Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. január 15) 1. szám

Palóczi Edgár: Bajsai Vojnits József

Múlt év július 23. napján a bajsai kegyúri templomból magyar úr, bácskai földesúr földi porhüvelyét, az ősi egyház bőkezű kegyurát: bajsai Vojnits József doktort, a tudós genealógust és numizmatikust, az igaz magyar hazafit, Bácska nagy szerelmesét kísérték el örök útjára.
A gyászoló család, a tisztelők egybesereglett gyülekezete a lélek titokzatos érzésével megértette, hogy a telecskai dombvidék televénye örök álomra fogadja be annak földi porhüvelyét, aki minden érzésében, tettében, eltgondolásában maga volt a testet öltött Bácska.
Veszelity Pál, bácskossuthfalvai plébános gyászbeszédében adott hangot az egybegyűlteket uraló átérzésnek, emígyen szólva a gyászoló gyülekezethez:
„Kettőszázötven és egynéhány évvel ezelőtt szakadozni kezdtek a sötét fellegek hazánk egén. Buda visszafoglalása után lassan kiszorították a törököt a magyar földről. S amikor ismét kisütött a ragyogó nap a szabaddá lett magyar rónán, akkor látták a honfiak, hogy mindaz, amit a magyar géniusz ötszáz éven át önmagából kitermelt, elpusztult, porban hevert…
Az egykor dúsan termő szántóföldek helyén mocsarak, nád és sás éktelenkedett. Ahol azelőtt búzatáblák ringtak, most gólyák meg békák ütötték fel tanyájukat. A bácskai rónán valaha fehér tornyok integettek egymásnak, amelyek körül dolgos, istenfélő emberek laktak, s kitartó hangyaszorgalmukkal valóságos földi paradicsomot varázsoltak e tájra. S mindaz csak volt… mindaz csak a múlt emléke… Kietlen puszta, rom és pusztulás képe a jelen…”
Ebbe a romba dőlt világba, ebbe az emberekből és javakból kiforgatott, hajdan való magyar paradicsomba kellett most új életet, új lelket, új jólétet varázsolni. Azok sorában, akik e nagv feladatra vállalkoztak, az első sorban ott voltak a Vojnitsok. A magyar vitéz szónak délszláv eredetű szinonimája a „bajnok”. Ez a szó a szerb nyelvben harcost jelent. Ez él a Vojnits ősi névben. Ők, akik a felszabadításért piros vérüket ontották, Szent Mária városától, a mai Szabadkától egész Bajsáig a régi szép világ újjáteremtőivé lettek.
A Vojnitsok. a Latinovicsokhoz és a Martinovitsokhoz hasonlóan a dalmát tengerpartról eredtek. Innen került a hagyomány szerint a Kossuth nemzetség is a Felvidékre.
Dalmát eredetű nemesek voltak már akkor, amikor Magyarországra költöztek.

[Kép 02] A Vojnits család címere

Innen forgatta ki őket is birtokaikból a török. Ősi jussukért harcoltak ellene. Bajsára jó kétszáz évvel ezelőtt kerültek, amikor anno 1759. Zákó Istvánnak, a megszüntetett tiszai határőrvidék kapitányának kezéből Bajsa felét megszerezték. Így került Vojnits Lukács és Jakab az egykor Mátyás király anyjának kezében volt topolyai határ birtokába. Ők és lezármazottjaik őrködtek azóta itten, hogy a magyar, szerb, tót és rutén lakosság testvéri szeretetben éljen a Haza üdvére. 1763-ban Ómorovica a mai Bácskossuthfalva birtokosai között is feltűnnek a Ruditsokkal együtt, akikkel mint a Bácska többi nagy családjaival idővel vérségi kapcsolatokat létesítettek.
A Voinitsok büszke nemzetsége sok vitéz harcossal, bölcs törvénytudóval, jeles közgazdával, tudóssal és mintagazdával ajándékozta meg a Bácskát.
Már 1687-ben ott találhatók a szabadkai határőrségben. Harcolnak a Rákóczi-[18]kor harcterein. Mindenkor hívek a törvényes királyhoz és ősi földjükhöz. Ezt a hívséget és legendás vitézségüket jutalmazza a fiatal Mária Terézia. 1741 okt.

[Kép 03] Dr. Bajsai Vojnits József földbirtokos és genealógus † 1943 júl. 17-én Jakabszálláson

28-án Vojnits Istvánt, Szabadka egyik felszabadító hősét János testvérével és gyermekeivel címeres nemeslevéllel tünteti ki, és armálisába besajtoltatja a kardot forgató páncélos kart meg a levágott, turbános török harcos fejét.
A „bajsai” előnevet 1793 óta használó jeles nemzetség tagjai közül hadd említsük itt meg a nemességszerző Istvánt, aki most kétszáz éve lett Szabadka főbírája; Fábiánt, a napóleoni kor jeles alispánját és követét; Barnabást, aki az 1844. évi diétán tűnt fel először; Lukácsot, a szabadságharcbeli törvényhozót; Dávidot, a hős 1848/49-es honvédtisztet; Istvánt, aki közéleti működésével Baja és Szabadka (1843), majd Bács-Bodrog. Baja és Zombor főispáni székében (1895) kiérdemelte a magyar báróságot és örökös főrendiházi tagságo; ifj. Istvánt, az alispánt (1906) és a millennium alatt képviselőt és Vojnits Sándor bárót, a v. b. t. t. felsőházi tagot, aki tizenöt éven át képviselte Szabadkát, szülővárosát az országgyűlésen, és akiben ma is Tisza István gróf egyik legbizalmasabb volt barátját tiszteli a magyar közélet.
De nem csak hősöket és a közügyek szeretetét és szolgálatát családi tradícióként valló jeleseket adott a Vojnits nemzetség a hazának. Vojnits Döme Józsefben (*1855, Szabadkán) a Szent Benedek-rendi perjelben jeles tudóssal is dicsekedhetik. Vojnits Oszkár pedig világkörüli útját igen sikeresen aknázta ki irodalmi szempontokból több jeles művével.
Ily nemzetség fiaként született Vojnits József 1882-ben. Atyja Jakab, o. gy. képviselő, aranysarkantyús vitéz, pálcás úr I. Ferenc József koronázásán, anyja roglaticai Pilaszanovich Mária volt, akinek ősei a Vojnitsokkal együtt századokkal ezelőtt jöttek a Bácskába. Dédanyja Martinovits Mária volt, Martinovits Ignácnak, a vértanúnak unokahúga. Így volt rokonságban a nemes Poppini családdal is, mert Martinovits Ignácnak Baján nyugvó édesanyja Poppini Mária volt. Poppini János vezérőrnagy testvére.

[Kép 04] Bajsai Vojnits Józsefné Martinovits Mária (1772–1834)

Vojnits József ama különösen külföldön gyakori tudósoknak volt egyik jellegzetes képviselője, akik életcélul megírandó nagy szakmunkák anyagának összehordozását vállalták. Mint a Bácska egyik legnagyobb szakértelemmel gazdálkodó [19] nagybirtokosa, hírneves lótenyésztője és agarásza (hírneves ménese és agarai ma is megvannak Jakabszálláson) anyagiakban bőven áldozhatott tudományos munkásságának.
Nagy volt Vojnits mint numizmatikus is. Sajnos, híres éremgyűjteményét, amelynek kivált pompás tallérsorozatai, római császári ezüstpénzei és sok ritkasága voltak nagybecsűek, 1915-ben lelketlen gonosztevők elrabolták a jakabszállási kúriáról, és azóta nyomtalanul eltűnt.
Vojnits legkedvesebb búvárlati köre azonban a genealógia tudománya volt. Híres könyvtára egyike az elsőknek e nemben hazánkban. Lelkes szeretettel meg szaktudással hordta össze a nagy múltú nemzetségére vonatkozó egész anyagot, és összeállította a Martinovits család nemzedékrendjét is. Külön gyűjteményt létesített a Bácska nemes családjainak leszármazásaira vonatkozólag, és nagy tanulmányokat folytatott a hazafias bunyevácok történetének megírására.
Tudományos munkájában, mintagazdaságában egyaránt hűséges, szerető, nagy műveltségű munkatársat talált Vojnits József dr. hitvesében, született Harolisch Etelkában, aki nemes kegyelettel őrködik ma emléke felett, és földi szenvedéseinek lett önfeláldozó ápolója és enyhítője, amikor e jelesünket is megtámadta korunk legalattomosabb betegsége.
1943. július hó 17. napján, munkás, szép élete 62. évében Vojnits József, a tudós és szeretetre méltó férfiú, a pompás humoráról, jóízű anekdotázókedvéről megyeszerte ismert mindenkinek csak „Józsi bácsi”-ja, a finom műízlésű gyűjtő és gavallér földesúr megtért őseihez. A sors megadta neki azt a nagy élményt, hogy hazatérni láthatta Kolozsvárt, amelynek egyetemén tanult, és a Bácskát, amely nemzetségének ősi éltetője, szerető anyja volt mindig. A toll akkor hullott ki serény kezéből, amikor hézagpótlóaknak ígérkező genealógiai és történelmi munkáinak megírásába akart kezdeni, amelyek gazdag anyagát egy emberöltőn át gyűjtötte egybe. Így tervez ember, és végez Isten…
Veszelity Pál bácskossuthfalvai plébánosnak búcsúztató szavaival kezdtük e kegyeletes megemlékezésünket, azokkal fejezzük is be azt:
„Szerette az Istent. E szeretetét mindenkor kimutatta. Mély vallásosságát követte, mikor az ősök nyomdokain járva, szívügye volt az istenháza, annak ékessége. A kegyúri plébániák betöltésénél mint a kegyurak képviselője mindenkor gondoskodott, hogy az ősök által emelt templomok buzgó lelkipásztorokat kapjanak.
Ereiben már az ősökben magyarrá lett vér csörgedezett. Együtt örült, és együtt búsult a magyar sorssal. Mennyire magyar volt, és mennyire hű volt az elődök által eljegyzett magyarsághoz, elég gerinces magyar magatartására utalnunk az elszakítottság ideje alatt.
A földszeretetéről pedig meggyőződhetünk, ha szétnézünk gazdaságában. Példás rend, tisztaság mindenütt. A munka szeretete s a munkás megbecsülése szól itt hozzánk…”
Akitől így búcsúztak kortársai, arról valóban elmondhatjuk, hogy emléke örökre él azon földön, amelynek egyik leghívebb és legszorgalmasabb fia volt.