Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. június) 6. szám, 361–432. p.

A gondolat a lélek virága. Az irodalom az emberi érzés, és gondolatvilágnak kifejezője, az irodalom élvezése az élet gazdag beteljesedése. A hites írónak az alkotás lelkének igaz ügye. Az író tevékenysége halálosan komoly, ő erőinek nem feleslegét, hanem legjavát adja.

A közönségnek is tovább kell jutnia a felületes olvasásnál. Nem szabad engednie, hogy lelkivilága befulladjon a sivár, iparszerűen gyártott irodalmi termékek hullámaiba. Ki kell választania az értéket, s ezeket olvasva el kell jutnia azoknak mélységes átérzéséhez. Meg kell tanulnia, hogy a jó műnek nemcsak meséje, de problémája, célja van, méltányolnia kell a művészi alkotás lélektani és formai felépítésének csodálatos szövevényű teljesítményét.

Az író szükségét érzi annak, hogy gondolatait közölje. Az olvasót érdemesnek tartja arra, hogy lelki meglátásait neki elmondja. Viszonzásul a közönségnek is nemcsak hogy megértőnek kell lennie az íróval és annak lelkéből kiszakadt alkotásaival szemben, de fel kell érnie hozzá. Az író sóvárogja a vele azonos lelkivilágú olvasót, mert hisz csak így éri el célját: hogy műve többeket, sokakat elragadjon.

Hogy az olvasó idáig jusson, fontos, hogy fejlett értékkritikája legyen, mert így habozás nélkül elfordul a kontármunkától. Értékkritikát pedig valóban irodalmi művek olvasásán keresztül lehet kialakítani.

Bizonyos fokig mindenkinek egyéniségében, ítélőképességében, műízlésében van a mérték.

Aki öröklött kultúrák kész medreit hozta lelkében, s ezt segítőtársa, a megfelelő milieu is felfejleszti, bizonyos, hogy gyorsabb tempóban válik irodalmi connaisseur belőle, mint aki kedvezőtlen belső és külső körülmények között, talán csak egy véletlen folytán – egy útmutató kritika, egy kultúrelőadás, egy megkapóan érdekes és értékes mű lobbanó fénysugaránál – eszmélt az igazi művészet hatóerejére, s akadályokon keresztül, botorkálva kereste az utat, mely abba a világba vezet, ahol a szellem nagyjaival beszélgethet. Aki azonban, ha nehezen is, de ide eljutott, már ráeszmélt arra, mit jelent az, milyen földöntúli gyönyörűséget, hogy megtanulta a műnek létrehozó lendületi átélésében annak igazi élvezését, s így bizonyos fokig egybeolvadt az író világával.

Az olvasó lelki szemeivel ezek után nemcsak néz, hanem lát is. Bekapcsolódik a művészi alkotóerő ihletáramába, s ezen keresztül ráismer az eddig talán önmaga előtt is rejtett képességeire, meglátásaira, véleményére. Közelebb kerül az íróhoz, az író is hozzá. Mindketten értéket nyertek. [429]

A görög világban, végig az egész ókoron, a hellenista Rómában, a középkorban, a humanista világban, a protestáns korban, sőt a tizennyolcadik században is a szellem ügye fontos ügy volt, mert a ránevelt szomjúság gondoskodott a műveltségről.

A mai tömegolvasók táborának kultúrszomja, műízlése a letűnt korokéval szemben hanyatlást mutat, de ez a kor visszhangzása, s nem a közönség hibája. Túlcivilizált korunk a történelmi törvényszerűség kérlelhetetlen bekövetkezése folytán a kultúra lefelé hajló ívét mutatja, s az ok hozza a fenti okozatot.

Valahogy nem a hites betű zászlóvivője ez a mai, rohanó tempójú gépkorszak. Azelőtt szerették az emberek elfeledni földi származásukat, s szívesen emelkedtek magasabb .régiókba. Ma hiányzik ehhez az energiájuk. A válságok rettenetes, szinte fantasztikusan borzalmas korát éljük. Sötét felhők fojtogatnak, a holnap felől nincs bizonyosság. Kinek van kedve elmerülni – pihenésképpen – a finom, túlszellemiesített, analizáló vagy szebb kort ígérő irodalomban? A túlfeszített idegek, az elkínzott lélek foghatóbb, könnyebb fajsúlyú narkotikumokat keres a betű rengetegében, s ha saját indolenciája vagy lelkes vezetők nélkül el hagyta tompulni értékkritikáját, bőven kínálkozik neki alkalom a vásári áruval lelkét megmérgezni.

A tiszta irodalom csillaga pedig elhalványulóban van.

Egy művelt úriembertől hallottam, hogy ma már csak a detektívregények kötik le figyelmét, más – legyen az kultúrhistórikus készültséggel megalkotott történelmi mű, avatott tollal megírt, nyüzsgően érdekes memoárirodalom, izgalmas atmoszférájú társadalmi regény vagy lüktető lírájú szerelmi história, nem szórakoztatja, nem köti le figyelmét.

A korkép kórképe.

Bizonyosan nem egyedüli eset ez a szomorú jelenség, amikor a már lelkileg beérkezett törik le, de azért nem ok a csüggedésre, s a harcot nem szabad feladni. Az ilyen irodalmi halottakon át kell lépni. A legfontosabb: az áldatlan helyzet dacára a tömeg nívóját emelni. Általános érdekből, de azért is, mert nem tudni, miféle értékeket fog magából kivetíteni.

Egy kultúrestén modern költők művészi költeményét recitáltam. Az előszó varázsa olykép realizálódott, hogy az előadást követő könyvtári napon ennek a körnek mely ezt a kultúrestét rendezte, tagjai megrohamozták a könyvtárost versekért, holott azelőtt a költők nyugodtan aludtak a polcokon, nem zavarta senki az álmukat. Szórványosan, de vannak vigasztaló momentumok is. Van hajlam a műízlésre, az igazi kultúrára, csak alkalmat kell adni kifejlesztésére.

Azt a halvány csillagot talán még felragyogtathatjuk. Együtt. Író és olvasó. [430]

Most az a kérdés: mi legyen a szerepe az írónak, s mi a közönségnek?

Az író tegyen hitet az igazi irodalom mellett, s legyen lelkiismeretes vezetője a közönségnek. A közönség higgyen az íróinak, szeresse őket, s bízza rájuk magát. Tagadhatatlan, ;hogy ma az irodalmi túltermelésben oly hatalmas tömegben zúdítják az irodalmi termékeket az olvasó elé, hogy azt se tudja, hova nyúljon, melyiket olvassa, melyiket zárja lelkébe, melyiktől óvakodjék. Az írónak kell felébresztenie a közönségben a kritikai ösztönt, hogy ne álljon megzavarodva, tájékozatlanul ebben az irodalmi dzsungelben.

Ha az író nem téveszti össze hivatását a pályával, ha nem árulja el az irodalmat, ha az anyagból és formából, mely isteni sugallatra gyullad ki benne, igazi értéket produkál, akkor keze belesimulhat az olvasó tenyerébe, s megszerezte a jogot arra, hogy vezessen.