Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. február 15) 2. szám

Szabadkai Kiss István: Jovan Dučić

Néhányunknak – akik vasegészségű testi valójában ismertük – kissé talán hihetetlen is, hogy nincs többé. Esztendőkkel ezelőtt, akik láttuk a hetedik X. határmezsgyéjén járó Dučićot, a hetven évet nem hittük el az életrajzoknak. Ma a halálát kell tudomásul vennünk ennek az örök fiatal, kemény férfinak. Hajában és dús, tömött angol bajuszában alig akadt ősz szál, és kézszorításának friss erejére felszisszent a harmincévesek satnya nemzedéke.
Átlagemberi szempontból: szép kort ért el. Élete harmonikus és termékeny volt. Magasságok felé törő és utat mutató élet egy egész írói nemzedék számára, amely vezérét, váteszét és mintaképét tisztelte Jovan Dučićban.
Valóban: a délszláv irodalom legeurópaibb hangja halt el váratlan sikolyban az örökre elnémult poétával. Európa pedig egy gazdag költőiségű nemzet szorgalmas irodalmi exportőrjét vesztette benne. Poéta volt, diplomata, esszéista és nyelvművelő. Kis nemzeteknél nem különültek el olyan élesen a szellemiség egyes speciesei különösen, ha fejlődésükben a szakadatlan háborúskodás, belső békétlenség vagy földrajzi elszigeteltség miatt nem tarthattak lépést a Nyugat hétmérföldes csizmáival. Dučićban a jó diplomata kitűnően megfért a hivatott költővel. Sőt a hivatás elősegítette a hivatottságot. És viszont.
Bogdan Popović, a délszlávok legnagyobb irodalomtörténésze 1928-ban megjelent „Antológiájának” híressé vált előszavában, amelyet az újabb kori délszláv líra legmesteribb jellemzésének tartanak, és értékmegállapításait iskolákban tanítják –, Dučićot franciás hatások alatt dolgozó költőként méltatja. Első pillantásra valóban ennek látszik. Pallérozott, elegáns nyelve, a lírai mondanivaló fölött lebegő, fölényes személytelenség, szellemi és nyelvi bravúrok, az eszközök sokfélesége, az antik világ szellemtörténetében való jártasság – megannyi jellemzője a gall irodalmi géniusznak. Dučić mégis több volt ennél. Több és kevesebb.
Ha a külföldi hatásfokot akarjuk lemérni költészetének nemes borában, olasz, görög, ószláv, sőt egyiptomi reminiszcenciákat éppen úgy találunk nála, mint franciát. Az igazság az, hogy európai igézet alatt álló költő és szépíró volt, s hazájának sajátos, az európai lírai koncertben egyedülálló nemzeti hangjait korrekt nyugati hangjegyekbe tudta rögzíteni. Hangja európai és emberi hang volt: – vox humana, lírája délszláv izzását a Nyugat hűvös tárgyilagosságával szigetelte, és munkásságával először teremtett vérségi kapcsolatot a nyugati eszmeáramlatok, a nyugati formanyelv és a délszláv lélek bőséges költői hanganyaga között.
Jelentősége délszláv és európai értelemben egyformán nagy. Belföldi viszonylatban mindvégig vitathatatlanul poeta 1aureatus, elismerten a legnagyobb élő költő. Mestere anyanyelvének, amelynek fordulatosságát, zeneiségét, rímre és ritmusra termettségét hökkentően bravúros versekkel bizonyította. Követői és tanítványai támadtak, iskolát teremtett, és ennek az iskolának nem kis része van abban, hogy az első világháború utáni délszláv irodalmat fordítani, ízlelni, majd értékelni kezdték, és helyet, sőt helyezést biztosították neki az európai rangsorban.
Mi jobbára a lírikus Dučićot ismerjük, Nyugaton – érthetően – inkább csiszolt prózája hatott. Különösen eredeti szellemmel telt útilevelei arattak nemzetközi sikert. A délszláv fogékonyság és az európai kultúra közös kohójában tisztult látása remek útiképeket teremtett abból a fajtából, amely például Stefan Zweiget tette világhírűvé. Római, párizsi, egyiptomi, görög és dalmáciai útilevelei e sajátos irodalmi műfaj mesteri darabjai. Nem is útilevelek ezek, inkább műfajilag osztályozhatatlan csevegések nemzetekről, korokról, emberekről és kultúrákról, művészetről és irodalomról rengeteg tudással, gyorsan gördülő élvezetes előadásában. A táj, ország vagy város, amelyről ír, inkább csak keret egy széles műveltségű européer és nagy tehetségű író csillogó mondanivalóihoz.
*
A „Kalangyáról” lévén szó, meg kell említenünk azt a szívélyes, meleg viszonyt is, amely Dučićot Szenteleky Kornélhoz fűzte. A magas állású diplomata költő szeretettel fordult a súlyosan beteg költőtárs felé, segített, ahol lehetett, és – [78] ami több ennél – készségét nyilvánította még több segítségre.
Kettőjük ismeretsége nem volt mentes minden feszélyezettségtől, de ez nem csoda. A falusi orvos és a meghatalmazott miniszter – ha igazi poéták is mindketten – néhány találkozás rövid körjátéka alatt nehezen találhatják meg a kiegyenlítő formulát. Talán Szenteleky utolsó mártonhegyi napjai alatt kerültek legközelebb egymáshoz. Dučić többször tett látogatást a szanatóriumban, és közvetlen beszélgetések fakadtak e baráti látogatások nyomán. Miről beszélget egy haldokló és egy egészséges költő? Proustról és az olasz tavaszról? Életről, halálról, boldogságról, boldogtalanságról? Egy újonnan megjelent magyar, szerb vagy francia folyóiratról? A tuberkulózis terápiájáról?… Mindegy.
Két előkelő lélek, két finom tehetség egymás felé törekvése volt ez, nemes, meghatón és szomorúan elkésett lelki találkozás az éterillatú szanatóriumi szobában.
Dučić kegyelmes úr itt talán rá is talált Szenteleky leglelkére, ő azonban éjjelente már, sajnos, a Kegyetlen Úrral társalgott, a Kegyetlen Úrral, akinek neve: Halál…
*
A költő fényes diplomáciai pályafutásának főbb állomásai: Kairó, Budapest, Párizs, Athén és Róma. A követségi paloták, ahol Dučić rezideált, sehol sem szürkültek az államművészet zord fellegváraivá. Inkább kedves és közvetlen irodalmi szalonokat teremtett mindenütt, ahol követi minőségben megfordult. Formaságok nélkül, nemes dalmát borral, kitűnő egyiptomi cigarettával és szellemes aperçukkel fogadta az illető ország legkitűnőbb szellemeit: írókat, művészeket és tudósokat. Pompás francia beszéde megkönnyítette számára az érintkezést, és néhány hónapon belül mindenütt a barátok és tisztelők nagy tábora népszerűsítette nevét és egyéniségét.
Meggyőzően egyszerű és zavarba ejtően közvetlen tudott lenni a fényes környezetben. Drága Urbino-vázái, quattrocento madonnái és szédítő értékű Greco- meg Piombo- vásznai között érezte magát legjobban. Az igazi gyűjtő szerető gondosságával vitte magával országról országra hányatott diplomataéletének egymástól oly távol eső állomásaira kedves műtárgyait. Nem hiszem, hogy ezeken kívül jelentősebb földi vagyont gyűjtött volna.
Beszélgetés közben fel-alá szeretett sétálni az egymásba nyíló követségi szalonok során, és karon fogva vonta magával azt is, akihez éppen beszélt.

[Kép 03] Jovan Dučić

Művészi társalgó volt, sokfelé érdeklődő, polihisztor természet, mint majdnem minden igazán nagy tehetség. De mindenekfelett az írott betűt tisztelte és szolgálta. Vezére, katonája és propagandistája volt hazája irodalmának. Levelező partnerei közé számíthatta Gerhard Hauptmannt, Gitt Wellset, André Maurois-t. Műveinek német fordítására maga Hauptmann szerzett kiadót.
*
Halott költőt hívebben jellemez két szép verssora, mint akár a legjobb szándékú emlékező tanulság. A költő élete csupa villanó változás, csupa elemezhetetlen mélység. Dučićot, a költőt sok száz verse fogja örök jelenvalóságra balzsamozni. Sok száz vers, amely korszakot jelöl, témában, hangban, nyelvben és technikában. Távlatokat villantó, munkára ihlető, tanítványokat toborzó új versek. Dučić, az ember pedig elköltözött, mint annyi más, ha lepereg a homokóra.
Elmúlása körülményeiről a szakadé[79]kokkal szántott, bástyákkal rútított mai világban semmit sem tudhatunk. Búcsúja keserű lehetett, és fájdalmas, hiszen őrjöngő, vérző káoszban hagyta itt szomorú világunkat, amelynek megbékéléséért annyit dolgozott, és jövőjében annyi hittel bízott.