Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. február 15) 2. szám

Fiala Endre: Egyed István: A mi alkotmányunk

A történeti szemlélet a fejlődést nézi, a jogi szemlélet pedig a meglévőt rendszerezi. A történelem annyira folyamatos, hogy csak az érdekli a múltból, aminek továbbfejlődése a jelenben nyomot hagyott, tehát a múltnak a jelennel való összefüggése. Ebből az következik, hogy egy jogi rendszer felfejtése és megismertetése nem lehetséges történeti ismeretek nélkül.
Egyed István munkája nem a magyar alkotmány tételeinek rendszeres és kimerítő ismertetését adja, hanem annak szellemét, jelentőségét, jellegzetes vonásait tárja fel. Nem a joganyagot mutatja be, hanem alkotmányunkban a nemzet lelkét keresi, a nemzeti jellemet vizsgálja. Történeti alkotmányunkat mint a magyar nemzeti lélek hatalmas alkotását, a nemzeti kultúra értékes bizonyítékát nem ismerteti, hanem jellemzi, de ezt az ezeréves fejlődést nem a jogi fogalmak fejlődéséből magyarázza, szeme nemcsak az axiómákat kereső jogásznak a szeme; a társadalmi elváltozások, gazdasági és művelődési eltolódások szövevényét kibogozó nagyszerű történész is. Két különböző szemléletet egyesít teljesen kiegyensúlyozva, és ezért e jogtörténeti munkának a fája két különböző összetételű földbe ereszti gyökerét, s éppoly kiváló történettudós, mint jogtudós. Alkotmányunkat a magyar nép szellemi életének, kulturális fejlődésének egyik legfontosabb oldalaként mutatja be, s mivel egy népet aligha lehet megérteni jogi és alkotmányos életének ismerete nélkül, azért E. I. könyvéből a legjobban megismerhetjük, minő szellemi hatások alatt élt a magyar nép, minő belső erők és külső hatások az összetevői nemzeti műveltségünk eredőjének. A jog tehát mindenkor bizonyos közösségek szellemi életének terméke. Egyed professzor bemutatja az egyháznak, rendeknek, különböző testületeknek alkotmányfejlesztő, joglétrehozó működését, de mégis elsősorban a nemzet szellemi életét tartja legfontosabbnak mint a jogot dúsan tápláló forrást. Ismerteti a különböző eszméknek, világnézeteknek, hadi, társadalmi és gazdasági jelenségeknek, továbbá az egymással jogi és erkölcsi összeköttetésben álló európai államoknak a mi jogi viszonyaink fejlődésére gyakorolt hatását. E tekintetben a klasszikus jogtörténeti iskola munkásságának módszerét követi és valósítja meg, mert nem szorítkozik pusztán az intézmények történetének tárgyalására, hanem azt vallja, hogy a gondolat mindig előbb volt meg az intézménynél. Feladata így jóval nehezebb, mert következtetéseinek és megállapításainak tág körű történeti ismeretek az előfeltételei, vagyis az intézményeket a korszellem keretébe állítja be. Ezzel eléri azt, hogy nem holt, hanem állandóan élő, tovább fejlődő képet tud rajzolni egészen a jelenig. [95]
A jog állandóan fejlődik, mint az emberi művelődés minden ága. E. professzort is ez a mozgás, a jognak ez az élő folyamata érdekli. Munkája tehát elsőrangúan betölti hivatását, mert a mai jogélet alapjául szolgáló minden ideát kikutat, a múlt minden folyója a jelen jogába torkollik nála. Régebbi jogtörténészeink ugyanis szívesebben fordultak a jogi fejlődések, nemzeti kora, főként a középkor felé. E. I. ezt is pótolja, bemutatja állami életünknek a mohácsi vész idejéből a Habsburg-monarchia más országainak állami életével való összefüggését is, azt, hogy a magyar közigazgatás, sőt a magyar közjog milyen kapcsolatba került az idegen tényezőkkel. Kitűnően ismeri a külföldi analóg viszonyok közti szellemi fejlődést és ez nagyban elősegíti a hazai jogi tények mögötti szellemi rugók kikutatásában. Tudományos munkássága itt két módon jön létre: részben új tényeket, új jogelveket ismertet meg, részben pedig a már ismert anyagot újra átdolgozza, új gondolatokon alapuló csoportosításban adja. Erre az átcsoportosításra szükség is volt, jogtörténetünk több fejezete arra régen megérett. Az átcsoportosítás a legszigorúbb kritikai alapon történt, nem törődik régi dogmákkal, s éppen ezért az ilyen akadályok nem szűkíthetik látókörét. Dogma és kritika kizárják egymást. Kritikájának legfontosabb jellemzője, hogy az egyes korokat és fogalmakat, tényeket a maguk gondolatkörében nézi, és nem visz a múltba olyan fogalmakat, melyek teljesen idegenek tőle. Egyed professzornál a jelen dogmatikája nem zavarja a múlt történetét s viszont: a múlt története sem a jelenlegi dogmákat. Közjogi és politikai tekintetek nem befolyásolják tiszta látását. Ezért a hazafiatlanság vádja nélkül beszélhet olyan kérdésekről is, amelyekben egy-két évtized előtt kétségtelenül nem volt igazunk. (Az Ausztriával való kapcsolatok.) Módszere induktív, mert a jogi formák mögött mindenütt a politikai és gazdasági rugókat keresi, és így jut el az államfogalom egyes elemeinek felfogására.
Egyes jogviszonyok megértetésekor a mai fogalmakat mint segédeszközöket használja fel, ezekkel fejtegeti, rendezi az elmúlt idők eltérő viszonyait, mégsem viszi bele a régi jogba azokat a fogalmakat, amelyekre a régiek nyelvében nem volt megfelelő szó. Meghatározásai ezért rendkívül világosak, szabatosak, és nagyon ügyel a régebbi és a mai jogforrások, továbbá a magán- és közjog közötti értékkülönbségek érzékeltetésére. Könyve azonban mégis inkább azokra a közjogi kérdésekre ad feleletet, amelyeknél nem a jogszabályok írott betűje, hanem a történeti fejlődés útmutatása, az alkotmányfejlődés jellege a döntő jelentőségű. Alkotmányunknak a pillanatnyi változásoktól független, örök értékű elveire hívja fel a figyelmet, s így rámutat a jogfolytonosság nagy szerepére. Különös gondot fordít a külföldi eszmékre, ismeri azoknak egész modern irodalmát, az összehasonlítás anyagát azonban nem onnan veszi, ahonnan a befolyás már eleve ki van zárva, és figyelmeztet arra, hogy a hasonló vonások a jogfejlődésben nem okvetlenül a kölcsönös hatások eredményei.
Közkeletű jogtörténeti felfogás az, hogy a magyar nép jogfejlődése tökéletesebb minden más népénél, s ennek oka a közjogibb irányú jogérzék, amelyet az őshazából hoztunk magunkkal. Sokan és sokszor szemünkre is vetették ezt a politizáló hajlamot, s mégis tagadhatatlan, hogy az utóbbi években megcsökkent a tisztelet ősi alkotmányunk, intézményeink iránt, a társadalom széles rétegeiben nagy közömbösséget lehet tapasztalni. A politikai és közjogi szellemnek ez a tompulása a jogtörténeti irodalomra is áthatott, pedig a jelenlegi és a következő nemzedékre az eddigieknél nem kisebb feladatok várnak. Éppen ezért E. professzor könyvét, az új magyar történeti iskola nagyszerű termékét a nemzeti önmegismerés olyan eszközének kell tekitenünk, mely a válságok zűrzavarában a nemzet önmagára eszmélésének egyik kincse. [96]