Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. február 15) 2. szám

Szily Ernő: Alföldi Géza: Csak a gyökér kitartson

Alföldi versei úgy bontakoznak ki a természet képeiből, mint népmesék a névtelen száján. Minden mozzanatnak értelme és helye van nála: a tavaszi szőlővirágzásnak, a virágfaló disznónak, a magtalan Andrásék gőgjének stb. A tavasz nálunk nem élet már, az éhes has a virágnak sem tud örülni, s a húszholdas Andrásék gyermektelen házatáján a Jóska béres még négy gyermeket nevel.
Minden nyugodtnak látszó képét valami benső idegesség (Éhség és virág), alföldi tájait mindig valami tragikus féltés: a faj féltése hatja át (Holdas este, Kuss ki, disznó, Ha a Tercsi tudná).
Sok motívuma népi költészetünkben ez ideig ismeretlen: a kisunokát temető parasztanyó, a dinnyés Bordás János esete, a lapuleveleket tépő, legényváró Julis stb., mindannyian átkos levegőben élnek, de igazán magyarok, méghozzá: alföldi magyarok. A végeláthatatlan Alföld, a zöld és barna színű táblák, a terméketlen szik, a „királyi” és mezítlábas parasztok, mint a mesékben: megelevenedve lépnek az olvasó elé, de sajnos, mindnyájan „elhihetőt” mondanak. A magzatelhajtó Szabó Lidi, a keshedt nyomorban halált váró János, a ragadós kezű csősz a költő megannyi ismerő[94]sei halálos éjszakákban hörgik: „nagyon barnák a magyar kenyerek!”
Alföldi Géza a természet költője, a magyar Alföld „Szabó Gergője”, aki
„Most ott él szolgaképpen
saját földjén,
mint önmagának is véres átok,
s buzogánynak vagy akasztófának
latolgatja a virágzó akácot.”
Vérmérsékletében Petőfivel rokon: bátor, lázongó és nyers. Véreiért a hivalkodásig perbe szálló.
Verseit szinte fonetikusan kell olvasni: „De a pipaszárat még keményen fogja, a boroskancsót is jócskán meghúzza.” S mint a szőlőkacsok kunkorodnak ezek a sorok s olyan jóízű szavak vannak bennük, mint: cuppanós szőlő, aljasok lába kapcája, nyikorog a kiszolgált eke, úgy születik kenyérhajsza közben stb.
Balladaszerű költeményeit (Kakuk Pista, Tíz magyar) is megtisztult, megszűrt levegő, szűkre fogottság és magyaros szókimondás jellemzi. Talán ebben rejlik Alföldi igazi költői ereje.