Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. január 15) 1. szám

Majtényi Mihály: Hold a hegyek fölött

Két gyertyacsonk között olvasott a tanítónő.
Félig az asztalra dőlve falta a betűket a nehéz, sárga fényben. Szeme megszokta régen a vibráló gyertyalángot, kísérője lett életének ez a fény, gyermekkorába is ez nyúlt vissza. Gyermekkorába, amely nyomorúságot jelentett, harcot és tanulást. Akkor azt hitte, arról álmodott, hogy eljön majd a csoda érte. El is jött, de csak sánta kis ázott szárnyú, felemás csoda – nem volt több a tarsolyában, egy tanítói oklevél mindössze azt nyújtotta át neki: eredj!
És felszállt, lepkeszárnyon belevitorlázott az ismeretlen, messzi tájakba. Oh, ha írta volna a mérföldeket, ha jegyezte volna útját eddig, amerre a szél dobálta szerte az országban északnak-délnek – akkora summát adna az eredmény, akkora számot, hogy növendékeinek aligha merné előmutatni olvasásra. Mert mérföldekben is magas nagy szám, kilométerekben is hosszú az út, amit megtett. Állásról állásra. Lakott iskolaházban, ahová vízvezetéket szerelt a gondos tanügyi igazgatás – csak a víz nem folyt soha a csapból. Iskolaházban, ahol legömbölyített szobasarkok, linóleumos padló lihegték, ordították a higiénikus célratörést – csak a takarítóasszony szerződtetésére nem volt soha költségvetés. Lakott kisvárosban, faluban, elszórt házak között, földes szobában, legtöbbször mégis ez a fény kísérte: a sárga, nehéz gyertyaláng. Lakott rossz emberek között, ahol veréssel fenyegették már a kisebb gyerekek is, és ajánlatos volt jóban lenni a csendőrrel – ez megjelent néha fegyveresen, és úgy járta körül az iskola tájékát, mutatni, hogy puskával vigyáz a kis tanítónőre, haja szála ne görbüljön meg.
De voltak évei, amikor áldott környezetben már arról ábrándozott, amiről a Biblia beszél: „Jó nekünk itt, Uram, jó volna hajlékot verni akár rögtön, akár örökre!” Megjárta a fekete hegyek falvait, ott, ahol majdnem tengerre nyúlnak, de sohasem juthatott belőlük az áldott Adriára. Mert egy sziklafal zárta el, kétezer méteres sziklafal az utat arra. Aztán nagy síkságon lélegzett olyan szabadon, hogy azt hitte, beleszédül. És vitte a vicinális, sodorta egyre délebbre, belesodorta egy szűk völgykatlanba, és – ottfelejtette.
Peregtek az esztendők, ő csak gubbasztott és olvasott. Forgatta a lapokat az asztalon, belemerült a sokéves olvasásba, amelyből nincs kiút, csak szünet van. Szünet a tanításra, sétára – aztán megint és örökké ugyanaz. A betű. Áldott legyen a neve, aki kitalálta azt a betűvetést, mely káprázatot nyújt a lelkeknek és utat a mesébe. Mindig izgatóan, érdekesen. Csak vonuljanak örökké az alakok, nyüzsögjenek, adják a mákonyt, adjanak minél több érzést, minél több abrakot az ábrándos léleknek.
Valaki kocogott az ablakon. Kéredzkedő volt ez a kopogás, mint az egérzaj, olyan. Felemelte fejét, és belebámult az ablaktáblába. Ittas volt a másik világ üzenetétől: „mit zavartok?” – ezt mondta tekintete. Mikor aztán újból kopogtak, akkor szólt csak: „Jól van, megyek már!”
Kizárta az ajtót. Másik egér akart bejutni, hogy kettesben legyenek.
– Mára kész leszel a könyvvel? Akkor cserélünk!
Adták a mesét láncon, úgyhogy egymásba értek a történetek. Még ki sem hűlt az érzés, be sem záródott az egyik kör, el sem temette a lélek, vagy nem is ünnepelhette az örömöt, a bánatot, már bekapcsolódott a következő.
Ültek szemben egymással, a másik lánnyal, a sárgás gyertyafény annak sem volt idegen, legfeljebb a padlós szobát irigyelte. Mert neki csak földes jutott. Ilyen falifutót ő is készít majd – az volt a vendég szemében, ahogy vizsla módra körülszaglászott a jól ismert szobában. A szem feljegyezte a változásokat, irigykedett. Aztán megindultak mind a ketten tisztult szívvel együtt karonfogva vacsorázni.
Csak a lámpást készítették még ki. Lóbázó viharlámpát hozott a vendég is. Olyanok voltak lámpással a kezükben, mint két női Diogenész, akik elindultak keresni az embert. Kicsit lóbálták az utcán, mint a játékot, kicsit tüntettek vele. Olyanok voltak, mint az imbolygó Szentlélek a sáros, falusi utcán. Lépésről lépésre nyomultak, és aki figyelte őket messziről, ke[23]resztet is vetett talán. Jön a láng magától, kettős láng egyszerre, nyomul előre kérlelhetetlenül. Kísértetek vándorolnak így – legalább a mesében – sírjuk körül. Ahogy a lámpás táncol, emelkedik vagy süllyed, az mutatja kedvüket.
– Vigyázz, itt sarat láttam az úton!
A révkapitány irányítja most az idegen hajót saját kikötőjében. A felső utcán neki kell átvenni a szerepet, azt ő járta napközben, arról ő tudja, alkalmas-e az átkelésre, és hol.
Mert átkelni nem mindenütt lehet bolondjában. Tudni kell, melyik háznál dobáltak téglákat az útra. Szöcske módra, az imbolygó lámpásokkal olyan ez az átkelés, mint az örök izgalom. Nem lehet megunni. Legfeljebb a pokolba kívánni az egész völgyet.
Mert árok is van, sár is van, tetejébe még sötét és éjszaka. És ami elnyújtott kiáltás vagy csönd s zaj fülükhöz jut, az olyan most, mint a riasztás.
Így értek egy házhoz. Megérezték a sötétben, hogy célnál vannak. Megérezték a kerítés kiszögelléséről, a kilincsről, amely a kezükbe simult, és az ajtót nyitja. Az öt lépcsőről, amely felfelé visz: ez az! Ezerszer kell fellépni a lépcsőkön, hogy ezeregyedszerre már nem is a szem, hanem a biztos érzés irányítson.
A végtelen olvasásban ez volt a szünet. Az egyik szünet a vacsoráé, amelyért esőben, sárban, napsütésben, tavasszal és nyáron egyformán el kellett zarándokolni a felső faluba.
*
A vacsora. Istenem, a vacsora, amelyért gyalogolni kellett. Még jó, ha kettesben, de legtöbbször egyedül. A vacsorával nem is volt baj. Az asszonnyal, aki főzte, azzal inkább. Az asszonynak harcias lelke volt, vigyázó csendőrlelke.
– Most kell jönni, mikor már egy órája berántottam?!
– Jól van, vénasszony, ne kiabálj, mert kiesik mind a fogad!
– Ó-ó, kiesik, a maguké talán nem?
Érthető: kiabál, semmi haszna sincs abból, hogy ők itt esznek. A pénzt az ura kapja. Elkezdi a fenyegetést már hónap közepén: – Most miből főzzek, miből, lelkeim? Elment a gazember, és nem hagyott itt pénzt semmit!
Szüntelenül ugyanaz volt a visszavágás az érvelések körforgásában: – Fizetünk, és enni akarunk!
– De amikor elment, láthatják, és elvitte a rávalót!
Tizenötödikétől felfelé huszadika táján kerül mindig sor szabályos közelharcra. Előleget adtak. Elsején leveszekedték aztán. Az előleget a férfi nem ismerte el: „Ennyi az alku, és ennyi jár, nem kevesebb!”
– De a boldogságát a maga egyszeregyének, pogány ember! Se így nem jó, se úgy? Hát hogy jó akkor?
Minél gorombábbak voltak, annál előbb értek célhoz. Akkor megnyugodott a házaspár. „Ne kiabáljanak a kisasszonyok, ilyet úgysem esznek sehol a faluban!”
Hát az igaz. Megpróbálták: így igaz. Ez pogány ugyan, ez a munkásnépség, de legalább fogalmuk van az emberi konyháról. És vállalkoznak a főzésre legalább. Mert az őslakók, a parasztok aligha. Van itt falu a völgyben, ahol a tanító férfiember kénytelen maga főzni, ha meleg falatot akar. Ezek legalább terítékfélét tesznek az asztalra, abroszt és tányért.
Komoran mártogattak. Itt is gyertya égett – nem kapott petróleumot a boltos, ördög tudja, miért, és az egész falu megsínylette aztán.
– Nálatok sincs olaj?
– Nem, nálunk sincs. Gyertya mellett olvasok én is.
El kell viselni mindent. Majd jön egy szél megint, kiemeli innen, és sodorja őket tovább.
*
Ez olyan volt, a völgykatlan, mint az elátkozott boszorkánysziget. Önmagára utalva élte életét a falu. Egyetlen házsorba szorítva kígyózott hosszú utcája. Aki elindult reggel, a falut taposta még délidőben is. Aki meg nekivágott a világnak, fél napig kanyaroghatott hegynek fel, míg feljutott a tetőre, onnan meg a másik völgybe, a folyó völgyébe, az állomásra. Hetente kétszer jött a posta. Sovány öszvérpár mögé fogott zörgő szekér. Felfelé nehéz volt az útja, lefelé fékezni kellett örökké a kocsit. Káromkodott a postás, és ebben telt el egész élete. Ördög és pokol – aki kitalálta, hogy az emberek levelet és csomagot küldenek egymás felé.
Percek alatt viharzott benne végig a sok valóság. A másik lánnyal nem volt sok beszélnivalója. Összezárva, télen-nyáron, sok hónap óta elmondtak már egymásnak mindent. A falatért sem volt érdemes perlekedni, bőségben jutott ebéd [24] és vacsora. Jól főz a boszorkány, csak ne lennének olyan pogány népek.
Még templom sem volt a faluban, csak sárpalánkféle istenháza: imaház. A pap is idegenből jött misére néha. Annak is bukdácsolva kellett a begytetőn át a völgybe leszállani. – Ó-ó! – sajnálkozott rajtuk, kettőjükön, ha az Úr testéért és véréért szertartásra járultak eléje –, mit tesztek, galambocskáim, ha baj ér benneteket?
Baj? Ugyan miféle baj érhetné őket? Világi kísértés aligha. „Könyveket hozzál, atyám – ez volt minden kívánságuk –, minél több könyvet…”
– Hiúságos dolgok, – ezt akarta mondani a pópa, már a száján volt, de lenyelte. Hiúság? Nem mondható ezekre.
Tűnődve nézte társnőjét a kis tanítónő. A másik még mindig evett vasétvággyal. Szegénykének első állomása ez a falu, nem is tudja talán, hogy jobb élet is van, különb élet még a szegény tanítónő számára is. „Siess már” – nógatta, és új könyvére, abbahagyott olvasmányára gondolt.
Baktattak az úton visszafelé a pokoli sötétben. Csillag nem ragyogott.
A fiatalabbik hozzábújt önkénytelenül.
– Félsz talán? – kérdezte tőle.
Csak később szólt a másik, már a ház előtt majdnem:
– Úgy mennék már innen…
Menne már a faluból, a völgykatlanból, fojtogatta az élet itt. Pedig alighogy megérkezett csak. Menne innen, de nem könnyű az! Akit elnyelt ez a katlan, azt erősen tartja. Aki idekerült, azt könnyen elfelejtik.
– Gyere be kicsit – ajánlkozott –, később hazakísérlek.
A házőrző ebet akkor eresztette le láncáról a gazda. A konyhából kiáramló fény mellett köszönt rájuk. Széles, tömzsi ember volt.
– Ha kimentek megint, füttyenteni kell, akkor nem bánt – mondta. – Jobb, ha szabadon van. A felső faluban is tolvaj járt az éjjel. A kést ne felejtsd magadhoz venni, daskalica!
*
Két gyertyacsonk mellé harmadikat is ragasztottak, így ünnepelték az estet, az együttlétet. A háromféle láng gyújtópontja sokféle árnyat vetített. Mintha benépesült volna hirtelen a fal és az egész szoba.
Be is népesült a mese szárnyain.
– Neked nem volt soha senkid, Ružica?
Tűnődve nézett maga elé. Föltette ő is a kérdést sokszor: Ki tartozott ugyan hozzá? Szerelemmel, ahogy a társnője most gondolja. Vagy szeretettel.
A beállott csöndben vállát vonogatta.
– Ó, hát volt. Többször is.
– Mi lett azokkal?
– Elnyelte őket a messzeség. Azt hiszed, számon lehet tartani, hová lesznek azok, akiket szeretsz? Egy ideig hallasz még róluk, szemed követheti őket, aztán – mintha kiesnének a szitából.
– Nem is tudom elhinni, hogy velem is így legyen.
– Veled? Az más. Ott te estél ki a lelkekből, amikor idedobtak. Ki bizony! Az emberek hálátlanok, feledékenyek, akár szerető, akár barát.
Leveleket szedett elő egy régi dobozból.
– Látod, ezek mind halottak!
– Meghaltak? Ó, Istenem…
– Meg. Szemfedőjük a messzeség, koporsószeg felettük az idő.
A vendég most körüljárta nyugtalanul a sokárnyas szobát. Mozgásba hozta a sziluetteket a falon. A szekrény felé nyúlt, amelynek tetején ócska hegedű feküdt.
– Játsszak? – kérdezte.
– Két húron, ha tudsz.
– Ó, az elég éppen. Volt egy vak ember nálunk, az egy húron játszott. Spanyolnád volt a vonója, csak megfeszítette ívre, úgy szólt a nótája; istenem ha én úgy játszhatnék, mint az akkor…!
Csöndesen álla alá fogta a hangszert, ujjai végigsiklottak a hegedű nyakán, fekvésbe. Behunyta a szemét, lába topogott, gépiesen, iskolásan. Lehet két húron is játszani, hogyne!
A falakon egyszerre tíz árnyék is hegedült, járt a vonó. „Sírjál” – súgta oda a lány, nem tudni, kinek. A nótának, a vonónak, barátnőjének, az ócska kopertáknak a régi dobozban – nem tudni, kinek.
Sírjatok mind!
Együgyű ének volt. Ilyenek kelnek a hegyhátakon, a völgyekben sok száz év óta, erős férfiakról, könnyes szemű asszonyokról, akik csak várnak, várnak örökké…
Muzsikával űzték ketten a mutatót az órán, a tízes szám felé.
– Maradj itt éjszakára, minek mennél [25] a sötétben – invitálta vendégét a tanítónő.
– Látod – hangzott a válasz –, ennyit ér az életem, a lányságom. Azok ott észre sem veszik, a háziak, hogy nem aludtam otthon. Legénynél is ellehettem éppúgy.
– Eredj, bolondos! – nevetve ágyazott a szűk díványon. Aztán elkomolyodott.
– Ilyenekre én is gondoltam. Átesünk ezen mind a nagy szabadságunkban.
*
Éjfél felé kitisztult. Előbukkant a hold, feltolakodott a szemhatárra. Most olyan lett a völgykatlan, mintha lángba borult volna az ég alja.
– Nem tudok aludni – panaszkodott a fiatalabbik. – Úgy bámul rám.
– Ki bámul rád, az Istenért?
– A hold. Kajánul néz. Biztosan ereszkedik alá a hegyből valami tanfelügyelő.
– Te még hiszel abban, hogy az eltalál ide? Én két esztendeje hiába várom.
– És mit vársz még ezen kívül?
Csak hosszú szünet után kapott álmos választ.
– Húsz év óta a boldogságomat.
– Boldogság? – Az, aki gyerek volt még nemrég, a fiatalabbik sóhajtott:
– Tanítottam egy kislányt tavaly vizsgára. Aranykereszttel ajándékozott meg az anyja. Ezt a keresztet érintem mindig, ha hallom a szót hogy boldogság…
A lángoló vörös fényű hold olyan volt éppen az ég alján, mint a gyújtogató. Mintha lesné őket, mit beszélnek ketten.
– Pedig azok boldogtalanok voltak abban a házban. Nem is tudom, mért. Megvolt mindenük, megvolt tízszeresen is. És mégis – megváltozott hangon kérdezte aztán:
– Hallgatod?
Nem kapott választ.
– Azt hiszem, szeretője volt annak az asszonynak. – Mintha izgalmas, fojtott titkot súgna, úgy mondta önmagának. – De meg is veri az Isten az ilyet!
Az óra ketyegett hangosan. Választ várt sokáig a lány. Lehet, hogy hallgatta a másik, félálomban. Talán nincs kedve, nem kíváncsi már, lehet, hogy aludni akar…
Mire ezüstbe csúszott a hold színe, nagy ezüst mezőbe a sejtelmes vérvörösből, két ember álmát őrizhette az ablakon át.
*
Reggel arra ébredt a vendég, hogy valaki költögeti.
– Fel, te éjszakai zavargó! Mi is volt a holddal? Mit motyogtál?
Csodálkozó, álmos szemmel bámult körül.
– Nehéz a fejem, jaj…! Éjfél is lehetett, mire elaludtunk. Most haragszol?
– Bolond vagy. Inkább köszönöm a muzsikát. Jöhetnél máskor is!
Őszintén mondta, a szeme csillogott, egészen beleszépült.
Kapott aztán reggelit is a vendég. Reggeli közben belelapozott a régi dobozba.
– Eredj az osztályodba, siess már! Hátha leereszkedik mégis a hold szárnyán a hegyekből a mesebeli tanfelügyelő!
Rakosgatott a dobozban: – Még egy kicsit, csak nézegetem régi halottaidat – mondta mosolyogva. Pergette a leveleket, a képeket.
– Ez csinos, ez is meghalt?
– Mondtam már, a távolság a koporsószeg köztünk.
Aztán megragadott egy képet hirtelen a vendég. Tágra nyílt, csodálkozó szemmel forgatta, tapogatta. Torka kiszáradt.
– Ezek itt… ezek hogy kerülnek hozzád? – dadogta.
– Mért?
– Mert ezeknél… ennél a házaspárnál… ezekről beszéltem neked az éjszaka. Akiknél tanítottam, tudod…
Mintha nézné kezét a másik. Mert a kis aranykeresztet tapogatta most is a nyakán. – Te aludtál vagy hallottad? – kérdezte bátortalanul.
– A holdról még hallottam… aztán… ne haragudj… hogy másról is beszéltél volna… De mért keltél úgy ki magadból – szólt változott hangon.
Állta a vendég tekintetét.
– Ezeknél tanítottál? Nem is mondtad. Majd mesélsz róluk. De most siess. Én is készülök, nekem csak egy ugrás.
Megáll a vendég az ajtóban. Érezte, hogy ami itt történik, az alakoskodás, hazugság, tragédia talán.
– Haragszol? – kérdezte bátortalanul. Az egér cincog így néha.
És amit most hallott válasznak, az úgy izzott, perzselt, lángolt.
– Ha vérvörös a hold, és párás az ég alja, te sohase nézz bele! Mert rontja a szemet. És a lelket is rontja!
Na, ezt megkapta most! Ment ki a friss reggelbe és nem tudta, mit gondoljon. Aztán nyelt egyet, és legyintett „Eljár az ember szája néha” – ennyit mondott csak. [26]
Ördög tudta, hogy ott a fénykép, és annak is muzsikál. És hogy azok ketten olyan közel esnek Ružica szívéhez.
*
Beletelt egy hét is, valaki levelet kapott; egy asszony. Csodálkozva forgatta, ismerős volt az írás.
Csak ennyi állt a levélben: „Még élek, ha el is felejtettél. Nem is írom meg, hol. A napokban imádkoztam érted és gyermekedért.”
Aztán ráírta nagyobb betűkkel:
„Vigyázz, nagyon vigyázz, az istenre kérlek!”
Most már tudta a címzett, ki írt neki. Azt is, hogy miről. Volt a sorokban valami szomorú, valami fenyegető.
Asszonyok üzennek így néha, ha nem akarják kimondani, amit mindenki tud.
Halottak üzennek néha, akikre az idő szemfödőt borított, és koporsószeget vert szívükbe a távolság.
1 Részlet a szerző „Hétfejű sárkány” című, sajtó alatt lévő új regényéből