Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. január 15) 1. szám

Cziráky Imre: Faggyasék a szivadulai rétben

Faggyasék, bizony, édeskeveset vettek észre abból, hogy megfordult a világ! De mit is láttak volna? Nenádovics Péró szállása, ahol Faggyas János béreskedett már vagy húsz esztendeje, oly messze volt a falutól, Nagyvölgyestől, hogy csak ünnepnap, akkor is csak igen jó útban jutottak el oda. Ritkán jártak oda is. Mit is kerestek volna, amikor se rokonuk, se ismerősük, se senkijük ott. Ami hummiegymás kellett, megvette nekik a Pérszó néni, a gazda felesége. A sótól az ingvászonig mindent ő vásárolt számukra. Bele lehet ebbe is szokni, kivált ha belekényszerül az ember. Ők pedig belekényszerültek mindjárt a kezdet kezdetén.
Mert úgy kezdődött a dolog, hogy huszonegyben, mikor János bácsi, akarom mondani Faggyas Jani hazakecmerkedett a háborúból, bizony nemigen kapkodott utána senki. Vékony, száraz legényke volt, s mindene, amit a háború után a magáénak mondhatott: egy lapos kis vasdarab volt. Azt sem a mellén hozta haza, hanem a mellében. Ott bujkált valahol legbelül az átkozott kis gránátszilánk. A jó Isten a megmondhatója, merre bujkált. Aránylag csendesen viselkedett, baj sem volt vele, csak épp hogy néha köhögni kellett tőle, meg nem tűrte a nagy sietséget. Fullasztott.
Így hát tempós mozgású, csendes ember lett Faggyas Jánosból, ki ma már annyi esztendők múltán maga sem tudná elmondani, hogy került nagy árvaságában a Tiszahátról a messzi, idegen városba szódáslegénynek, hogy ismerkedett meg ott a másik tiszaháti árvával: Marissal; hogy fogta el mindkettőjüket a vágy a régi paraszti élet után. Annyi bizonyos, hogy reggelen ott állt Faggyas János a betyárvásárban, ahol olcsó pénzért szokták árulni magukat és családjukat az ilyen köhögősebb szegényemberek a pirospozsgás gazdagabbaknak.
Nenádovics Péró szakértő szeme megakadt az ágrólszakadton.
– Hova valósi vagy?
– Tiszaháti.
– Kiné szógátá?
– Most legutóbb itt szógátam a Braunná, szódáslegíny vótam.
– Onda zbogom, sine! Nekem paraszt köll! Béres!
Már ment volna tovább, de Faggyas utánaszólt:
– Hiszen attú lehetek béres! Nene! Nem uraskodásbú lettem szódáslegíny se! Egy se patikárus, aki itt dángubál, minnyája béres akar lenni!
Ilyen bátran szólt vissza Faggyas Jani akkortájt! Legény is volt, és nem is köhögött még akkoriban olyan sokat.
Péró bácsi visszafordult:
– Van család? Mer’ nekem csak családos köll!
Már dél felé járt az idő. Ritkult a betyárvásár. A szemrevalóbbja már elkelt, s a gazdákból is már csak azok járkáltak, akik nagyon olcsó bérest kerestek. Alig lehetett észrevenni Jani szemén a hazugságot, amikor kinyögte:
– Van hát!
– Hány?
– Hát nemigen hányogatja egyik a másikát, mer hogy csak most kerültünk össze, de majd lesz, amennyi csak köll!
Péró bácsi elmosolyodott a nagy magabízáson.
– Aztán jártál-e már a szivadulai rétben? Mert az én szállásom ott van!
– Nem jártam, mer nem vagyok idevalósi. De az se sokat számít. Ha rét is! Ha rét, hát rét! Csak rendes munka köll annak, rendes gazda, rendes béres, rendes munka, rendes kereset, oszt levan!
– Hát mit kérsz?
Jani hátrább nyomta fején a rongyos sipkát, és visszakérdezett: [12]
– Hát mit ad?
A gazda elmondta. János kevesellette. Aztán ő mondta el, de most meg a gazda sokallotta. Mire egymás kezébe csaptak végérvényesen, éppen elkezdték a déli harangszót. Mire a harangozó az utolsót kongatta, már abban is megállapodtak, hogy mához egy hétre korán reggel János asszonyostól jelentkezik Nenádovics Péró szállásán a szivadulai rétben, melyet könnyen megtalál a Kühn Franz szélmalmán túl, a hatodik dűlőben.
Péró bácsi felkászálódott a kocsira, János mint most már a szálláshoz tartozó ember, felakasztotta az istrángot, megveregette a Rigya farát, odabökött a sipkája széléhez, s alkalmazkodó csendességgel már így köszönt el új gazdájától:
– Zbogom!
Aztán megivott egy kis üveg pálinkát. Míg azt szopogatta, ráért gondolkodni. De hamar végére ért a gondolatnak is, a pálinkának is, így hát a kocsmából a Stern doktorék felé irányozta lépéseit, ahol Maris szolgált.
A mosogatásból szólította ki a lányt. Az ijedten kérdezte:
– Mit akarsz ilyenkor? Mi bajod van?
A legény kifújta az orrát, megtörölte izzadó homlokát, s csak aztán felelt:
– Semmi. Csak elgyüttem megmondani, hogy megyek.
– Mész?… Hová?…
– Elegem van a városbul. Elátam béresnek. Elég vót a városbul. Szállásra megyek. A szivadulai rétbe. Oszt… oszt ha avvá vagy… hogy izé… neked is eleged van a városbú, hát azé gyüttem, hogy… én elvállallak, oszt mehetünk együtt…
– A szállásra…?
– Oda. Máhó egy hétre mán ott is köll lenni asszonyostul!
– Asszonyostul? Oszt se nem esküdünk, se semmi?
– Dehonnem! Innejt igényest mék a parokjára, oszt megtudom, mi köll az íratkozáshó.
A Marist egy türelmetlen hang visszaszólította a konyhába. János várt kinn egy darabig, de hogy nem jött, hát ő is elment. Úgy látszott: dolgavégezetlen. De ha valaki egy hét múltán kinn járt a szivadulai országúton, az jól láthatta, amint egy legény piros batyuval a hátán baktat a sáros országúton a Kühn Franz szélmalma felé, mögötte másik piros batyuval a hátán egy lány, s a környező szerb és sváb szállások kutyái felhorkanva ugatták meg a cuppogó sárban baktató két bolondost, vagy ki tudja, talán azt az e vidéken szokatlan dallamú nótát, mely a ködös reggeli levegőben olyan magabízó bodorodással párázott ki a szájukon:
Nincsen pénzem, de majd lesz,
Hogyha Tiszaháton vásár lesz…!
*
Igaz, a nóta elhalkult, mihelyt kiértek a szállásra, és tudja Isten, azóta se tudott felerősödni többé soha, húsz esztendőn keresztül.
Pedig nem lehet valami különösebbet mondani a gazdáékra. Pérszó néni, a nagy mellű, méltóságos járású háziasszony végignézett rajtuk, aztán a matyójukon.
– To je sve? Ennyi az egész? – kérdezte.
– Meg mink ketten! – replikázott Maris.
– Uf, Bože, ez nem sok! Hát hova fekszetek, min esztek, mire ültök?
Faggyas Jani és Maris csak összenéztek ijedten, mint akik valójában ilyesmire nem is gondoltak. Ijedt tekintetüket látva Pérszó néni elnevette magát. Hogy Jani meg Maris miért nevettek vele, azt én magam sem tudom. Ők se tudták, de olyan nevetséges volt az az egyszobás, nedves, sötét kis béreslakás a földre helyezett két piros batyuval, hogy ők is elnevették magukat.
Pérszó néni aztán térült, fordult, kisvártatva már a nagyház padlásáról Jani cipelte is a régi, rozzant ágyat, Maris egy ládát. De akadt ott rossz szék is, asztal is, úgyhogy azon vették észre magukat, tele a kis szoba. Hogy aztán Maris nekiállt a síkálásnak, Jani friss szalmát tö[13]mőtt a rongyos szalmazsákba, még szép is lett a szoba.
– Majd ledolgozzuk mink ezt mind! – mondta köszönés helyett Jani.
– Da bome, hogy ledolgozzátok! Csika Péró jó ember, teta Pérsza is jó asszony, ami köll, csak szóljatok, megvesszük, aztán ti meg majd ledolgozzátok. Én írok mindent, ti meg csak dolgozzatok!
Az ezután következő húsz esztendő programja szinte teljes egészében benne volt ebben az egy mondatban! Pérszó néni írta, Janiék meg dolgoztak. Hol Pérszó néni volt előnyben, hol Jánosék. Sem az előny, sem a hátralék nem volt soha nagyon sok. Vigyázott arra Pérszó néni! Tudja Isten, mégis olyan lassan haladtak előre. A második esztendőben Maris az új kalendáriumban szintén elkezdte vezetni a feljegyzéseket, de hogy egy nyomon voltak Pérszó nénivel, meg hogy a gyerek: a Matyi is megszületett, hát abbahagyta a további jegyezgetést. Nem sok értelme volt annak a sok irkafirkának! Vagyont úgyse szerez rendes úton egy szegény magyar béres se, amúgy meg csak van szaporulat, ha kicsi is, de mégis! Hol egy malac, hol egy gyerek. A negyedik esztendőben már egy kis tehénke is odaragasztódott a vagyonhoz. Persze, ez sem ment mindig ilyen szépen, ilyen rózsásan! Hol a hízó pusztult, hol temetésre kellett a pénz. Mert a harmadik gyerek után a többihez már nem volt szerencse. Igaz, alig pár naposak voltak, amikor a frász elütötte őket, de hármat egymás után, az már mégis! Aztán János is köhécselt. Nem akart doktor elé állni. Még a városba is csak akkor ment, amikor a kis koporsókat kellett bekísérgetni.
Minek is mentek volna? Ami kellett, mindent kihozott Pérszó néni. Sót, ruhát ő maga vásárolt, a maga gusztusa szerint, s az árát felírta. Még a kalendáriumot is ő vette meg számukra!
Jó népek voltak ezek a Péró bácsiék. Ha néha Dusán, a másik béres mocskos nyelvére vette a magyarok Istenét, Péró bácsi leintette, ha meghallotta.
– Király, király. Mindegy az, csak kinyér legyen! Igaz-e, János? Rá se hallgass!
Jánosnak jólesett a védelem, s mi mást tehetett volna? Hümmögve köszöngette a gazda védelmét, s egykedvűen hagyta rá:
– Pa da!
És rá se hallgatott. Se Dusán gyalázkodásaira, se arra a különös, elcsittulni sehogyan sem akaró hangra, ami különösen, furcsán, egészen belülről, talán a frontról hazahozott kis vasdarab tájékáról szólalt meg benne néha. Mi mindent nem mesélt az a titokzatos kis vasdarab?! Mert csak az lehetett az oka! Hol a piavei harcokról mesélt, és tudja Isten, mikor hallott régi magyar katonanótákat duruzsolt a fülébe, hol meg a dandárparancsnok kemény ígéretét, amit akkor mondott nekik, amikor a kisezüstöt tűzte a mellére: „Ne féljetek fiúk! A haza nem fog felejteni semmit!”
Hát így aztán János sem felejthetett a szüntelen belülről duruzsolás miatt semmit, csak épphogy nem válaszolhatott rá semmit. Egykedvűen hallgatta Dusán magabízó, hangos cikornyáit, egykedvűen hallgatta, ha szidta hol ezt, hol azt a nagy urat Pestről. Szidhatta. János nem ismerte őket, a nevüket sem hallotta, csak Dusántól, aki meg a szerb újságból olvasta őket. Nem mondom, hallani sem szerette az ilyen beszédet János, mert hiába, csak magyar volt, akit szidtak, de mi mást tehetett volna? Köhhentett kettőt, és hallatlanná tette a dolgot. Jobb így, okosabb így. Mit is tehetne ő egymaga itt, ahol még a pacsirta sem magyarul szól? Hiszen ameddig a szem ellát, a lankás földeken szétszórt szállások közül egy sincs magyar! Piros képű, kövér svábok, sallangos szerszámú telivéreken száguldó szerb gazdáké itt minden! Csak aratás, meg kukoricakapálás idején hord erre a szél egy-egy magyart, annak is kebelén kenyere, hátán a háza! Ha ezekkel néha összejött, ezek se mondhattak semmi különös szépet, vigasztalót. Szegény ember csak szegény mindenütt. Talán a tisza[14]hátiaknak még nehezebb a soruk. Arrafelé sok a magyar, sok a szegény, sok a béresnek való. S ez a tudat megnyugtatta. Igaz, arrafelé, otthon bár összeborulhattak imádkozni vagy káromkodni, de itt bár békességben van az ember. Csendes, butító, süket békességben.
Minden magyarkodásukat kiélték az estéli miatyánkban, a kalendárium olvasásában, s ha Maris különös kedvezése folytán egy kis pálinka is akadt, hát egy-egy régi katonanóta csendes eldúdolásában.
Az esztendők oly lomhán peregtek, mint ősszel a kertben a dércsípett falevelek. Lomhán, csendesen, tehetetlenül, eseménytelenül. Fájdalom nélküli, csendes megadással. Mit is tehetne a dércsípett falevél a vigasztalan köddel, faggyal, könyörtelen téli zúzmarával szemben?
Pedig csak a téli időszak jelentett számukra emberibb életet. Aludni is jobban lehetett, néha öt-hat óráig is, az este meg oly korán köszöntött be, hogy az alhatnékot se hozta magával.
Marisban több volt az élni akarás, mint emberében. A gyerekekkel is többet törődött. Igaz, Matyit magyar neve miatt nemigen szorította iskolába járásra a tanyai szerb tanító, de a téli estéken előkerült a kalendárium meg a főzőkanál, s e két nevelési eszköz segítségével csak megtanulta Matyi úgy, ahogy az olvasást. Az írással már nagyobb volt a baj! A kis k betű meg az y igen beteges alakot öltött a gyerek plajbászhegye nyomán, de a nevét azért csak le tudta már írni. Eddig is nagy volt a stáció. A számadás jobbadán fejből sikerült. De minek is a sok tudomány egy magyar béres fiának a szivadulai rétben?
Néha azért még magyarkodtak is! Kivált eperpálinka-főzés idején. No, meg a nagyobb ünnepeken. Mert két fityók eperpálinkában hogy mennyi a szín, azt csak az tudja, aki valamikor hatos honvéd volt Szabadkán, pörge bajszú, tiszaháti mokány magyar legényből lett hatos honvéd, s aztán idők folyamán csendes szavú béressé szürkült Nenádovics Péró szállásán a szivadulai rétben. Még olykor-olykor – ha színtelen, fáradt hangon is –, de felhördült a gránátrepesszel bélelt, horpadt mellkasból egy-egy régi bakanóta. Még Maris is segített bele! A gyerekek is. Matyinak is több hajlama volt az efféléhez, mint a kis k betűhöz. Magyar karácsonykor meg Péró bácsi maga hozta minden esztendőben le a béreslakásba az üveg bort a hagyományos mézes pálinkával. Ő is ivott ilyenkor velük, és csendes tiszteletadás, szinte testvéries bizalmaskodás volt a hangjában, amikor a pálinkásüveg vége felé együtt dúdolta köhögős béresével a régi bakanótát… Nincsen párja, hogyis volna párja a szabadkai hatos honvédbakának!
Ennek a közös dallikázásnak többrendbéli értelme és oka is volt! Péró bácsi is hatos volt valamikor. Aztán, ha magafelé kaparó gazda is volt, de tudott emberséges ember is lenni. A következő esztendőre szóló egyezkedés is ilyenkor szokott megtörténni. Kis alkuvással mindkét részről, de a biztos helyben maradás tudatával.
Csak Duásnnal volt néha baj. Kivált, ha italosan jött haza a faluból! Hol a Janka-pusztát emlegette, hol meg valami főfő magyar urat válogatott jelzők kíséretében.
– Megest eszi a Dusánt a magáé! – szokta mondani ilyenkor Faggyas János, és kikerülte.
Egyszer aztán Dusánt elvitték katonának. Nagyon hirtelenül jött a behívó. Úgy hírlett, háború lesz. Szivadulában nem sok látszott a háborúból. Magyar virágvasárnap reggelén éktelenül sok repülőgép zúgott el a szállás felett mégis. Másnap Péró bácsi újságolta:
– Belegrádot bombázták.
Aztán híre járt annak is, hogy visszajönnek a magyarok. Ezt is Péró bácsi újságolta. De nem volt a hangjában semmi különös, amikor mondta. Nem mondom, Faggyaséknál több szó esett erről, s maga Faggyas János is külön előadást tartott Matyi fiának a régi világról. Elővették és megbámulták Fagy[15]gyas Jani régi vásári katonaképét, melyről akár két óra hosszat is lehetett mesélni, ha volt, aki hallgassa.
Aztán megint nem történt semmi jó darabig. Semmi különös egész addig a tavaszi reggelig, amelyen Faggyas János Matyi fiával búzát vitt őröltetni a Kühn Franci malmába.
Ahogy mennek, s a malom közelében kifordulnak az országútra, nagyot dobbant Faggyas János szíve. Uramisten! Két lovas csendőr jött velük szemben az úton csendes poroszkálással. Az ember megdörzsölte a szemét. Jól lát-e? Jól biz a! Csendőr ez mind a kettő. Magyar csendőr! Két szakaszvezető. No, hogy ilyet!
Mondom, éktelen nagyot dobbant a szíve az öreg Faggyasnak. Akkorát, hogy még az a bent bujkáló vasdarab is megérezte. Rendes, kakastollas csendőrök! Vagy húsz esztendeje is van annak, hogy ilyeneket látott! Igazi, magyar csendörök a szivadulai rétben! Mégpedig szakaszvezető mind a kettő! Kakastoll!
Zavart fürgeséggel kapott a gyeplőszárhoz, és tisztességtudóan kikerülte őket. Jánosnak is, Matyinak is belepirult az arca a nézésbe. Az érdeklődéstől majd elolvadó Matyinak odabökte zavartan:
– No, ládd-e, ezek meg a magyar csendőrök!…
Aztán kalapot emelt. A két csendőr visszaszalutált. Ott mentek lépésben egymás mellett, szorosan a kocsi mellett. Szinte meg is foghatta volna őket az ember, olyan közel.
Mi ütött Jánosba, ki tudja, de még Matyi is meghökkent, amikor az ő csendes apja hirtelen lekapta a fejéről redves kalapját, s furcsán reszkető torokhangon odakiáltott nekik:
– Éljen… a…!
Talán a belül szúrón megmozduló vasdarab forrasztotta a torkára a szót, vagy mert a Rigya megugrott a szokatlan kiáltásra, bajos azt megállapítani. Annyit látott a gyerek mégis, hogy apjának könnyes lett a szeme, szőrös ádámcsutkája meg-megvonaglott, s mindezek magyarázatául csak ennyit szólt a malom előtt:
– No, ládd, ezek magyar csendőrök voltak!
Aztán megint nem történt hónapokig semmi.
Hogy Dusán még mindig nem tért vissza a háborúból, bizony a munka megszaporodott. Matyi is ember helyett dolgozott már látástól vakulásig. Ki ér rá ilyen dologidőben erről, amarról gondolkodni?
De hogy beköszöntött az ősz, lecsitult a munka üteme, gondolkodni is jobban ráért az ember. Maris már vagy kétszer is járt a városban. Hozta a híreket. Valami forrongó érzés lett úrrá felettük. Menekülni innen…!
Azért az őszi dér csak olyan csípős volt, mint máskor. A szivadulai rét változatlan egyformasága nem talaja a tartós lelki lobogásoknak.
Faggyaséknál azonban minél jobban közeledett a karácsony táji egyezség ideje, annál jobban nőtt a titkos nyugtalanság. Maris még az ócska lámpást is a szokottnál feljebb csavarta, amikor biztatgatta az urát:
– Legyé észen, János! Elég vót mán! Odabe a városba más a világ! Jut ott most könnyebb kinyér is, mind ez!… Mire mentünk, amiúta itt vagyunk?… Mariska is nagylány, Matyi is legíny, emberszámba dogozik, Pista is kanászkodik… Hát lehet ezt ezé a pízé?! Hát van eszed?
Nem mondom, János tökéletesen osztotta párja minden szavát, gondolatát. Mégis… hallgatott. Egészen a karácsonyi alkuvásig.
– Hát megmaradtok-e, János? – kérdezte Péró bácsi egynéhány nyelet után.
Faggyas János bütykös ujjával kétfelé rángatta csapzott bajszát, s talán a szó is belereked, ha a banyakemence felől nem csap feléje párja izzó tekintete.
– Hát, Péró bácsi – dadogta –, [16] mink avvá vagyunk a Marissá, hogy… bajossan maradunk!
Péró bácsi mintha nem is csodálkozott volna. Kettőt szippantott a pipáján, és hallgatott. Még fel sem tekintett.
– Mer ugye… odabe a városba most csak más a világ! Avvá vagyunk, hogy tán jut majd ott nekünk könnyebb kinyér is! Mer ugye, a Mariska is nagylány már, a Matyi is legíny, ember helyett dogozik…
A gazda csendesen félbeszakította:
– Tudom. Sok minden más. De te is más vagy, János! Megöregedtünk. Te is, én is. Azt gondolod, hogy a Faggyas János, a köhögős, öregedő Faggyas János hiányzik valahol? A városban? Kell valahol?… Nem mondom, itt hiányoznál. A lovak, a tehenek mind a te nevelésed. Huszadik esztendeje, hogy együtt vagyunk. A Pérszónak is fáj már a lába. A lányodnak külön bért adna ezután, ha segít. Matyi is legény. Tudom. Dusán nem jött haza. A fiad a helyére állhatna. Eddig csak magad kerestél. Most hárman kereshetnétek. Rátok férne… Egy kis házravalóra…! Mi?… Erre nem gondoltál, János?
– Nono… – dünnyögte rá a béres, de okosabbat szólni maga sem tudott, pedig az izgalomtól az a kis vasdarab ugyancsak szúrta a mellét! De még nem is köhögött.
– No, Maris…? – törte meg a csendet Péró bácsi.
– Hát… hát mink pedig avvá vótunk, hogy tán megyünk. Mer’ bajos így… Tán Tiszaháton könnyebb vóna… vagy tudom is én… Mer’ azé csak bajos így, ilyen szórványságba maradni örökre… így élni… így meghalni…
Péró bácsi ivott a mézes pálinkából, s aztán csendesen megjegyezte:
– Élni nehéz, Maris!… Meghalni könnyű!… Hát csak jól gondoljátok meg. Aztán majd szóltok reggel. Én jobb szeretném… No, megyek is. Jó éccakát!
Maris a lámpát az ablakba tette, hogy világítson az öreg ház felé baktató gazdának, mert erősen sodorta a havat a szél.
Hogy bezárták az ajtót, egymásra néztek. De egyikük sem tudott szólni semmit. A gyerekek már aludtak. Maris lecsavarta a lámpát, és csend borult a szobára. Az asszony sóhajtozott, embere meg csendesen köhécselt még sokáig, de nem beszéltek.
Odakünn elnyújtott sírással muzsikált a decemberi szél. Felkapta a havat Petrics Drágó tanyáján, és lerakta Purity Szávó piros cserepes istállójára. Aztán onnan is leseperte, és két marokkal szórta be az egészet Kühn Franci malomablakán.
Aztán, mintha öröme telt volna a bolondos viháncolásban, üres kézzel szaladt öt-hat dűlőt a szivadulai rét felett, és Nenádovics Péró szállásán gúnyos kacagással kopogtatta meg a nádtetős béreslakás egyszemű ablakát.