Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. január 15) 1. szám

Muhi János: Topolya utolsó földesura

A mai Topolya helyén már a középkorban fennállott egy Fybaych (Fiabajcs, Kisbajcs) nevű helység, amely 1462-ben már önálló község volt. Fybaychot Mátyás király Naghbaych (Bajsa) és Hymesegyház (Emusics) falvakkal együtt anyjának adományozta, akitől Corvin János örökölte a birtokot. Fybaych neve valamikor a török uralom idején változott Topolyára. A község a 150 éves török uralom alatt elnéptelenedett, és Savoyai Jenő diadalmas hadjárata után már csak mint pusztáról tesznek róla említést. Topolya puszta a katonai határőrvidék felszámolásáig a szerb miliciához tartozott, mint a péterváradi granicsárok birtoka. A mai községet a Grassalkovich kamarai elnök által 1750-ben idetelepített magyar és tót családok alapították. Csicsovszki Ferenc szabados gyűjtötte össze a telepeseket, akik a telepítési feltételek szerint nem örökös jobbágyokként jöttek a faluba, hanem megkapták a lehetőséget, hogy szerződéses lakosokká váljanak. 1768-ban már 132 római katolikus magyar és tót család lakta a községet. 1786-ban az úrbéri rendezés alkalmával már valamennyi lakos magyar volt. A lakosság száma gyorsan szaporodott, és 1792-ben már 411 házhelyes jobbágy és 105 házas zsellér lakott a faluban. Ipara akkor már virágzásnak indult.
Ezt a népes, színmagyar lakosságú helységet a király 1800-ban krajovai és topolyai báró Kray Pál táborszernagynak adományozta katonai érdemei elismeréséül, és a jobbágyokat felszabadító 1848-as törvények hatálybalépéséig a család volt a község földesura.
A Kray család Sáros vármegyei eredetű, s csak a XVIII. század elejétől játszott nagyobb szerepet a közéletben. A család egyik őse, Kray Jakab Késmárkon telepedett le, s ott rövidesen a város bírája lett. Rákóczi szabadságharca idején ártatlanul abba a gyanúba keveredett a báró, hogy kapcsolatokat tart fenn Rákóczival, s ezért Heisler császári tábornok lefejeztette. A halálraítélt kegyelmet kapott, de Kray ellenségei megvesztegették a kegyelmi rendelettel Késmárk felé útban lévő osztrák tisztet, aki megbízóinak utasítása értelmében csak a kivégzés megtörténte után jelentkezett a kegyelmi paranccsal. Fia, akit szintén Jakabnak hívtak, megesküdött, hogy megbosszulja apja halálát. Bécsbe utazott, ahol véletlenül találkozott azzal a tiszttel, akinek a mulasztása apja életébe került, provokálta a tisztet, és párbajban megölte. Ez az esemény fordulópontot jelentett a család életében. Addig a közigazgatásban helyezkedtek el a Kray család tagjai, Jakab azonban abban a reményben, hogy így elkerülheti a halálos végű párbajozásért járó büntetést, beállott katonának, és fiait is katonai pályára adta. Két fia volt, Sándor, aki mint őrnagy vonult nyugalomba, és Pál, aki tehetségével a legmagasabb rangot is elérte. Korának egyik legismertebb hadvezére volt, s a napóleoni háborúk idején az olasz és német harctereken győzelmes háborúkat viselt. Maga Napóleon is elismeréssel nyilatkozott hadvezéri képességeiről. Erős kézzel ő nyomta el a Kloska- és Hóra-féle erdélyi lázadást. Sikereit azzal ismerték el, hogy a Mária Terézia-renddel tüntették ki, és bárói rangra emelték, és királyi adományként Topolyát kapta. Fia, Ferenc szintén a katonatiszti pályán működöt. Ferenc fia volt Kray János báró, a család utolsó férfi sarja és Topolya utolsó földesura, aki szakítva a család hagyományaival, nem a katonai, hanem a gondtalan főúri életet választotta élete céljául. Életének alakulásába azonban beleszólt a történelem.
Kray János majdnem egész éltét Topolyán élte le. Jó nevelést kapott, s ifjúsága a legszerencsésebb viszonyok között múlott el. 1829-ben vette át a topolyai birtokot a rokokó stílusban épült nagy, főúri kastéllyal, amely az akkori megye egyik leghíresebb nevezetessége volt. 24 éves korában megnősült. Felesége, Wenkheim Mária grófnő korának híres szépasszonya volt. A báró Topolyán érezte magát legjobban, nem érdekelte a politika, közéleti szereplési vágya nem volt. Jószívű, bőkezű, a jótékonykodásban örömet találó, jó kedélyű, gondtalan főúr volt. A családján kívül csak a vadászat, a lovak, galambok és kutyák érdekelték. Ő volt az első egész Dél-Magyarországon, aki angol lovakat [8] tenyésztett. Lovai a legkeresettebbek voltak az országban, kutyáit a külföldi kutyabarátok is számon tartották, galambászata pedig a világ valamenyi kiváló fajtájának gyűjteménye volt. Sem pénzt, sem fáradságot nem sajnált, ha ezekről a kedvenc állatairól volt szó. Feleségének a kertészkedés volt a szenvedélye. Ugyanolyan kedvvel tenyésztette a virágritkaságokat, mint férje a lovakat, galambokat és kutyákat. S így nemcsak különleges faj-állatairól volt híres a Kray család, hanem párját ritkító, hatalmas kiterjedésű angolparkjáról is, amelynek virágait messze földön ismerték. A báróék ritkán mozdultak el Topolyáról, s csak rövid ideig maradtak birtokuktól távol. Minden örömük Topolyához fűzte őket. A pompás kastély pedig nyitva állott éjjel-nappal az érkező vendégek előtt. Mint a többi bácskai nemesi kastélyban vagy dzsentri-kúriában, Krayék otthonában is örökös volt a vendégeskedés, folyt a bor, szólt a nóta, sohasem fogytak ki az ételek. A gondtalanság és jólét, az úri passziók világa volt ez a kastély.
Nagy eszmék értek a történelem méhében, új kor vajúdott, ide azonban nem ért el az eszmék zúgása. A népben már feszültek a később kirobbant erők, s a nemzetiségek vezetői is megálmodták már a későbbi évtizedek hatalmas nacionalizmusát, amelynek kirobbanása sok mindent átértékelt az országban. A bácskai vezető réteg azonban nemigen vette észre, hogy a sima felszín alatt milyen nagy erők dolgoznak. Kray báró úgy élt, mint a többi hozzá hasonló bácskai úr ebben a korban, s ez a költekező életmód megalapozta a Bácskáról elterjedt és részben még máig is fennálló tévhitet, mintha ez a föld mindenki számára Kánaán volna, s itt csak éjjel-nappal mulatozó nábobok és saját zsírjukba fulladó birtokosok volnának. Abban az időben divattá vált és Bácska-szerte pusztított ez az életforma, amely Bácska ilyen hírét szülte. A közügyekkel való törődés nem volt divatos, s a birtokosok abban élték ki magukat, hogy – minden ürügyet felhasználva az összejövetelekre – egyenek, igyanak, mulassanak, udvaroljanak. A közszerepléshez is az alkalmazkodás, a jó fellépés és a bő torok volt a legszükségesebb előfeltétel. A polgárság még nem számított, a jobbágyság páriasorban élt. Az egész élet a földbirtokosok körül összpontosult, akiket jobbra-balra sógor és komasági kapcsolatok fűztek egybe. A közügyekért való lelkesedés még egészen gyermekcipőben járt ezen a tájon. Egy-egy lakodalom, keresztelő, névnap volt az igazi esemény a megyében, s hosszú kocsisorok vitték a vendégeket egyik kúriáról a másikra. Ez az életforma ütötte rá bélyegét a Kray család életére is, s nem csoda ha Kray báró sem akart mást, nagyobbat, mint a többiek körülötte. Két ízben ugyan főrendi táblai követ is volt, ezt azonban ő is csak jognak s nem kötelességnek vette. Az ő világa a bácskai világ volt.
Megelégedett, boldog életet élt a család egészen 1846-ig, amikor megkezdődtek a bajok és a gondok. Pestre költöztek a báróék, mert fiukat, Pált nyilvános iskolába íratták. A fiú még az év őszén lovaglás közben szerzett tüdőgyulladásban meghalt. Topolyán temették el. A bárót a búskomorságig lesújtotta fia elvesztése, és az alkoholban keresett vigasztalást. Elszigetelte magát a világtól, semmivel és senkivel sem törődött többé. Így lepték meg a 48-as események. A jobbágyság felszabadítása anyagi gondokat hozott a bárónak. 6 900 holdas Emusics-pusztáját ugyanis már korábban édesanyjának adta át haszonélvezetre, s az ő jövedelmét a földesúri hatósága alatt álló 394 telkes jobbágy után folyó járandóságok képezték, amelyektől a 48-as törvények következtében elesett. A dézsma és az úrbéri járandóságok megszűnése egyszeriben rossz anyagi helyzetbe sodorták a bárót, ő azonban nem mondott le eddigi kedvteléseiről, az elmaradt jövedelmet pedig adóságokkal pótolta.
Ebben az időben tört ki a szerbek bácskai mozgalma. Bár a 48-as törvényhozás semmi rosszat nem hozott a nemzetiségeknek, és kihangsúlyozta a törvény előtti egyenlőséget, a magyar nacionalizmus fellángolásának hónapjai szembeállították a nemzetiségeket a magyarokkal. A tragikus összeütközés sok tényezőből tevődött össze, s ezek között nem kis szerepet játszott Bécs keze. A szerbség már korábban felébresztett feszítő ereje kirobbant, és azok a szörnyűségek, amelyeknek Bácska magyarjait ezek a vészterhes hónapok kitették, a bécsi kor[9]mány embereinek szemei előtt folytak le, ezek tudtával és beleegyezésével.
A szerb lázadás kitörése Pesten érte a bárót, aki amint értesült az eseményekről, azonnal Topolyára sietett hogy megtegye a szükséges intézkedéseket, Legfőbb gondja az volt, hogy értékes lovait biztonságba helyezze. Kiválasztott közülük huszonkettőt, s ezeket a somogyi Bográdra szállította Zichy grófhoz. Mire odaért, már ott sem volt biztonság. Jelašić bán csapatai veszélyeztették ezt a vidéket is. Azt tanácsolták neki, hogy ne térjen vissza Topolyára, amíg le nem csillapodnak a kedélyek. Abban az időben sokan azt hitték, hogy csak jelentéktelen megmozdulásról van szó, és rövidesen helyre áll a rend. A báró azonban nem hallgatott barátaira.
Visszatért kastélyába, és bár érezte, hogy már volt jobbágyai hangulatában is nagy változások állottak be, továbbra is ottmaradt. Kastélya a szegedi országút mentén feküdt, és útjába esett a verbászi tábor felé tartó katonaságnak. A tisztek seregestül keresték fel a báró vendéglátó házát, s a kastély olykor valóságos szállodává alakult. Ha nem voltak vendégei, ő rándult át a verbászi táborba, ahol az összesereglett katonai és polgári előkelőségek között jól érezte magát. Közben egyre veszélyesebbé vált a topolyai tartózkodás, egyik fegyveres összeütközés a másikat követte, gyilkosságok, égő falvak mutatták a háború borzalmát, a báró azonban nem tudta elhatározni magát a menekülésre. Sőt akkor sem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy elhagyja Topolyát, amikor a verbászi tábor a kapott utasítás értelmében felkerekedett, hogy visszavonuljon Szegedre, és Topolyán való átutaztában Vécsey Károly gróf parancsnok világosan közölte vele, hogy amint az utolsó magyar katona elhagyja a községet, ott lesznek a lázadók, és nagy veszélynek teszi ki magát, ha kastélyában marad. Hiábavaló volt a borzalmak ecsetelése, nem tudták kizökkenteni a bárót a tétovázásból. Az sem indította elhatározásra, hogy látta a községben végigvonuló menekülők végeláthatatlan, szomorú sorát. Már a topolyai lakosság egy része is menekül, mert az a hír érkezett, hogy Stejin őrnagy csapatai elfoglalták Bajsát és Kulát is, a báró azonban marad. Stejin őrnagy Bajsa elfoglalása után felszólította Topolyát is, hogy adja meg magát. Összehívták a község lakosságát, és a többség a katonai védelem és menekülési lehetőség hiányában a megadást határozta el. Azonnal elkészült a megadási nyilatkozat, amellyel Rudi János gyógyszerész elindult Bajsára. A báró tisztán látta a helyzetet, de nem akart elmenekülni, mert nem akarta otthagyni kastélyát a forradalmi bosszú prédájául. Amint a gyógyszerész elindult Bajsára, kárpitost hivatott, és fehér zászlókat csináltatott, ezek kitűzésére azonban nem került sor a parasztok fenyegető magatartása miatt. Egymás után érkeztek a hírek a szerb csapatok közeledéséről, s a báró intézkedéseket tett a bevonulók fogadtatására. A szerbek már közel voltak Topolyához, amikor jelentették, hogy Szabadkáról magyar katonaság érkezik a község védelmére. A hír óriási lelkesedést keltett, de súlyos nézeteltéréseket is támasztott a megadás és a harc hívei között. Azok, akik már biztosra vették a menekülést, csalódással látták, hogy csak 75 honvéd és 25 huszár érkezett, akik megtámadták ugyan az időközben a község alá érkezett szerbeket, de harcuk kilátástalan volt: a szerbek száma meghaladta a háromezret. A Kálváriánál rövid harc fejlődött ki, azután a maroknyi magyar csapat visszavonult a harmincszoros túlerő elől Szabadka irányába. A szerbeket meglepte a támadás, árulást sejtettek, és heves ágyútüzet zúdítottak a községre. Az ágyúgolyók a legnagyobb célpontot: a báró kastélyát keresték. Kray János csak ekkor határozta el magát a menekülésre. Kocsira szállt, és kíséretével elindult Szabadka felé. Néhány száz méternyi út után azonban egyenest belerohant a menekülők kocsija a bevonuló szerbek egyik csoportjába. Ezek vezetője, Jovan Velimirov szenttamási származású kereskedő (aki később mint a Vojvodina alatt kinevezett zombori adóhivatali pénztári ellenőr 27 000 forintott sikkasztott) feltartóztatta és visszaparancsolta a báró kocsiját. A kastélyt már ellepte a szerb csapatokkal bevonult szegénység. A báró és kísérete nagyon súlyos órákat élt át. Kifosztották mindenét, a társaságban lévő Takáts János plébánost lelőtték, a káplánt leszúrták, a bárót pedig puskatussal leütötték. Velimirov [10] elvette a báró egész pénzét, de megígérte, hogy meg fogja védeni a többiektől. Velimirov be is tartotta szavát. A bárót és kíséretét kocsira ültette, és a szerb táborba kísérte. Itt keserű szemrehányásokkal fogadták őket, és a bárót gyanúsították az árulás értelmi szerzőségével. Közölték velük, hogy foglyok, és Karlócára kell utazniuk. A bárónak semmi pénze sem volt, és félt a hosszú úttól. Elpanaszolta baját, mire egy Davidovac nevű szerb tiszt felajánlotta neki egész készpénzét: 30 forintot. A báró elfogadta a nagylelkű ajánlatot. Közben Velimirov is megsajnálta a bárót, és a több mint kétezer forintból, amennyit elvett, öt forintot visszaadott. Anyagiakkal ilyen gyöngén felszerelve indult el a báró kocsija katonai kísérettel Karlócára. Szerb falvakon ment végig a kocsijuk, és az egybesereglett néptől nem sok jót hallottak. Annál inkább meglepődtek, amikor Karlócán a szerb bizottság nagyon előzékenyen fogadta őket, sőt ebédet rendeztek a fogoly báró tiszteletére. A pátriárka azonban nem volt otthon s utánaküldték Titelre. Itt is elkéstek, s végül a bánáti Zsombolyára utaztak a pátriárka nyomába. Csekonits báró kastélyába vitték őket, mert ott székelt a szerb-osztrák parancsnokság. Csekonits bárót régi barátság fűzte Kray báróhoz, és a bánáti földesúr mindent elkövetett, hogy kellemesebbé tegye a foglyok sorsát. Úri ellátást kaptak, s több teára is meghívták a bárót, aki itt találkozott Teodorovič tábornok parancsnokkal is. Néhány nap múlva azonban el kellett hagyniuk a vendéglátó házat, és Temesvárra kísérték őket. Ez volt a báró meghurcolásának utolsó állomása. Az út, megyeháza börtönébe zárták kíséretével együtt. A báró kétségbeeséssel vette tudomásul sorsának ilyen rossz alakulását, de csakhamar tapasztalhatta, hogy itt sem hagyja el különös szerencséje. A börtönőr napi 30 krajcár ellenében jó ételekkel látta el, a bánásmódra nem volt panasz, és a börtönt is igyekezik kellemesebbé tenni. Hottstätter kapitány hadbíró hallgatta ki a foglyokat, s a báró nem győzte eleget dicsérni a hadbírót jósága miatt.
A temesvári napok a körülményekhez képest kellemesen teltek el. Megengedték a foglyoknak a mindennapi sétát, és szabadon mozoghattak a vár területén belül. Amikor a harcok elérték Temesvárt, Kray báró barátai tanácsára engedélyt kért a város elhagyására. Ezt minden további nélkül megadták neki. A szabadságát visszanyerte most már, de súlyos gondot jelentett a körülkerített városból való kijutás. Végre egy menekülő zsidó csoporttal útnak indult a báró és kísérete, a magyar előőrsvonalon azonban nem volt könnyű átjutni. Engedély hiányában három napig éltek étlen-szomjan, fedél nélkül a két szemben álló erő közötti senki földjén, míg végre olyan magyar katonákra találtak, akik átengedték őket az előőrsvonalon. A báró kérésére azonnal elkísérték őket a főhadiszállásra, ugyanahhoz a Vécsey grófhoz, aki Topolya sürgős elhagyását tanácsolta a bárónak. Vécsey gróf nagy örömmel fogadta a bárót, és elősegítette továbbutazását.
Így szabadult ki a báró végleg a szerbek fogságából. Az volt a terve, hogy visszatér Topolyára. Amikor azonban Szabadkára érve azt hallotta, hogy kastélyát majdnem teljesen elpusztították, lakását, a magtárakat teljesen kifosztották, s azt, amit a szerbek meghagytak, saját jobbágyai vitték el, elment a kedve a visszatéréstől, és Pozsonyba utazott leánya, gróf Zichy Jánosné és felesége meglátogatására. Nem volt azonban sehol sem nyugta, egyik helyről a másikra költözött, s végül Pesten letelepedett. Itt is halt meg. Egy ködös novemberi estén elgázolta egy teljes sebességgel haladó hintó. Több hétig betegeskedett, s betegsége sírba vitte. 1852. december 21-én halt meg 49 éves korában. Holtában újra visszakerült Topolyára, s most a családi sírboltban nyugszik.
Grosschmidt Gábor, az életrajzíró kortárs azt jegyezte fel róla. hogy „egyszerű és igénytelen volt földi élete”.
Irodalom: Nagy Iván: Magyarország családjai.
Borovszky: Bács-Bodrog vm. Monográfiája.
Grosschmidt Gábor: Történelmi tanulmányok.
Grosschmidt Gábor: Bács-Bodrog vármegyei élet 1848 előtt. (Tört. Társulat.) Évkönyve, 1891. év. [11]