Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. február 15) 2. szám

Garay Béla: Kántorné

Déryné, a legnagyobb magyar operettprimadonna mellett a régi magyar színészet legnagyobb tragikai művésznője: Kántor Gerzsonné Engelhardt Anna. Szebeni születésű, német származású volt. Szüleit korán elvesztette, és mint elhagyatott árvának egyik német színész viselte gondját. Magához vette mint szolgálót. Midőn az alig 16 éves lányka a pesti magyar színház igazgatójánál, Láng Ádámnál jelentkezett, még alig tudott magyarul. Az igazgató meglátta a fiatal lányban szunnyadó nagy tehetséget, és tanítani kezdte. Bámulatos energiával és akaraterővel tanult, és az idők folyamán a kis német cselédlányból a legnagyobb magyar tragika lett.
A pesti Hacker-szálában működő társulatnál 1810-ben lépett színpadra, és kevéssel később férjhez ment Kántor Gerzsonhoz, a híres komikushoz, kivel a Debrecenben működő kolozsvári társulathoz szerződött. Férje még ebben az évben Debrecenben elhunyt. 1818-ban a székesfehérvári társulatnál működik mint legfőbb dísze ennek a társulatnak. Legnagyobb sikereit 1825-ben aratja, amikor a Fehér megye pártfogása alatt működő társulat a pozsonyi országgyűlés ideje alatt ott játszik. 1833-ban a budai színházhoz szerződik, és a Nemzeti Színház megnyitásáig a Budán működő kassai színtársulat első drámai hősnője. Híres szerepei közé tartozott Bánk bán és Hamlet királynéi, Lady Macbeth, Borgia Lucrezia és Stuart Mária. Eredeti teremtő tehetséggel bírt, hiszen ezekben a szerepekben másokat nem láthatott, és így kizárólag az ő tehetségére támaszkodhatott. Ez az igazi tehetség próbaköve, mert nagy különbség új képet festeni, vagy pedig a régit szolgailag lemásolni.
Kántornét rendkívüli különc teremtésnek írják le kortársai. Déryné is azt mondja naplójában, hogy „igen egzaltált volt mindenekben”. Az emberektől elvonulva, egyedül csak szerepeivel foglalkozott, és azok tanulása, a ruhák elkészítése volt egyetlen öröme, szórakozása. Mint kortársai megjegyzik, szerepei tanulásába sokszor annyira elmélyedt, hogy minden másról megfeledkezett, és sokszor még kollégái köszönését sem fogadta. Kevély, önérzetes, gyorsan sértődő és nehezen felejtő egyéniség volt. Bár nem volt bosszúálló, bármi csekélységért képes volt évekig tartani a haragot. Egy ízben Megyeri, a híres komikus és drámai hős egy intrikus szerepet játszott. Szerepe szerint Szentpéteri Zsigmondot kellett volna tőrrel leszúrnia. Megyeri a tőrt öltözőjében felejtette. Kántorné, akinek Szentpéteri színpadi halála után nagy jelenete következett, várta, hogy Szentpéterit leszúrják. A nagy izgalomban, hogy az előadást mégis valahogy megmentse. Megyeri lekapta fejéről a parókát, és azzal „verte agyon” Szentpéterit. Persze, nagy nevetés támadt, és Kántorné hatásos jelenete tönkre lett téve. Kántorné ezért annyira megneheztelt, hogy hónapokig nem állt szóba kollégájával.
A látszólagos ridegségen, hűvös természeten belül azonban mélyen érző szíve volt. Barátait nagyon szerette, és velük nagyon sok jó órát töltött el. Különösen nevetni szeretett. Déryné írja: „Nagyon sok jó órát töltöttünk együtt, mindketten szerettünk nevetni, de ő annyira, hogy mindjárt elterült a földön, és úgy hentergett nevettében.” Jellemének alapvonása és élete minden keserűségének okozója túlzott büszkesége volt. Ez volt oka annak is, hogy a Nemzeti Színház nem szerződ[84]tette. Valami jelentéktelen félreértés folytán nem fogadta el a Nemzeti Színház meghívását, és ezzel kezdődött életének kálváriája. Hogy mi volt ez az állítólagos sérelem, még a mai napig sem derült ki. Helyébe a fiatal Laborfalvy Róza, a későbbi Jókainé került.
Innen kezdve aztán rohamosan lefelé hanyatlik pályája. Kis vándortársulatokhoz szerződik, és ezekkel sorra járja Erdély városait. A fővárosi közönség hamar elfelejtette Kántornét, és szeretetébe fogadta a fiatalabb utódot. Kántorné pedig vándorolt, ekhós szekéren rázatta magát, és hanyatló napjaiban kis erdélyi városok színpadjain nyomorgott. Így keserítette meg saját életét azzal, hogy túlzott érzelmi életet élt, és nem tudta a színpadot a valóságtól különválasztani.
Utoljára Marosvásárhelyen lépett fel mint Katalin cárné a Kegyencek című darabban. Utolsó jelenetében, midőn elbúcsúzik az őröktől, ezeket a szavakat kellett volna mondania: „Isten veletek! Engem többé nem láttok” – zokogása miatt alig tudta szerepét elmondani. A magyar színészet első nagy drámai művésznője önnönmagától vett búcsút. Elbúcsúzott a színpadtól, a fiatalságtól, a dicsőségtől…
Később a Marosvásárhelyen megforduló színtársulatoknál mint jegyszedőt alkalmazták az egykor híres tragikát. Nem csodálatos tragédiája-e a sorsnak?! De a megaláztatások sora ezzel még nem ért véget, mert Lady Macbeth nagy megelevenitője később gazdasszonya lett az egyik vásárhelyi családnak, és így tengette életét 1854. február 28-án bekövetkezett haláláig.
Ott nyugszik a marosvásárhelyi temető egyik besüppedt sírdombja alatt, amely fölé Prielle Kornélia, a nagy énekesnő sírkövet emeltetett. A sírkövet kikezdte az idő vasfoga, a rávésett betűk lassan olvashatalanná lesznek, de akkor is, mikor ez a kő már rég elkopott: a magyar színészet történelmében a nagy művésznő neve még akkor is élni fog.