Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. február 15) 2. szám

Szőnyi Kálmán: Jean Giono: Sarjú

Az igényes magyar olvasóközönség a negyedik Giono-könyvet köszönheti a Révai Könyvkiadónak és Illyés Gyulának. A Zeng a világ, a Valaki a hegyekből, az Örömmel élni és a Sarjú mind önálló mű, és mégis mind egy külön világ, a gionói világ egy-egy részlete csupán. Mert Giono új világot teremtett magának és híveinek. Ez a világ kissé álomszerű (sűrített, szimbólumkedvelő és idő nélküli), kissé mitológikus. Éppen ezért hiába keressük benne a középiskolás földrajz vagy Flaubert, Du Garde, Duhamel tájait, embereit, kevesebb azoknál és mégis tartalmasabb.
A pusztulásra ítélt Aubignane utolsó óráit éli: az emberek megszöktek falai közül, az omladozó házak fölött pedig a szél megvonaglik, és farkával „rá-ráver a kemény égre”. Már csak hárman tengetik reménytelen életüket a halott vidéken, majd azok közül is elmegy az egyik, és csak ketten maradnak; az öreg, eszelős Mameche néni és Panturle, a magányos ember. Életmódjuk mint Robinsoné; az öreg Mameche verebekre vadászik, Panturle nyúlra, s a tüzet is csaknem úgy szítják és dédelgetik, mint Robinson. Magatartásuk bölcseleti alapja – noha mindhárman az életért küzdenek – mégis lényegében különböző; Robinsonban az emberi civilizáció, a társadalmakat, városokat és gyárakat teremtő értelem és szervezőképesség, Panturle-ban és Mameche-ben a közösségeket, a családi otthonokat és emberi viszonyokat átmelegítő ösztön és érzés harcol, nem a természet ellen, hanem azzal harmonikusan együtt, éppen a civilizáció ellen, az ellen a civilizáció ellen, amely a maga gyáraival, kormos, levegőtlen házaival felfalja az élet természetes formáját, a paraszti életformát. (Csak jobb szó híján paraszti: lényegében az az életforma, mely megőrizte közvetlen kapcsolatát a természettel, tehát vadászat, halászat, földművelés.)
Mert Giono minden munkája egy-egy tudatos és mégis extatikus himnusza ennek az életformának, és az olvasó, aki Giono egyetlen könyvét is elolvasta, alig csodálkozhat ezen. Hiszen Giono valami faunszerű, valami panteisztikus elmélyüléssel tudja átélni, és tudja érzékelni a természetet. Giononak minden él: az üllő eleven fénye „szinte dalolni készükl, „a fák, a folyók beszélgetnek, a szél hortyog, sir, panaszkodik vagy ujjong, és Giono füleivel még azt is hallani tudja, amikor hajnalban, egy jóízű nyújtózással megropogtatják dermedt derekukat a fák. A szín, a hang, az illat, az íz és a tapintás közvetlen élménye érzik minden során, mint az Énekek énekének lenyűgöző líráján. Paradicsomszerű tisztasággal él Panture is a halott tájon, és ősemberi, gátlás nélküli ösztönösséggel követi a vidéken megjelent Arsule-t, az asszonyt, hogy megvívják közös harcukat az életért. Fokról fokra, lépésről lépésre teremtik meg az emberi élet egyszerű feltételeit. Arsule ágyat, lepedőt készít, és ruhát varr a félmeztelen férfinak, Panturle pedig gyufát, ekét szerez, és az évek óta ugaron hagyott földet beveti az élet magvával. A többit elvégzi a természet, Panturle arat, bőségesen arat; az ég kétszeresen megajándékozza, mert Arsule áldott állapotát is megsúgja.
A regény epikai része átgondolt és egyszerű. De nincs is többre szükség. Giono, mint az igazán nagy tudós vagv gondolkozó, jól tudja, hogy az élet ott válik érdekfeszítő problémává, és ott válik a miértek jó-rossz feleletévé, ahol elbúcsúzik az emberi értelemtől, és ahol a jelenségek már csupán egyetlen, de mindent átfogó feleletre hivatkoznak: a törvényre, arra a törvényre, mely teremtett, megindított és meghatározott organikusat és anorganikusat egyaránt.
Igen, Giono a lényegről ír, és nem a sallangokról, a következményekről. Alakjai úgy róják végzetüket, mint a bolygók pályájukat, kitérés és tévedés nélkül. Panturle, Arsule, Mameche mind egyetlen és egységes erő. Vannak, megindulnak. Szinte azt lehet mondani, a teremtés határáról, hogy végrehajtsák azt, amire az egyéniségükben felhalmozott erő kényszeríti őket.
A jó jellemrajz Gionónál nem irodalmi szükségesség (engedtessék meg egy olyan feltételezés, mely nem bizonyítható, és nem cáfolható, éppen ezért felelőtlen), hanem feltétele az írásnak. Gionóban megszületik egy figura, azután ez a figura fellép írói fantáziájának színpadára, és eljátssza Pirandello grimaszai nélkül szerepét. Giono csak méhe, majd környezete alakjainak, de nem rendezője. Éppen ezért – annak ellenére, hogy egész írása bizonyos mértékben stilizáltnak nevezhető – alakjai döbbenetesen életszerűek, szuggesztív erejűek, és az ismeretség, melyet az olvasáskor velük kötünk, nem néhány órára, hanem évekre, sőt egy egész életre szól. Giono korunk, ennek a válságos, meghasonlott kornak a gyermeke, de nem engedelmes, hanem tagadó fia. Hisz az életben, a nyugati ember vitalitásában, de nem bízik benne. Ebből következik, hogy azokat a korlátokat, [89] amelyeket a nyugati kultúra erkölcs és etika terén teremtett, Giono műveiben felrúgja. Arsule például átélte a nő számára átélhető poklot. Akárhogyan nézzük, erkölcsi halott, és mégsem az. Nem, mert a Sarjú-ban leomlanak korunk és földrészünk erkölcsi normái, Arsule részeg parasztok között táncolt, énekelt, félig állati favágók tapostak végig rajta, és Arsule, Giono szerint mégsem bűnös, és mégsem terheli sorsáért felelősség. Ellenkezőleg; az írói beállítás megszerzi számára még az olvasó szánalmát is, vele együtt szimpátiáját, és elmarasztalja azokat, akik az élet nyers, de megszokott törvényei szerint viselkedtek és tettek. Az ösztönök és az a bizonyos belső tartalom (a személyiségnek még külső jeleiből is nehezen körülhatárolható és mérhető része) képezi Giono értékalapját. Figuráit ösztönök és érzések irányítják, kapcsolataikat szintén. Az értelem csak mint intrikus, külső vagy mint harmadrangú tényező bukkan fel itt-ott. Giono nem bízik benne, félti tőle az életet, pontosabban a francia nemzet életét. És az utolsó években bekövetkezett események igazolták is ezt a féltést.
Giono ma aktuális író, olvassák azok is, akiknek se agyuk, se szívük befogadni e polgári felfogástól oly távol eső emberi magatartást. Az irodalmi kommentátorrá lett kritikus pedig aggódva figyeli a napilapok hasábjain felbukkant hibrid jelenséget, mely egy rendkívüli, költői lélekből csak jóst, csak politikus kortársat csinál.
Fordította: Illyés Gyula