Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. február 15) 2. szám

Berényi János: Tavaszi szellő

Haragja nem volt egy búzaszemnyi se, ereje annál nagyobb.
A hátasra telített gabonás zsákokat termésbetakarításkor, ha sor került a legényes hetvenkedésre, Bódi Peti csak úgy ölelgette a vállára, mintha rákapaszkodó játékos gyereklányok volnának. Télszakán az erdőirtásban is gyönyörködés volt az erején ámulni. Ha nekifeszült egy-egy leterített, megmozdíthatatlan akáctörzsnek, a gyökérinak pattogva szakadoztak. Olyan jó alakú, közepes, magyar növésű volt, arca is inkább színes és lányos. Ereje a járásából tetszett ki. Úgy lépkedett, mintha mindig valami cimbalom csintalan muzsikáját érezte volna a talpa alatt.
Nagypénteken, a hosszú csonkamise után a templomkertben rajzott jámborkodóbb idővesztéssel a legényfiatalság. Ketten-hárman a kerítésnél összébb bújva a sírőrzés rendjének ügyében fontoskodtak. Egy papirosra jegyezgették, hogy melyikük mikor kerüljön sorra.
– Bódi Péter! – szólította körülpillantva az egyik intézkedő.
Kivetődött, s előre lépve tréfásan összecsapta bokáját.
– Parancs!
– Máma délután öttől hatig Bece Mátéval őrzöd a Jézus sírját!
Bólintott, s távozni akart, de még egy kérdéssel visszafordult:
– Melyik violaszálat osztottátok mellénk?
A rendezkedő komolyan előkapta hóna alól a másik papirost, és böngészte egy darabig.
– Szeplős Teri lesz a párod.
Valamennyien felnevettek. Volt olyan is, aki a szelíd nagypénteki gyászról megfeledkezve éljenzett is.
Bódi Peti vállat vont, és maga is mosolygott a mulatságos szerencsének.
– Jézus sírjánál vállalom egy órára – vetette oda szavakban nem is eléggé híven értetett gondolatát – azért is majd én állok szembe vele.
Szeplős Teri, alig emlegetett anyakönyvi nevén: Sós Teri, a falu egyetlen csúfosan szeplős családjának legnagyobbik lánya. Szeplős volt az apja, a vértelen, faluvégi foltozó cipész, a félős tekintetű anyja és sok testvére mind, s az arcrontó hibából jócskán örökölt maga is. Rá sem néztek a kocsmában, csak a mulatság végén táncoltak vele jobbadán tréfából, amikor már nem annyira a muzsika, mint inkább az italból szerzett jókedv forralta a hangulatot. A csúfság bélyege az egész családot elvadította a falutól, és még félszegebbé csendesítette. Foltoznivaló csak tél idején akadt, év közben más munkába kellett volna kapadozni. De Szeplős Sós András ösztövérségével a részaratók sorában is csak a legvégén leste, hogy hagynak-e neki is valamit. A végét és az alját kapta, ha szerencsés volt, de sokszor ebből is kimaradt.
*
Félreferdülő, tollas sapkában álltak szemben egymással a jácint- és ibolyaillatú, homályos sírfülke boltíve alatt Bódi Peti és Bece Máté. Az egyik beljebb ütött ív alatt Peti, szemben vele a szélesebb részen Máté és mellette, egy zsámoly előtt Sós Teri. A beszűkülő fülkében fönn, az oltárszerű emelvényen csészés, fehér virágok és négy nyúlánk, vékony gyertyaszál között az aranyozott szentségtartó leborítva az omló, aranykalászos fátyollal, mintha hófehér, illatos tömjénfelhő ölelné, mint néha éjjel a hold szívét a köd. Az oltárasztal alatt, a bemélyedésben a sírban nyugvó Jézus vérfestékes, sápadt szoborteste s előtte hat, festett vízzel töltött üveggömb, mögöttük egy-egy hajlongó lángú mécses. Bódi Peti vállán a leventepuskával feszesen és komolyan állt. Szépnek érezte ezt az őrállást, s mintha csak tisztult volna ebben az illatos, tompa, félig élő színekkel imádkozó homályban. A nagypéntek templomi hangulata gyerekkorától mindig a lelke mélyéig hatott. A megszokott templomi szolgálattól annyira eltérő szertartás értelmét csak egyes részeiben értette meg, de hatását a lelkén ragyogtatta valami, s ezen a napon valahogy mindig olyan jónak tudta magát. A föld és az erő gyermeke volt, de olyan különös, gyengítő és édes jó érzés zsongott benne, hogy itt áll a Megváltó halálát és síri pihenését jelképező szomorú, csendes fülke előtt. [81]
Szemben vele a tiszta ünneplőbe öltözött lány, Szeplős Sós Teri ugyanazzal a komolysággal. Kezében egy kis imakönyv, benne egy csillagvirág. A lány időnkint az előtte álló zsámolyra térdel, s édes áhítattal merül bele az imádságba. Csak akkor pirul el, amikor fordít egy lapot az imakönyvben, mintha érezné, hogy mozdulata ebben a szent csöndességben jobban magához kapja a legény pillantását. Ha áll, akkor sem mer fölnézni. Meleg, sötét szemének pillantása a lépcsőre fektetett feszület töviskoszorúját simogatja, s arcát olyan különösen világítja meg a szélső üveggömbön átverődő fény széles szétsugárzása. Megtisztul, megszépül benne, csak a vonásai látszanak, az íves, finom szemöldök és a kis száj élő, meleg, lágy vonalával. Valami vonzó, eddig ismeretlen új varázs árad belőle, a szem önkéntelenül megpihen a ruha selymét feszítő formás vállon, és sejti alatta a test élő, meleg fehérségét is.
Nem…!
Bódi Peti hirtelen megrázkódik. Itt a gondolatra is vigyázni kell. Fönn jobbra valaki nézi és látja mindkettőjüket. A fehér ostya, a Szentség, a titokzatos Valóság néhány arasznyi magasban is mintha csodálatos fönség trónusán állna… S a másik megfényesedő gondolat már talán onnan vigasztal jóságosan, hogy nem történt semmi, ameddig eljutott a kalandos, gyarló gondolat, az szép és jó, áhítat és tisztaság.
Az arc mégis szigorúbbá változik. A lány pillantása véletlenül rátéved. Szinte szobornak látja, s mégis elpirul. Zavartan a zsámolyra borul megint, két keskeny, fehér kezével szinte védekezőn eltakarja a homlokát, és a gondolata tovább imádkozik.
*
Húsvét hétfőjén mulatság van a nagyvendéglőben. Bódi Peti jókedvűen érkezik. A cimborákkal fölhajt egy pohár bort, és utána derűsen s mégis komolyan végignéz a lányok szép seregén, mintha az övé volna az egész virágbirodalom. A zene már szól. Peti a terem homályosabb sarka felé tart. Terit ott már kezdik magára felejteni a lánycimborák is. Alig hisz a fülének, hogy a legény csakugyan megszólítja.
– Terike, úgy illik, hogy akik nagypénteken együtt voltak, egymással húsvétoljanak.
A komoly szavakban szinte simogat a jóság. A lány csak bámul rá. Szép vonalú ajka is kinyílik. Mosolyogna, de mintha félne is attól, hogy valami váratlan örömet mer remélni.
– No, jöjjön!
A táncolók közé sodródnak. Izgatottak és szótlanok mind a ketten. Lüktet bennük a gyönyörű magyar tánc rezgő üteme, amely tüzességében és szilajságában sem lehet más, mint becsületes, tiszta szembenézés. Peti néha elmosolyodik, s nem is sejti, hogy a lány ilyenkor megretten arra a gondolatra: hátha csak játékos ugratás az egész. Nem tudja, hogy annak valami zsongító, ismeretlen új érzés most magyarázza: mennyire jó ott pihentetnie a kezét az ő hajlékony, ringó derekán, s alig sejteni a vállon a két kis tenyér terhét.
A lány kábultan került vissza a helyére. Magában búcsút is mondott a táncosának, amikor az cimborái közé keveredett, s később csakugyan másokat táncoltatott. Ez a komoly s mindekinél különb, jólelkű fiú figyelmes volt hozzá, először érezte ezt a figyelmet, és nagyon jólesett neki. Romlatlan, jó lelke mások örömének is tudott örvendeni, s a hosszú böjti csönd utáni első mulatság könnyen és gyorsan vidámodó hangulatában magafeledten, mosolygó tekintettel figyelte a táncoló párokat. Észre sem vette, hogy Peti megint mellette áll, és ebben a gyerekes nézésben gyönyörködik.
– Szabad?
Most már bátrabb és vidámabb. Félszeg tartózkodása föloldódik, arcát valósággal megszépíti a pirosság. A legény alig marad el mellőle, ki is fárasztja, de ő sem hagyja magát, hiszen ez is új öröm: megmutatni, hogy bírja. Ez az első mulatság, amikor a fiatalos jókedvből neki is jut annyi, mint a többinek.
Talán már előbb is történt valami, itt-ott egy gúnyos kacsintás vagy figyelmeztető oldalba lökés formájában, amikor [82] gyönyörűséggel megbokrozták a gyorsat, de ők nem vették észre. Éjfél után valamelyik felejtett eszű kapatos már hangosabban is elereszti csúfolódó észrevételét.
– Húzd rá! Mulat a szeplős.
Egy másik meg is tetézi a bántó tréfát.
– Párjára talált!
Bódi Peti megáll, karja lehanyatlik a lány csípőjéről. Derűs arcát elfeketíti az indulat, s a lány megrettenve lesi, hogy mi lesz ebből. Bizonyára ráeszmél, hogy mit tett, otthagyja, és elröstelkedik az ivóba. De a legény csak végignéz a teremben, pillantása megkeresi a két tréfaeresztőt, s a másik percben mind a kettő a padlón bukdácsol.
Már a bornak is biztató szava van. Itt-ott védelmére kelnek a pórul járt csipkelődőknek. Ahány hang, annyi ütés. Bódi Peti jámbor arcán először látják az indulat színét. Szeplős Sós Teri a sarokba húzódik, a lányok osonnak az utcára vagy az ivóba. Fülsiketítő zaj, de sokan már Bódi Petit biztatják. Ha akad még egy-egy más hangú közbeszóló, az mind hanyatt vágódik, vagy az utcai ajtón penderül ki a sötétbe. Egy pár bicska is kinyílik, Peti ökle már vérzik, de azért sújt, ha kell. A végén mégis ő csak verejtéket törölget a homlokáról, de aki szembeszállt vele, és benn maradt, mind vérző nyomokat is tapogat magán.
A lány benn marad, a végét várja, hogy felejti majd csúfságra faképnél a legény. Az most ott áll a terem közepén, a szabadra tisztított térségben. Körülnéz, mint valami nagy úr, egy fél pillantása ráesik, aztán megfordul, s csakugyan meg is indul az ivó felé. De az ajtóban megáll, és int, mintha vezényelne. Intésére bekotródik az öt cigány, és próbálkozó bátorsággal kezdi a muzsikát.
– Ide, aki jó barát! – kiáltja vígan Peti a legények felé.
Ujjával pattint hozzá, s már menni akar, de tekintete az egyik pajtására esik, aki még mindig a vérző orrát tapogatja az ajtó mellett.
– Sebaj, komám – szól hozzá, és kezet ráz vele –, tik is tréfáltatok, én is tréfáltam. Folytassuk, mert múlik az idő.
Mintha nem is történt volna semmi. A táncospárok még hangosabban és vidámabban forogtak. Bódi Peti is ott akarja folytatni, ahol abbahagyta. Lépése szinte döng, amikor a terem sarka felé indul.
– Terike, táncolunk hajnalig, azért is! De utána várj meg, hazakísérlek.
Hazakísérlek… Ez úgy hangzik, mint a legszebb muzsika. Eddig ezt nem mondta neki senki.
Úgy elvesz az idő, mintha szellemek lopták volna el a felét. Amikor megindulnak hazafelé, a legény az egész úton hallgat. Csak Sósék görnyedt hátú házának kapuja előtt eszmél föl, hogy mennyi mondanivalót vesztett el az úton. A lány keze már a kilincsen van. amikor mégis megszólal.
– Te vagy nekem a legszebb és legjobb lány. Csak nagypéntek óta, de ezután mindig.
Tenyere remegve odabátorodik, és végigsimít a lány arcán az álláig. Az érintés édes, meleg nyoma mintha ott fénylene az ujja hegyén. A lány enyhe tiltakozással a kezéhez nyúl, és vékony kis tenyere ott marad a legény markában. Most valami nagyon szép és okos magyarázat kellene, de Peti csak egy pár szót tud eltátogni.
– A lelkedet szerettem meg.
*
Reggel már mindenütt beszélnek róla, hogy Bódi Peti húsz cimboráját öklözte meg derekasan Szeplős Teriért. Vannak, akik nevetve újságolják, de egy-egy hang itt is, ott is helyeselve bólint Peti igazához. Az a lány csakugyan derék teremtés. A család is tisztességes, dolgos nép, csak sokan vannak, szegények. De éppen ezért jobb szívvel kellene pártolni őket. Egy pár óra múlva tündöklő példaképpen ragyog a Sós család becsülete és jámborsága. Még akadnak olyanok, akik furcsább folytatást várnak, s arról is hallottak, hogy Petit reggel áthivatták a községházára. De délig mégsem történik semmi.
Délben a kiskapukból és a kerítések résein át kíváncsi szemek figyelik, hogy Tahi Mátyás gazda, községi esküdt, az egyik kocsmai csúfolódó csemete apja betér Sós András szégyenkező viskójába. Az udvaron beszélgetnek valamiről. Egyik-másik bajt sejt a dologból, de nem nyúlik hosszúra az idő, s látják, hogy Sós András derűs arccal kíséri ki a módos látogatót. Az még kezet is ráz vele, s pipára gyújtva nyugodtan megindul a községháza irányába.
A szurtos kötényes, cingár kis ember [83] akkor már a szomszédjának újságolja örvendezve, hogy Tahi Mátyás gazda harmadába adta ki neki a kukoricaföldjét a Fogas-dűlői részben. Egy biztató felelet jó alkalmát egyengetve meg is kérdezi, hogy milyen a talaj ott, pedig maga is jól tudja, hogy azon a földön minden szár olyan csövet érlel, mint az arany.