keresztültörtem magam, összekarmolták az arcom, és tépték a hajam. A fuvola játszott velem. Egész közel hangzott, hogy a mellettem levő bokor ágait hajtottam szét: »Itt vagy!« Aztán egyszerre egész messze tűnt.

Az erdő mint egy nagy hangversenyterem hangzott és visszhangzott, mintha a madarak is az én megcsúfolásomra esküdtek volna össze. Soha ilyen csattogás és csicsergés, trillázás és fütyülés nem volt.

Éjszaka lett.

– Pán! – sírtam bele a sötétségbe. – Pán!…

A madarak elhallgattak. Csönd lett.

A lábam sajgott, a fejem kalapált, a mellem zihált.

Itt-ott fölzengett még a fuvola hangja, fájdalmasan és panaszkodva. Vagy csak valamelyik rigó ébredt föl egy távoli fán?