Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. február 15) 2. szám

Csuka Zoltán: Kalamár Kálmán: Zöldülő barázdán

Kulcsregény és egyben – mint majdnem minden kulcsregény – világnézeti regény is Kalamár Kálmánnak ez az írása. Sajnos, ez az első és egyben az utolsó nagyobb lélegzetű írása Kalamár Kálmánnak, aki élete utolsó részében Nagyfényen tanítóskodott, s tulajdonképpen életét írta meg ebben a regényben, amelynek megjelenését már nem érhette meg; a kegyetlen halál hirtelen elragadta, s csak regényét hagyta vissza. Egy élet összegezését, nagy nekikészülést az alkotásra, hogy a végén indulásból testamentum maradjon az utána következőknek.
A halál titka: nem félni az élettől. Ezt a regény hősének édesapja mondja nem sokkal a halála előtt, és Kalamár Kálmán jól megjegyzi magának ezt a mondatot, beállítja regénye közepébe. Ezzel is fejezi be a regényt. A fiatal Kovács Marci gyermekkorban kerül Pécsre, az iskolák városába egyik kis baranyai faluból, s szinte rendeltetésszerűen összekerül a kicsi leánykával, aki későbben, majdan, hosszú-hosszú kerülők után a felesége lesz. És találkozik a várossal, Péccsel, amely ott áll élete tengelyében, s amelytől később el nem tud válni soha, hiába kerül más tájakra, hiába kerül harctérre, hiába Budapestre, ez a város, gyermekkora nagy élménye ottmarad lelkében mindörökre. Ami Kovács Márton egyéni életében időközben történik, szinte-szinte nem is fontos; a város világháborús és közvetlen világháború utáni története áll az események középpontjában, ezért is ír kulcsregényt Kalamár Kálmán, a regény hősének élete csak kísérője az eseményeknek, és nem fordítva. Az ember úgy érzi; szinte kár, hogy az egyén belső életét feláldozta a szerző a kulcsregény tendenciájának és tanulságának, mert közben elsikkad a háttérben a regény, és amint ez a kulcsregényeknél majdnem mindig meg szokott történni, nagyon háttérbe szorul az irodalmi mondanivaló, és előtérbe lép a politikai tanulság. A magyarság az első világháborúba úgy sodródik bele, szinte akarata ellenére, majdnem öntudatlanul Ferenc Ferdinándért, akit senki sem szeret, de helytállásból és becsületből, amelyért viselni kell a következményeket. A magyarság ezt becsülettel viseli is (mint viselte ugyanígy ugyanezt a sorsot Tisza István gróf), de a vele élő nemzetiségek és elsősorban a zsidóság mindezt a helytállást nem ismeri, és a feltétel nélküli, minden[93]áron való békepropaganda így hálózza be Kalamár Kálmán regényében a helytálló magyarságot. A háború elvész, úgy vész el, ahogy Ady mondotta: „Elveszünk, mert elvesztettük magunkat”, csak épp arra nem felel Kalamár Kálmán, hol vesztettük el magunkat, s mi volt a tragikus sodrás, ami a magyar munkásságot idegen vezetők hálójába ragadta? Szerb megszállás, vörös uralom következnek el a város életében és a regényhős egyéni életében is, aztán ahogy az élet a regény hősét elsodorja gyermekkori szerelmétől, ugyanúgy elsodorja a várostól is, hogy csak később, nagy megpróbáltatások és nagy csalódások után bukkanjon a lányra az édes szülőföldön.
Kalamár Kálmán regénye kulcsregény, s majdnem önéletrajz. Vagy talán egészen az. Ha jobban el tudott volna szubjektív érzéseitől szakadni, tán többet mond a tanulságok terén is, s inkább irodalmi regényt alkot. A regény sodra is csendesebb lett volna, így sokszor azt érezzük, túl gyorsan és sietve mondja el mindazt, ami a lelkében maradt, és ez a sietősség nem engedte meg a belső megérlelődést. Stílusa tiszta és vonzó, tud elbeszélni, és ért az írás mesterségéhez. De sokszor úgy érezzük, bár darabosabb lenne, jobban megközelítené a művészi követelményeket. Az induló író első alkotását érezzük a regényben, s nagyon sajnáljuk, hogy az első szó helyett a tragikus sors folytán a zárószót kaptuk benne.