Gedényi Mihály a regény címe szerint Pestet, közelebbről egy pesti bérház összezsúfolt, sokrétegű életét énekli meg, mégis úgy érezzük, hogy az ének nem ennek a konglomerátumnak szól, hanem sokkal inkább az elhagyott vidéknek, amely hosszú évtizedek távolából is beleszól a Pestre költözött emberek életébe, és örök sóvárgást támaszt a szívükben. Gedényi Mihály egyetlen egy embert állít a regény tengelyébe, és ennek az egyetlen embernek is egyetlen délelőttjét, a halála előtti órákat. Ez az ember Bodó János, a postás, aki több mint harminc esztendeje rójja, a pesti utcákat, a pesti bérházak lépcsőit, s minden nap filmkockaszerűen villan el előtte a pesti bérházak lakóinak élete. Ebben az életben, ebben a tarka összevisszaságban sok a nagyváros szennye, nyomora, de a szenny és nyomor, a könnyek mellett tisztaság és mosoly is fel-fel fénylik. Bodó János azért lót-fut, robotol, hogy majdan a Velencei-tóhoz közel, a saját kis családi házában élvezze a derűs öregkort, az elhagyott falusi életet, amelyhez élete minden percében visszavágyik, s csak azért tűri a nagyváros minden lealázó robotját, hogy majd egykor ebben a vidéki csendes kis házban megpihenhessen. Gedényi ennek a postásnak egyetlen délelőttjébe zsúfolja a pesti bérház lakóinak élettörténetét, rajzolja meg a jellemeket és jellemtelenségeket s egyben a kort is, amelyben élünk. A mai légiriadós „légóközületes” és óvóhelyes pesti bérházi élet háborús alakjai és jellegzetességei vonulnak el előttünk, s bizony – itt el kell ismernem, hogy sokszor még a pesti embernek is meglepően, bizonnyal sokan vannak Pesten, akik e sorok írójához hasonlóan úgy élnek a bérkaszárnyában, hogy évtizedeket is eltöltenek anélkül, hogy tudnák, ki lakik mellettük, ki fölöttük, és ki alattuk. Viszont az is igaz, hogy Gedényi regénye azoknak ad igazat, akik így élnek, mert a pesti bérházak típusai nem nagyon érdemesek arra, hogy közelebbről megismerjük őket. Egy napfényes délelőtt villan el előttünk a regényben, és a napfényes délelőtt végén, mintha csak szimbólum lenne, az öreg postás hirtelen összerogy, már nincs segítség rajta, a mentők is otthagyják, és a rendőr csomagolópapírral takarja le a holttestet, hogy aztán átadja a hullaszállító kocsinak. Bodó János, az öreg postás immár soha nem kerül ki a napsugaras és tiszta magyar vidéki mezők közelébe, ott rogy össze a pesti bérház alján, szívében a sok sötét titokkal és a nagy keserűséggel, hogy ebben a városban csak átmenetileg érdemes élni. Mindezt azonban fordulatosan és élvezetesen adja elő az író, aki lerántja a leplet a pesti bérház szomorúságairól és olcsó örömeiről, s a végén maga sem tud más kiutat, mint megsiratja Bodó Jánost, a közel fél évszázadon át Pesten élt, és örökké vidékinek maradó pesti polgárt…
|
Fejlesztette: GAS Softwares