Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. január 15) 1. szám

A Délvidék 100 év előtt

A budapesti Franklin Társulat kiadásában nemrég érdekes könyv hagyta el a sajtót; gróf Kálnoky Hugó bevezetéssel és magyarázatokkal ellátva kiadta Széchenyi István gróf 1830. június 24-től október 19-ig terjedő naplóját, Waldstein János gróf kiadatlan útijegyzeteit, amelyekben többek között a mi Délvidékünkről, Bácskáról is megemlékeznek. Széchenyi István gróf 1830 nyarán Desdemona nevű halóján indult el második keleti útjára, s ezen az utazásán barátja, Waldstein János gróf is elkísérte. Nagy vállalkozás volt ez abban az időben: ez volt az első vízi utazás a Dunán lefelé Konstantinápolyig. Széchenyinek erről az útról német nyelven írott naplója 1934-ben a Magyar Történelmi Társulat dr. Viszota Gyula által szerkesztett kiadásában megjelent, de a napló teljes magyar fordítása csak Kálnoky gróf mostani kötetében került nyilvánosságra. Igen jelentős azonban, hogy Kálnoky Hugó gróf megtalálta Waldstein János egykori naplóját, s most ez is nyilvánosságra került. Waldstein János felesége, Kálnoky Adél nagynénje volt Kálnoky Hugónak, aki tudta, hogy nagynénje csicsói kastélyában (ezt a kastélyt Hugónak Sándor nevű bátyja örökölte) Waldstein Jánosnak egy csomó rajzkönyve maradt hátra. Kálnoky Hugó megkérte bátyját, kutasson, hátha rábukkan a keleti út rajzaira, naplójára vagy egyéb jegyzeteire, és ez a kutatás eredménnyel is járt.
Mit látott a mi Délvidékünkből, közelebbről Bácskából 1830-ban, tehát közel száztizennégy esztendő előtt a „legnagyobb magyar” és ifjú barátja, Waldstein János gróf? Széchenyi akkor harminckilenc éves volt, sikerei teljében, ifjú barátja pedig mindössze huszonegy esztendős. Waldstein Jánost egy szerelmi idill szálai fűzték Futakhoz, amelyet Széchenyivel együtt meglátogatott, ő tehát a „szív érzelmein” keresztül látta a tájat, a bácskai rónaság és a szerémségi hegyvidék bájos találkozását. Érdemes megfigyelni az útirajzokból, milyen más szemmel látja Széchenyi a vidéket, s milyen más szemmel ifjú barátia. Több mint száz év előtt Bácska is sokkal elhanyagoltabb volt, mint ma, azóta bizony sokat fejlődött ez a vidék, s mennyire más arcot kapott!
Kálnoky Hugó gróf és a Franklin Társulat szíves engedelmével közöljük a két barát naplójegyzeteit a Kalangya olvasói részére. A délvidéki magyar közönség bizonnyal érdeklődve látja: milyen tükörképet mutat a szeretett táj a több mint száz év előtt íródott két naplóban. (cs. z.)
*
26-án hajnali két óra után elindultunk. Déltájban Mohács környékére értünk. Este 10 körül Apatinnál kötöttünk ki. A nap folyamán mindössze 19 órát dolgoztunk, és nem tettünk meg 12 földrajzi mérföldnél többet. Vadkacsát eddig 4-et láttunk. Az utazás oly kellemes, amilyen csak lehet… A Duna felséges… A jobb part itt-ott bájos – de sehol sem festői –, a bal part valóságos dezoláció. Az idő kitűnő, bár a szél kissé kedvezőtlen.
Sokat úszunk, örömünk telik a Juliettában. B[eszédes] ízig-vérig hidrotechnikus, nem érdekli más, nincs érzéke semmi más iránt. Mindent a fizikára vezet vissza: úgy beszél németül, hogy az ember hasfájást kap tőle. „Weil” helyett azt mondja „vál”, és a Duna egy szép, egyenes szigetmentes (inselleer) szakaszára azt mondta: „schőner Kerl”… Sokat beszéltem vele a mágnások és a nemesek közötti ellentétről. Elmondta, hogyan nevetik ki az olyan főispánt vagy adminisztrátort, ki nem tud sem latinul, sem magyarul… Én így feleltem: „A szalonokban viszont azokat az alispánokat etc. nevetik ki joggal, akik oly tudatlanul, ügyetlenül és fonákul viselkednek, hogy a jó társaságban teljességgel hasznavehetetlenek.” Hosszasan megvitattuk ezt… Ezt az ellentétet csak célszerű és praktikus neveléssel lehet elsimítani.
Batinán partraszálltunk (ma Kiskőszeg) Nb. Mindig a Juliettával, mert a Desdemona (melyet B[eszédes] becézgetve Testemonerl-nek szokott nevezni) néhány éjszakai órától eltekintve mindig úszik – hol egyenesen, hol keresztben, s gyakran pedig teljesen fordítva. Nyomorúságos egy alkotmány, teljesen hasznavehetetlen, kivéve, mikor az összes elemek barátságosak hozzá, és kedveznek neki. Gyakran megfigyeltem, hogy egy-egy darab tuskó gyorsabban úszott el mellettünk, mint a hajónk. Batinában húst és kegyetlenül savanyú meggyet vettünk – és jó hideg kútvizet ittunk, mely nagyon felüdített. A lakosságnak „fogadalmi napja” volt… [1] Valami ünnepféle – munkaszünettel, semmittevéssel akartak termékenyítő esőt kikönyörögni az istenektől! Csapzott hajú férfiak tekintete vad és üres… a lányok kívánatosak és szépek voltak, – egy tizennégy éves, kis, fekete lány nagyon szűk szoknyában… hófehér fogaival egészen felgerjesztette vágyaimat.
(A víztükör simaságát, az utazás csendjét néha még egy evezőcsapás sem zavarta meg, csak a hajóvontatók egyhangú kiáltozása, mellyel magukat vagy lovaikat nógatják. Elszomorodva tűnődöm ilyenkor, hogy mily elmaradottak vagyunk! Elhinné-e vajon egy a(ngol) farmer vagy egy jenki, hogy a magyar paraszt – amaz ország lakója, mely beate et nobile-nek (boldog és nemes) tartja magát – oly helyzetben és szellemi állapotban van, hogy önként vontatja a hajót, mint a barom – holott e foglalkozás ellen talán még a legutolsó rabszolga is fellázadna!)
27-én hajnali 2 óra tájban eloldottuk a hajót. Fél 9 órakor elérkeztünk a Dráva torkolatához, melynek épp akkor tisztább volt a vize. Megfürödtünk e mocsoktalan habokban – a hajósok tanácsa ellenére, akik az óriási halaktól óvtak. Én nemigen ijedek meg az ilyen fecsegéstől – nem látok benne mást, mint a közönséges emberek tudatlanságának és természetes poltronságának gyümölcsét. Mindamellett próbaképpen egy font marhahúst függesztettünk egy 3 öl hosszú zsinegre.
Gyönyörű idő volt, bár a nap hevesen tűzött; most először kínzott meg bennünket. Szlavóniában, Verőce megye bájos partján kiszállottunk, hogy megnézzük Erdőd omladozó várát. Valamikor Újlakié volt, övé volt Szlavónia egy része, Bosznia és Szerbia – Baro Regni volt –, a család kihalt vagy elszegényedett, ki tudja – és a mi Barones Regnijaink – Amade, Zichy, Öttvös – etc! Reorganizálhatunk-e egy oly hanyatlott testet, mint Magyarország? Szívem, érzésem, vágyaim, reményeim azt mondják: igen – eszem, ítélőképességem azt mondja: nem!
Később Vukovárott, a Szerémségben kiszálltunk. Ez a hely különösen tetszett nekem. Nagyon sok fa, nagyon sok üde, tiszta zöld. Magyarországon, magyar helyen ehhez foghatót még nem láttam. B(eszédes) vitába szállt velem, és azt mondotta, hogy Pápa és Veszprém bájos helyek! A legértelmesebb magyar is vak, és szeret nagyzolni. Az éjszaka nagyon kellemes és szép volt, a Desdemona szakadatlanul haladt.
(Regulationes etc. debent esse objectum dietale.1 Hagyjuk a sok teoretikus szőrszálhasogatást… hogy a király jogai meddig… etc. – cselekedjünk inkább praktikusan…
Sem egy társulat, sem pedig a kir. főépítő kormány etc. nem szabályozhatja a Dunát – ezzel az országgyűlésnek kell foglalkoznia.)
28-án hajnali 4 órakor Banostor magasságában voltunk. A Juliette-re szálltunk, és sokat mulattunk egy német halászon, akinek horgait a vízből kiemeltük – sokat siránkozott a „Landl”-ja miatt –, de félelmében nem mert hozzánk jönni. Azután kikötöttünk Ófutakban… Gyalog átmentünk Újfutakba, és még reggel 6 óra előtt látogatást tettünk br. Forraynál!
Nem maradtunk sokáig, Péterváradra hajóztunk. (A Desdemona) reggel 10 órára érkezett Péterváradra, tehát 32 óra hosszat ment Apatintól a nevezett várig.)
A szél jóval hevesebb lett. A Desdemonát valósággal kivetette az újvidéki partra, ahol legénységünket derékig a vízben állva a hajót vonszolván találtuk. Én felkerestem Siegenthal táborszernagyot, de nem találtam otthon. Utána Grammont altábornagyhoz mentem – aki tovább expediált… Egy törpe, egy szolga és egy öreg hadnagy egészen nyersen azt kérdezték: „Kicsoda ön, mit akar?”… Végül megtaláltam Abele altábornagyot gr. Elsnél egy árverésen… süket fickó, folyton írt, úgy, mint a vén, parókás Grammont is. – Korhadt itt minden – une facile prise même pour un turc. (Könnyű zsákmány még egy töröknek is.)
(Milyen gyakran hallom az „elevatum salis praetium”-ot [a só fölemelt ára], mintha azzal mindenki rendelkezhetnék.)
Átmentünk Újfutakra. A kocsin Heinrich Schmied parasztember mellett ültem, aki robotban fuvarozta az uraságokat. Sokat beszéltem vele az uraságról, a megyéről etc. Tiszta, egészséges természet. [2] Jólesett ezzel a világos fejű, romlatlan, neveléstől meg nem mételyezett emberrel beszélgetni. Dícsérte Latinovich főszolgabírót… a legjobbakat mondta Forrayról etc. – és azt állította, hogy a fizetendő contributio etc. „elviselhető”, nincs ok panaszra – dolgozni kell etc. A futaki uradalom körülbelül 800 jobbágytelekből áll. Németek, magyarok, rácok. Nem igen keverednek… őszintén s nem mint magyar szólván – s ha olyanok, mint Schmied – ez nem is lehetséges, hacsak nem akarjuk, hogy sötétség legyen, hogy egy olyan művelt és értelmes, civilizált német paraszt nyers, vad, tudatlan, káromkodó lókötőt igyekezzék utánozni.

[Kép 01] A Desdemona

Hogy magyarosítani lehessen, ahhoz a magyarságnak kell előbb preponderánssá válnia. Hogy pedig a magyar (helyesebben a „magyarság”) a németséget utolérheti, vagy éppen túlhaladhatja, az kétséges. Mert amilyen mértékben a magyar gyarapszik, ugyanolyan, sőt talán még nagyobb mértékben öregbedik a német intelligencia. Schmied olyan értelmesen beszélt a gazdálkodási módjukról, a földjeik hibás elosztásáról, az iskoláikról stb., hogy valósággal elcsodálkoztam. „Mi emberek és nem állatok módjára akarunk élni.” Csak a felsőbbrendűt lehet utánozni. Egy angol talán tanulhat egyet és mást a magyartól, de azért egészben véve mégis csak a magyarnak kell iskolába járnia az angolhoz – és ez nem ízlés kérdése, hanem axiómákra épült. „A kormány etc.” – Nem, nem – a mi tudatlanságunk, intelligenciahiányunk az oka!
A futaki házat az öreg Hadik építtette. Jó lakás. Kitűnőnek találom a személyzet kettős szobáit. Forray átvitt bennünket a szerémségi Cserevicsbe. Különös, hogy Magyarország tetszik úgyszólván a legkevésbbé mindamaz országok közül, melyeket ismerek. Ha Sopronból Bécsbe utazom, jobban tetszik nekem az osztrák táj, s ugyanígy, ha Pestről utazom Bécsbe – és valóban csinosabb is. Amikor Sárospatakról Duklán át Lengyelországba mentem, nagyon feltűnt nekem a lengyelországi kultúra a mi barbárságunk mellett. Ugyanezt éreztem, amikor Nagyváradról Feketetón át Erdélybe utaztam. Két évvel ezelőtt Horvátországban különösen elragadott a sziszeki út Zágráb mellett… Nem csekély mértékben megrémültem régi, poros, hamuszürke, rendezetlen pátriámtól, amikor Zákánynál ismét visszatértem birtokomra. Most megint ez volt az érzésem, bár szívesen győződtem volna meg ennek az ellenkezőjéről, ha lehetne… A Szerémség buja zöldje, jó útjai, élősövény-kerítései, csinos házai stb. oly ellentétet mutattak az „extra Hungariam etc.” hazájának árterületeivel és parlagon hagyott földjeivel, hogy a legmélyebb fájdalom fogott volna el… ha elmaradottságunknak a sors hatalma, nem pedig a lehető legmeghatóbb [3] butaság volna az oka.
Kamenitzben megtekintettük Martzibányi Márton etablissementját. Tout respire la petite âme de Monsieur… (Minden az úr kis lelkére vall.) Szárazföldi úton vissza Péterváradra. – Fekvése rendkívüli szép. Újvidék olyan hely, mint Komárom. A Duna itt igen szűk, a híd á peu prés 150 öl. Államfoglyok is vannak itt, köztük Martain alezredesné, aki szobaleányának addig verte a hasát, amíg bele nem halt… és egy gyermekgyilkos nő, egy tiszt leánya. Nagyon enyhén bánnak velük. Abbele tábornok levelet adott nekem Voith tábornokhoz Péterváradon – de közben szíves volt megjegyezni, hogy a császár legutóbb a legszigorúbban megparancsolta, hogy senki emberfiát ne engedjenek Belgrádba, és ezért nem adhat engedélyt etc. etc. A császár intézi tehát ezt is! Il fait tout, mais tout plus que médiocrement! (Mindent maga végez, de mindent jobban, mint közepesen.) Természetesen nem leszek olyan ostoba, hogy ezt a levelet átadjam.
(Egy sor törölve.)
Ez engem nem csekély mértékben
(2⅓ sor törölve.)
A parancsnokság részéről oly csekély előzékenységet tapasztaltam, hogy lemondtunk a vár megtekintéséről. Este vihar volt. Forray az újpalánkai fogadóban sült csirkével vendégelt meg bennünket. Mielőtt elváltunk volna, sok más úr társaságában megtekintette a Desdemonát.
29-én reggel 4 óra tájban folytattuk utunkat. Karlóca magasságában ébredtem fel. Rendkívül bájos a Duna jobb partja, de annál rosszabb a bal. Zalánkeménnél átszálltunk a Juliettára, és a Tiszán, melynek sodra igen heves volt (3 óra alatt) Titelbe hajóztunk. Jankovich ezredes fogadott bennünket a péterváradi parancsnoksághoz képest királyi módon. Úgy látszik, ő az egyetlen valamirevaló férfi a környéken… három hónappal ezelőtt azonban kitörte a lábát. Úgy ecsetelte előttünk az Izlás és a Vaskapu veszélyeit, hogy lúdbőrös legyen a hátunk. Azelőtt mindig a vezérkarnál volt – most gazdász és hajóhadparancsnok.
A csajkás fegyvernem minden kritikán aluli… Éjszakára ottmaradtunk az ezredes házában – borotválatlanul, mosdatlanul, rendes öltözet nélkül úgy ahogy a hajóból kiszálltunk. Felesége, egy freiburgi asszony igen kedves volt… Szécsen Malvint – „oly bájos, törékeny lény”-nek nevezte.
(Egy magaslatról láttam a Béga-csatorna torkolatát – fölfelé a Tisza mentén pompás síkság, de mily szánalmasan dezolált állapotban.)
30-án ½5-kor indulás a Juliettán Putnick Miklós főhídmesterrel (a csajkások zászlósa), akit Jankovich ezredes Orsováig mellém adott. Velünk együtt indult két ¼ csajka 16 evezőssel. A Julietta, melyen Putnick kormányzott, és én, Waldstein, Seva, Semodan eveztünk, beat them very easy. (Igen könnyen megelőzte őket.) A Dunán két fehér kócsagot lőttem. Kevéssel 10 óra előtt Zimonyba érkeztünk. 5¼ óra alatt eveztünk idáig, a távolság körülbelül annyi, mint Esztergomtól Pestig. Belgrád fekvése nem lepett meg – de mindenesetre szebb, nagyobb szabású és kényelmesebb, mint Pest és Buda.
(Néhány órányira Belgrádtól az ország belsejében van a meglehetősen magas Avala-hegy.)
Felkerestem Voith tábornokot – bárdolatlan fickó módjára fogadott –, éppen étkezett…
(Fische zimonyi térparancsnoksági százados, Kertschmar főhadnagy, Vassilyevics tolmács.
Egy újvidéki kereskedő kocsira ült, és Zimonyba jött, csak azért, hogy engem láthasson, és tiszteletét lerója! Tud és ismer mindent, amit az országért tettem etc. Léhmann.)
3 óra után igen sok szükséges kísérővel Belgrádba mentünk. Voltunk a pasánál etc. Még nekem is feltűnt, milyen nagy a különbség… amint átkelünk a Száván. Itt már kezdődnek a tsardakok… (török határőrtelepek). A Száva jobb partján, a kanyarulatnál az egyiket Szávaszögnek (Sau Spitz) hívják.
A törököket mindenki, illetve majdnem mindenki igazságtalanul ítéli meg. A világ legrongyosabb, legzüllöttebb, legpiszkosabb fickói is rengeteg kivetni valót találnak a törökökön – kinevetik szokásaikat, öltözködésüket… Ha azonban meggondoljuk, hogy Krisztus a civilizáció mellett volt, Mahomet pedig ellene – akkor csodálkoznunk kell, hogy Törökország ennyire haladott, és Magyarország ennyire elmaradt. Az oszmánok birodalma a maga módján sok keresztény országnál előbbre van… Ilyen lehetett a magyar [4] életmód azokban az időkben, amelyeket Kisfaludy Sándor etc. megsirat.
Nagyon szeretném, ha olyan kandallóm lenne, mint a belgrádi pasának! Egészségem hosszú idő óta most a legjobb. Sokat szenvedek a hőségtől, különösen pedig a szúnyogoktól. Lesz még rosszabbul is.
(Legalább annyi ember hiszi, hogy a halak felfalnak minket, ha megfürdünk, mint ahány nem hiszi.)
Drága, kedves Cr[escence]-om képe mindig előttem lebeg! Becsületet és örömet fogok neki szerezni!
Latinul tanulok… de rosszul megy! Átkozott nehéz feladat is 39 éves fejjel 35 fokos hőségben és azzal a meggyőződéssel, hogy a latin nyelv nekünk, magyaroknak valóságos átkunk!
16-án korán reggel bricskámon Waldsteinnal 6 óra alatt Indián át Péterváradra utaztam. Egy fiákeres hajtott. A főparancsnok ott akart tartani ebédre, de nem fogadtam el, gyorsan megebédeltem a fogadóban, majd Temerinbe mentem Szétsen Károlyhoz. aki a legszívélyesebben fogadott. Nagyon örültem, hogy több mint egy óra hosszat magunkra hagyott, miután szobáinkba vezetett.
Október 17-én 2 állomást mentünk Szabadkán túl.
(Voith diner-jén 20 ember vett részt – és csak egy felszolgáló volt! 3 óra hosszat tartott – szegény asszony szinte belehalt izgalmába!
Voith elmesélte, hogy szedte el Belgrádban egy porosztól az iratait – dicsekedett.)
161. old. Waldstein napló.
Június 26. Az éjszaka kellemetlen volt a szúnyogok miatt. A Desdemonán eveztünk, mert nagyon erős ellenszél volt. Elmentünk Mohács partja mellett – nevezetes hely a szerencsétlen 1526-os csata és Lajos király halála miatt; láttuk a Csellye patakot a Dunába ömleni, ennek vizébe fulladt bele…
Ebédnél (magyarul folytatott) nagy vita a materializmusról és a kötelességekről: Széchenyi latinul beszélt. Eveztem. Széchenyivel és Semodannal a Juliette-en Batinába, meglehetősen szép fekvésű kis falu. Az itteni fiatal lányok nagyon csinosak voltak. Fogadalmi ünnepséget tartottak a jégeső miatt, a lányok csinosan voltak öltözve, villogó fogaik olyan fehérek voltak, mint amilyen feketék a szemeik.
Úsztam. Sokat mesélnek a nagy Schaaden-ekről, és valóban a közelünkben gyakran láttunk a vízből kiugrani ember nagyságú halakat.
Semodan lelőtt egy kígyót, mely a hajó mellett úszott. Az est valóban isteni volt. Holdvilág és méghozzá kevés szúnyog.
Hogy szeret minket a természet! Apatinban fáradt hajósaink abbahagyták a munkát.
Június 27. Ahelyett, hogy becsületes emberek módjára felöltöztünk volna, még azt a keveset is levetettük, ami rajtunk volt, és közvetlenül a Dráva torkolatánál a Dunába ugrottunk. Állítólag itt van a legtöbb hal, tehát itt a legveszélyesebb az úszás. A torkolat tája nagyon szép, mert a Dráva erdős szigetet formál, és két ágban szakad a Dunába. Amint Magyarország véget ér, állítja Széchenyi, nyomban szépülni kezd a táj. Igaza is volt. Verőce megye partjai Erdő várának romjaival gyönyörű dombosak. Festői fekvése van. A Juliette kivitt a partra. A környező dombokon és a várban mászkáltunk.
Egy jó séta nagy öröm a hajósnak!
„Mindég szebb és szebb lett a tájék Szerémség halmos partjain. Vukovár igen szépen fekszik, és maga a hely egy a legkellemetesebb mezővárosok közül, melyet találni lehet. Tele fákkal. A kaszárnya – mely Albert bátyámra, aki itt feküdt, emlékeztetett – virágzó hársfákkal volt körülfogva, melyek éppen teljes virágzásban lévén, felséges illatot terjesztettek.”
A hársfavirág mindig J. Paulra és az ő 45 Handpostage-jára emlékeztet.
Június 28. A pirkadó hajnal már bárkánkon talált. Azt hittük, hogy Futak messze kiesik utunkból, igyekeztünk, hogy lehetőleg korán érkezzünk Forrayhoz. De már 6 órakor odaértünk a Juliettel a falu partjához.
Ha üdvözölhettelek volna téged, aki után csónakom a nevét kapta! [Forray Júliát]. A szerelem a gyermeket férfivé, teszi, a férfit pedig gyermekké. Nem akadt szék a régimódi, de kényelmes házban, amelyen ne őt láttam volna ülni, nem akadt sarok, melyben ne az ő bájos alakját láttam volna állni, nem volt ablak, melyből ne ő nézett volna ki etc. [5] Könnyű elképzelni, mily boldog napot töltöttem volna ott, mindig az ő képe röpködött körülöttem, és játszott a képzeletemmel. Iván még jobban emlékeztetett a F.-ék szalonjában töltött estékre etc. De hagyjuk most ezeket a képeket, melyek elragadóak, ha csupán vázlatban látjuk őket, de boldogtalanságunkra és veszteségünkre emlékeztetnek, ha a valóságot kutatjuk mögöttük. És mégis önmagamnak be kell vallanom: inkább a jelleméről etc. alkotott elképzelésemet szeretem, mint őt magát a valóságban. Ó, bár olyan lenne, amilyennek, akinek lennie kellene, és amilyen lehetne!
Amikor bementem a szobába, melyben Juliett lakott, nem tudtam más jelét hagyni ottlétemnek, mint hogy letörtem egy darabkát egy régi asztal széléből, és megkértem Ivánt, mondja meg: én tettem. Szegény Cephise [Forray Júlia nővére], úgy hallom, beteg és Iván nem tudta, mitől.
Báró Forray magyaros vendégszeretete kellemes napot szerzett nekünk. Ivánnal a Juliette-en Péterváradra mentünk. Ceruzával lerajzoltam a várat. Forray Futakra vitetett bennünket. Ott ettünk, miután az egész házat megtekintettük. (Itt ismét alkalmam volt megcsodálni a múlt század gálánsságát vagy rosszaságát.)
Milyen szörnyűek e csupasz lépcsők és az a nagy zsúfoltság a hálószobában etc.
Diner után Forrayval a szerémségi Cserowitzba mentünk. Milyen vegetáció! Mintha a Duna a Dráva torkolatától kezdve esztétikai elválasztó vonala volna a szépnek és csúfnak. Az előbbi Szlavónia, az utóbbi Magyarország.
Kamenitz. Közönséges és élveteg. Teljesen a tulajdonos szellemét tükrözi vissza. Kicsinyesség mindenütt, kár, mert fenséges is lehetne.
Pétervárad. Késő volt már ahhoz, hogy a várat megnézzük. Ehelyett fagylaltot ettünk a tiszteletreméltó, de nem harcias Abele tábornokkal. Széchenyinek levele átnyújtásakor alkalma nyílt, hogy lássa ezt az egész tábornoki pereputtyot, szerinte igazán nagyszerű dolog. Vajon adhatnók-e beszédesebb tanújelét békeszeretetünknek a török előtt? Kétlem.
Forrayval a Desdemona fedélzetén, majd onnét az újvidéki vendéglőbe. Ez a város Magyarország e részének egyik legnagyobb kereskedelmi központja. Azt mondják, hogy csodálatos, mennyit fejlődött néhány év alatt. Forrayval vacsoráztunk, majd szívélyes búcsút vettünk tőle.
Egy szárazföldön töltött nap felfrissíti a vízi utast – mint általában minden utast a jó ismerősök körében töltött nap.
Június 29. Pétervártul még előbb mintsem felkeltem, elindultunk volt.
„Karlowitz. Szlankamen. Némely hársfaerdős partokon kívül a tájék nem volt szép.”
„Ebéd után Juliettre ülénk, és a Tiszán felevedznénk Titelbe: csinos helység, a törökök által elrontott várnak kevés omladékai látszanak.”
„Jankovich, csakisták óberstere és annak nyájas felesége igen barátságosan fogadtak, és nálok marasztaltak; a folyó ellen evedzés (folyta igen erős lévén) egy keveset elfárasztott; azért én legalább a marasztaláson éppen nem haragudtam.”
„Sajkák nekem tetszettek volna, ha a pesti 2 angol csónakot nem láttam volna, de mely durvák voltak ezekhez képest! Mégis becsületes formát mutattak!”
„Egész sajkák (egy szó kihagyva) evedzőn mennek. Fél sajkák (egy szó kihagyva); ¼ sajk. pedig 16-on. A mi hajónkat látván, különösen a hajlott evedzőn (with bent blates) tiszturaimék elcsudálkoztak: de mégis azt mondták, hallván, hogy nekünk Pesten egy 6 evedzős ángoly futósajkánk van: hogy ők versenyfutásba egy ott lévő nehéz, mély, 8 evedzős sajkával mernének eretzkedni.”
Mi nagyon szerényen viselkedtünk, mondván: „Ó, nem fér hozzá kétség, hogy megvernének minket.”
„A tisztek, néhány fiatalt láttunk tanulni szeretni, ifjak látszottak: különösen egy: Oberbrückenmeister (Fähnrich) Putnik nevezetű szinte fájdalmas szívvel hallgatta Széchenyit az Angoly hajókról szólani.”
„Az Oberster lábát törte volt nemrégen, másként maga elkésért volna Orsováig: de úgy Putnikot kikértük tőle segítségül, akit is velünk bocsájtott. Úgy örült a jó öreg Úr, hogy beszélgethetett, hogy alig eresztett lefekünni.”
Úgy látszik sok aktivitás, de megkötött kéz és előítéletek, azonkívül kevés ismerete a vízi-szakmának – pl. azt tanácsolta, hogy bérelt járművel folytassuk az utat, melyet a Vaskapuig igen veszélyesnek tart; sőt a legveszélyesebb sza[6]kaszoknál pedig gyalog menjünk. Ördögbe is! Ez aztán szép vízi felfedező út volna, ha mindenütt gyalog mennénk. A Bánátnak az a része, ahol a Béga Perlasznál a Tiszába torkol, termékenynek látszik – micsoda legelő lehetne! Így azonban víz alatt van az egész, semmi sem legel a mocsárban a szúnyogokon, kócsagokon és vadkacsákon kívül. Milyen könnyen lehetne ezen segíteni!
„Szörnyűség!” – kiáltotta lelkesen Széchenyi – „ezt megváltoztatni nekünk van adva!” „Neked, de nem nekem” – kellett szomorúan válaszolnom. Ha azonban jobban meggondolom, akkor e szomorú feleletet mégis egy „reménység sugárjával” enyhíthetem: miért nem tehetném én? Isten veled J…! (Forray Júlia bárónő) a szív bálványa, ha nem is az ész ideálja!
Vándorolnod kell érettem. Hadd legyek hatalmas, és boldoggá teszlek.
Az ezredessel és Hiller őrnaggyal (feleségeik társaságában) vacsoráztunk, a sajkások török zenét adtak az ablak alatt.
A szúnyogok csípnek, de az ágy nagyon jó.
312. oldal.
Október 16. Zimony–Temerin.
Reggel 5 órakor indultunk Zimonyból Széchenyi kocsijában, a kocsist úgy hívták „Zimonyi fiákeres”. Indiában lovakat váltott, és ½12-kor Péterváradra érkeztünk. Széchenyi felkereste Siegenthal tábornokot, a parancsnokot. E derék ember – igazi osztrák tábornok – csaknem agyalágyult. Csak nagy nehezen tudott visszaemlékezni Széchenyire. Végül meghívta ebédre, de oly módon, mintha elkergetné, Széchenyi udvariasan megköszönte, és asztalhoz ültünk. Egyszerre csak belép egy egészen apró emberke, és euh hangon megkérdi, hogy megérkezett-e Széchenyi gróf. Gróf Széchenyi megmondta, hogy ő az, mire az emberke egészen kétségbeesett, hogy már ebédelünk, mert ő akart minket meghívni. B. Testa Bertalan volt, Siegenthal veje. Nagy ebéddel várt ránk, de mi ahelyett, hogy ott helyet foglaltunk volna, kocsiba ültünk: „Kocsis, gyerünk Temerinbe!”
Széchenyinek egy kis emberi vonása: egy Lehmann nevű péterváradi kereskedő már régebben beterjesztett eredménytelenül egy Duna-szabályozási tervezetet. Jövő télen már hajóépítéshez szükséges fát kell a Száván és a Dunán szállítania egy angol bankházzal kötött megállapodása alapján. Igen szép és dicséretes dolog. Asztalhoz ültünk. (Már régebben megjegyeztem Széchenyi előtt, hogy ez tevékeny embernek látszik, amit Széchenyi meg is erősített. (E derék ember talán illetlennek találta, hogy nem tartottuk ott ebédre; bár még csak 11 óra volt; szárazon, de igen udvariasan ajánlotta magát.
(Fogadok, hogy e megjegyzést vetélytársi irigységből tette.)
Temerin. Szemerkél az eső. 3 órakor érkeztünk. Átöltöztünk, igen barátságos fogadtatásban volt részünk. Rögtön kávét ittunk. Széchenyi a Gondolatokba írogatott. Azután felmentünk a grófnőhöz. Törökországról beszéltünk. Illetve csak Széchenyi beszélt, én nem. Malvinát (Szécsen Malvina grófnő, Szécsen Károly gróf leánya), ezt a bájos leánykát anyja en prétension (hivalkodóan) öltöztette; afféle főkötőjével túlságosan elegáns volt egy ilyen vidéki hétköznapon. Én beszélgettem vele: Széchenyi egy szót sem. Az anyja igen igyekezett, hogy Széchenyit szólásra bírja.
Igen jó vacsora. Vacsora után Buzsán nyugalmazott ezredes hírlapokat olvasott. Az anya elaludt, a lány nevetett, senki sem figyelt. Mindenki jó éjszakát kívánt, és lefeködt (ezt fogom én is tenni, holnap írom majd le).
Október 17-ike Vasárnap. Temerin–Halas.
A magyar vendégszeretet (csakis barátok iránt, mert egy angol utazó például nem volna abban a helyzetben, hogy dicsérje) nemcsak abban nyilatkozik meg, hogy minden lehető kényelmet megadnak a vendégnek házukban, hanem ha el kell válni, megkönnyítik számára az utat is, ami még ennél is többet jelent. Szécsen gróf oly kedves volt, hogy egészen Szabadkáig adott nekünk lovakat. ½10-kor már Halason voltunk, egész nap egy nagy síkságon mentünk, melyet itt-ott kis völgyecskék szakítanak meg. Rendkívül termékeny itt a föld, a parasztok gazdagok.
(Helységek, melyeken keresztülmentünk: Temerin, Szt. Tamás (sur le Canal), K. Hegyes, Topolya, Szabadka, Mélykút, Halas.)
Keveset beszéltem Széchenyivel, aki sokat olvasott. Forralt bort ittam, majd lefeküdtem.
1 Vízszabályozással az országgyűlésnek kellene foglalkoznia. [7]