Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. február 15) 2. szám

Herceg János: Földosztás Devićevón 1940

Amikor a bécsi közjegyző pecsétes levele megérkezett a községházára lovag Laczkovich István tekintetes úr, nyugalmazott császári és királyi dragonyos kapitány hagyatéki irataival, a falu nem is tudta, hogy milyen szerencse vár rá. A jegyző is, mikor felnyitotta a hosszúkás borítékot, így kiáltott fel:
– Uu, majku mu! – Aztán majdhogy meg nem dörzsölte a szemét a nagy álmélkodásban, úgy mormolta maga elé félhangosan és kissé dadogva az idegen nyelvű szöveget: – … der Grundbesitzer Stefan von Latzkovitsch drm… drm… drm… s kövér tenyerével az asztalra csapott:
– Kolosalno! Kolosalno! – Gyorsan bekiáltotta az aljegyzőt meg az írnokot is, hogy azon melegiben közölje velük a jó hírt.
Tavasz volt, április, a fél falu kint volt a határban, mert még a kukoricát sem vetették el, mivel kemény és hosszú volt a tél, csak ültek az emberek a konyhában, és durákoztak, odakint meg egyre esett a hó még március végén is. Most már két kézzel kellett megfogni a munkát, hogy pótolják a mulasztottakat. Kis falu volt Devićevo, alig ezer lélek lakta, és a legnagyobb hidegben is legfeljebb kétszáz kéményből szállt fel kacskaringósan az akácfaillatos, fekete füst. Alig valamivel több, ha ideszámítjuk a faluvégi nádból-sárból tákolt kalyibákat, meg a bolond Köcsög Jóska barlangját az erdő szélén. S ilyenkor, munkaidőben meg éppen olyan volt a falu, mintha valami mesebeli óriás süllyesztette volna el feneketlen zsákjában a lakóit; asszonyokat, embereket, lányokat, legényeket egyaránt. Csak a kovács üllőjéről szálltak fel csilingelő hangok, amelyek az életről tettek tanúságot, meg az istállókból innen-onnan egy-egy otthon felejtett tehénnek a bőgése. A nap felkel és lenyugszik, a paraszt szánt, vet és arat látástól vakulásig. Ez az élet rendje nemcsak Devićevón, hanem mindenütt a világon. Ezért nem is csoda, ha a jó hírt senki sem tudta meg se másnap, se harmadnap, csak egy héttel azután, hogy a pecsétes, nehéz levelet kitette zsíros táskájából a félszemű Milorad kisbíró a jegyző úr asztalára.
Addig csak a községházán örültek neki. A jegyző harminc üveg sört hozatott a szomszédos faluból, és egész délutánig ittak meg cigarettáztak a szobájában ő, az aljegyző meg a három írnok.
De nyolc-tíz nappal később mégis mindenki tudta, hogy mit íratott rég elhagyott falujának a halott Laczkovich István tekintetes úr. Egy vasárnap délelőttre összehívták az esküdteket, és a jegyző az ünnepélyes alkalomhoz híven, fekete ruhában felolvasta az elhalálozott császári és királyi dragonyos kapitány végrendeletét. Nem kevesebbről volt szó, minthogy Laczkovich István tekintetes úr hatszáz hold földjét, amelyből 430 hold volt szántó, 62 hold legelő, a többi erdő, a község szegényeinek hagyományozza. Ennyit sikerült ugyanis megmentenie a háború után a háromezer holdas birtokból.
– Az elhalálozottnak az a kikötése – magyarázta a jegyző az álmélkodó esküdteknek –, hogy minden föld nélküli család kapjon néhány holdat.
A falu ettől a naptól kezdve olyan lett, mint a méhkas. Mindenki földet akart kapni, még az is, akinek volt, hát még a szegények, akik hol itt, hol ott keresték meg a télirevalót. Másnap a jegyző már alig fért keresztül az előszobán, pedig éppen csakhogy nőni kezdett a hasa, és hogy kicsit megpofásodott a pár hónapi jegyzősége alatt, de annyi mezítlábas, rossz ködmönű ember álldogált a szobában, hogy mindkét öklét használatba kellett vennie, mert csak így tudott bejutni hivatalába.
– Földet, földet – dörmögte a jegyző –, mindenki földet akar. Ha tízszer annyit hagyott volna az a bolondos kapitány, még az is kevés lenne ennek a fa[65]lunak. Ta, beste ljudi… majd elintézzük mink…
Bánáti gyerek volt a jegyző, nem sok baja volt vele a falunak. Ismerte ezt a vidéket, a szokások ugyanazok voltak, mint az ő falujában. Ha valamelyik nagyparasztnak a cselédje nem fért a bőrébe őszkor, mielőtt megalkudtak volna, hát azt kicsit megpofoztatta, aztán ment minden, mint a karikacsapás. Kedélyes ember volt, nem csinált nagy gondot magának semmiből, most pedig, hogy ezt a tülekedést látta a félezer holdért, hát egyenesen boldog volt. Hogyisne! Melyik jegyző dicsekedhetik még azzal, hogy az agrárreform után is földet osztogathat. Nem kis dolog az ilyesmi…
Ő maga vette fel a földigénylők személyi adatait, mert igazságos akart lenni. Egymás után járultak eléje a szegényparasztok; fiatalok és öregek egyaránt. Gyorsan végzett velük. Amint meggyőződött róla, hogy vagyontalanok, és földművelésből élnek, felvette őket az igényjogosultak közé.
Nem sokat teketóriázott. – Hogy hívják, itt van-e a szegénységi bizonyítvány, hány gyereke van, dobro, dobro, no, dobro – és közben még cigarettát is sodort az aranysárga, finomra vágott neretvai dohányból. A parasztok meg olyan kerek képpel mentek ki, s úgy ragyogtak, mint a cintányér, mert mindegyik szentül hitte, hogy jut itt föld, hóó, kap itt minden jóravaló szegény.
Hanem aztán egyszerre kiesett a nyugalmából a jegyző. Hosszú, sovány, hajlott hátú öreg parasztember állt meg előtte. Kicsit hátrább állt meg, mint a többiek, katonásan, összetett lábakkal, tisztelettudóan, és amikor a jegyző megkérdezte a nevét, tisztán és hangosan mondta ki, hogy:
– Szakáll Mihály a nevem.
– Áha, áha, Miska bácsi, kinek fija megszökte a katonaságtól. Hm. Hm. Hát nézze csak maga, öreg Miska bácsi… hm hm… persze, maga is akarja földet az uraságébúl, mit hagyta a szegényekre… van az uverenje?
– Én is szeretnék, instállom, tekintetes jegyző úr, mivelhogy gondolom, nekem még több jussom is volna rá, mint akármelyiknek itt kint.
– Aá, hát hogyan gondolja maga aztat, juss, nem juss, aki szegény, az mindnek van a juss. Itten nincs kivétel, mer lássa, én nem teszem kivétel senkivel. Ami igazság, igazság. Nincs itten ez meg az, mert én ilyen ember vagyok, lássa, magával is szépen beszélem magyarul, öreg Miska bácsi… Hát igen. De mér van magának több jussa?
– Én, instállom – és nyelt egyet az öreg paraszt –, valamikor nagyon sokat dolgoztam azon a földön, amit most széjjelosztanak. Mióta az eszemet tudom, a Laczkovics tekintetes uraságnál szolgáltam. Én a Lexi tekintetes úr életébe kerültem a kastélyba, szóval az István úr apja idejében még, tán hatéves se voltam, libát őriztem, meg később disznót, egész falkát csaptam ki az erdőre, s csak vasárnap jöttem be a faluba ingváltásra. Aztán béres lettem, onnan is nősültem, szóval a feleségem is a kastélyban szolgált. Már negyvenéves is elmúltam, amikor vége lett a háborúnak, s egyszerre csak azon vettem észre magamat, hogy kifogyott a kenyerem az uraságnál. Mert akkorára már nem volt se birtok, se uraság, a Lexi tekintetes úr meghalt, a fia, szóval ez a mostani István úr, aki a földet hagyományozza, Bécsben volt, ide meg dobrovjacok jöttek… A többit tudja már a jegyző úr is. Dolgoztam hol itt, hol ott, ahova hívtak. A jegyző úrnak is bevittem a gyümölcsfáit, megnyírtam a bukszusait az udvarán.
– Hát igaza van magának, öreg Miska bácsi – mondta a jegyző, miközben szép kék füstkarikákat fújt elgondolkozva maga elé –, igaza van. Hányan is vannak maguk szegények, kik kérnek földet?
– Nem tudom megmondani, csak azt látom, hogy tele van kint a szoba.
– Nem, nem aztat gondolok én – türelmetlenkedett a jegyző, és összehúzta bozontos, fekete szemöldökét –, hogy így, kik nem szlávok, nem szlávok, tudja, kik magyarok, hányan vannak. [66]
Az öreg paraszt elgondolkozott. Nadrágja széléhez szorított bütykös kezéből lassan, egymás után nyíltak ki görbe ujjai, miközben a szája neveket mormolt félhangosan. Odakint lármáztak a parasztok, a jegyző meg nézett rá, várta a választ.
– Mér kérdezi ezt tőlem a tekintetes jegyző úr? – szólalt meg öreg Szakáll Mihály. – Majd bejön mindegyik.
– Jobb az neken mindjárt tudni. Ez azért mégse olyan egyszerű, tudja maga aztat, öreg Szakáll Mihály bácsi. Mer nem éntőlem függ, hogy ki kapja, ki nem kapja földet, a végin a jóváhagyás úgyis báni hivatal fogja adni hozzá. Én akarom igazságosan, mert az szép, mi igazságos, pa da.
– Gondolom, tizenketten vagy tizenöten volnánk nincstelenek.
A jegyző nem felelt. Kezét zsebre vágta, és elkezdett le-föl járkálni a szobában. Öreg Szakáll Mihály csak állt, és maga elé nézett. – Mit akarhat a jegyző – gondolta magában – mit akar éppen a magyarokkal? Persze, hogy neki több jussa volna rá, mint akárkinek. Szerette őtet a tekintetes úr. Meg a feleségit, a Julit is, akit a konyhára vett az öreg tekintetes asszony. Hányszor mondta neki, hogy milyen jóravaló felesége van. Amikor a Marci fiuk megszületett, szép, dupla fedelű ezüstórát kaptak ajándékba, meg egy arany ötforintost. Még most is megvan az óra, csak hát elromlott, meg köllene csináltatni. De a födele olyan, mint az új, legelésző szarvasbak van belevésve. Ej, áldott jó ember volt a Lexi tekintetes úr! Tréfás kedvű, bolondos, sohse felejti el az öreg Mihály, hogy egyszer muzsikaszóval kísértette haza magát a városból, aztán mikor a tekintetes asszony megharagudott rá kicsit, és németül elkezdte szidni, hát fogta a tekintetes úr a kutyakorbácsot, és mind belehajtotta a cigányokat a halastóba. Ott úszott a szerencsétlen morék hegedűje a víz tetején zsíros cilinderükkel együtt, ők meg úgy hápogtak és kiáltoztak, mintha a torkukat vágnák. Pedig nem ért a víz még a derekukig sem. Nagy természetű ember volt a Lexi tekintetes, szerette a fehérnépet, csipkedte őket, meg a szoknyájuk alá nyúlt, ha csak tehette. Egyszer neki is meg kellett verni a Juliját, pedig az igazán jámbor lélek volt, de hát az ember sohse tudhatta a Lexi tekintetes úr dolgát, az asszonynak meg nem ártott a pár pofon. Hej, szép idők voltak azok, szép idők! Hanem ez még mindig sétál le-föl, le-föl. Min erőlteti az eszit? Nem szól egy szót sem, csak lehajtja a fejét, és a bajuszát húzgálja. Pedig odakint már türelmetlenek, neki is dolga volna, a Kovčin Vitomirnál karózta a szőlőt napszámba, s most ott áll a munka.
– Hát így, öreg Miska bácsi – szólal végre a jegyző, és a vállára teszi a kezét – csak menjen maga haza, meg a többi magyarok is mind, mert ez lesz legjobb, ha én magukat máskor hívom, mikor nincs itt senki. Csak maga mondjon meg nekik, hogy igazságosan intézünk, nem köll félni. Hát csak menjen!
Szakáll Mihály szólna még valamit, legalább annyit, hogy csak legyen gondja a jegyző úrnak, mert ha van szegény ember, úgy először ő az. Még kis viskója sincs, ahol meghúzhatná magát, idegenben lakik, aztán meg öreg is, pár év múlva jó lesz, ha fölfogadják valahol dinnyecsősznek. Szeretné megkérni, tegyen egypár jó szót az érdekében, ahol szükség van rá, de szólni már nem tud. Szakáll Mihály is így tesz. Bólongat arra, amit a jegyző mond; igenis jegyző úr, megértettem jegyző úr, aztán a torkán akadt szóval gyámoltalanul kiballag az ajtón.
Hanem a magyarok között nagy lett az elkeseredés, amikor meghallották, hogy velük külön akar beszélni a jegyző. Lehorgasztott fejjel mentek Szakáll Mihály mellett, és egyre azon gondolkoztak, hogy mit akarhat velük a jegyző. Éppen velük, akik valamennyien az uraság szolgálatában állottak. Nem egy közülük ott született a cselédlakásokban, mint Dékány János is, ez az alacsony, zömök, harminc év körüli ember, aki egy temerini bandával járt kubikolni, mert itthon már semmi kereset nem volt. Dékány [67] János Nišben is járt már, sokat próbált, sokat látott, tanult, de hát ő se tudott kiokosodni a földosztás dolgában.
– Van valami törvény – mondta aztán – a földátírásról, talán amiatt van gondban a jegyző. Mert ha az erre is szól, akkor aligha jutunk mink földhöz. Hiába akkor minden erőlködés…
– Tudhattuk volna előre – jegyezte meg keserűen Balog Sándor, egy beesett mellű paraszt, akinek még most is subara volt a fején, pedig a nap már a pocsolyákat is felszárította –, a szegény magyar embernek nincsen máma ilyen nagy szerencséje…
– Nem szerencse ez – vágott a szavába Dékány János –, megdolgoztunk érte. Kié legyen a föld, ha nem a mienk, szegényeké? Odalent Szerbiában egészen másképp van minden. Ott már tán száz év előtt széjjelosztották a földeket, és alig van paraszt, akinek ne lenne. Ha úgy rendeződne a világ, hogy a paraszt a saját földjén dolgozna, nem lenne másnak a keze-lába, akkor minden másképp lenne…
– E, bolond beszéd – szólalt meg Szakáll Mihály –, ki törődik avval, hogy mi van Szerbiában? Ott olyan a rend, itt meg ilyen. A szegényember meg éljen úgy, ahogy lehet. Csak hát itt most lehetne más életünk, erről van szó.
Bizony, lehetne. Kapna pár holdat, azon megteremne a kenyere, tehenet tarthatna, disznókat hizlalna, az asszony meg nevelné a baromfit, közel van a város, ott jó áron lehetne eladni. S már látta magát a földjén, amelyre kis házat épített. Csak úgy egyszerűen, szegényesen, vert falakkal, de mégis az övé. Télen jó bedurrantana a búbos kemencébe a csutkával, ami az ő földjéről való. Á, még dolgozni se köllene neki már, hisz itt a fia. Öregember ő már, ráférne a pihenés. Ezen a télen úgyis úgy fájt a melle, hogy néha azt hitte, szétszakad. Még legénykorában egyszer megtaposta a bika, majd belehalt. Azóta kínozza a fájás így télidőben. Ha nincs a Lexi tekintetes, bizonyosan nem járkálna máma ő se. De az gondoskodott róla. Kihívta az orvost a faluból, fizette a patikát, még arra is gondja volt, hogy húslevest főzzenek neki a konyhán. Finom, illatos húslevest kapott vagy két hétig minden nap, olyan volt az, mint az olaj; jobb a legjobb orvosságnál is.
– Hej, áldott jó ember volt az – szakad ki belőle hangosan, és a többiek mind ránéznek most, és csodálkoznak, hogy kit dicsér ebben a nagy keserűségben. Dékány Jancsi meg is kérdezi:
– Ki volt az a jó ember, Misa bácsi?
– Hát az öreg tekintetes. Épp most jut eszembe, hogy ha ű nincs, akkor én már régen nem vagyok az élők sorába. Legénykoromba megtaposott a bika, ű orvost hozatott, patikát fizetett, csakhogy megmaradjak. Mellik tenné ezt máma?…
– Ugyan má, Misa bácsi! Hát olyan nagy valami az? Az ű bikája taposta meg az ű fődjin, az vót a kötelessége. Máma meg má a drága betegsegélyzőt köllene neki fizetni, az többe kerül, mint a húsleves.
A többiek nem szóltak. Nagyon kitanult ez a Jancsi. Mindent tud ez, mi jár a munkásembernek, mi nem. Még Belgrádban is volt, a kőműveseknél dolgozott, onnan van az iskolája. Azért nem is szeretik a faluban a gazdák. Túl nagy a szája. Úgy odamondja ez a gazdának, hogy azok csak tátogatnak, szó nem jön a szájukra. Tavaly nyáron is, amikor a Kis Kati karját elkapta a gép, és leszakította tőből, akkor is a Dékány Jancsi szaladgált a városba, meg ide, meg oda, kapott is a Kati tizennyolcezer dinárt, abból vették a házat. Most már jegybe is jár a Szabó Gyurival. Az azt mondta, neki jó lesz a Kati félkézzel is, persze, hogy jó lesz, mikor háza van.
– Adjon Isten, Terényi úr! – köszön Balog Sándor a zsidó bérlőnek. Mert a nagy búsulásban észre sem vették, hogy kijöttek a faluból, s most itt állnak az urasági kastély előtt. Szép, tornyos épület ez, olyan mint a vár. Ahogy most rátűz a nap a sárgaréz tornyokra, az embernek szinte káprázik a szeme a fényességtől. Körös-körül a nagy park húzódik, hatalmas, vén fenyők feszülnek szinte az égig, [68] madarak füttyöznek bennük jókedvűen. A kastély mögött valamikor halastó volt a közepén szökőkúttal, de a szökőkút nem jár már régen, a víz is kiszáradt, az apró aranyhalakat meg talán a macskák hordták széjjel. Sóderos út vezet a kastélyhoz, most a Terényi úr áll ott szivarral a szájában, és nézi azt az almásderes csődört, amelyet a kocsis sétáltat előtte. Vastag szivart rágcsál, amögül köszön vissza a parasztoknak:
– Hát nézik már a földet, mi, ami a maguké lesz, mi?
– Nem hiszek én abban – feleli vissza Dékány Jancsi.
– Mért nem hisz benne? – kérdezi a bérlő, és kiveszi szájából a szivart. Kis, kövér ember vékony lábakkal és nagy hassal, olyan, mintha két fordított sörösüvegre állították volna a fölsőtestét, hogy onnan élvezze a világot. – Hát, a végrendelet úgy szól, hogy minden szegény, föld nélküli családnak kell földet adni.
– Csak mink a végin kerülünk sorra, amikor már nem lesz – szólal meg közülük Kormányos Ferenc –, valami törvény volna erre, mondja a Jancsi, azt kutatja most a jegyző úr is.
– Persze, persze – kap észbe Terényi –, hogy erre én nem gondoltam! Bizony, akkor a legjobb, ha maguk kiverik a fejükből ezt az egész földosztást. Én nem is értem, mi jutott a kapitány úr eszébe. Földet osztogatni! Jó, szép, ha valaki gavallér, jószívű, és szétosztja a vagyonát, de nem így, emberek, nem így. Ez a legnagyobb marhaság. Maguk most csodálkoznak, ugye. Pedig olyan egyszerű, hogy na. Nézzék csak, emberek: jó van, mondjuk, hogy minden család kap öt holdat. Na, és mi lesz azután? Hát azt a földet művelni is kell, felszántani, boronálni, bevetni. Mivel? Nem elég az, hogy valaki most földet kap, felszerelés is kell ahhoz. Eke, borona, kocsi, ló. Hát van maguknak pénzük, hogy felszerelést vásárolhassanak? Ugye, nincs? Szóval kiadják majd árendába. Na, itt van. Ez az a híres jótékonyság.
Egészen belevörösödött a nagy beszédbe a bérlő. Le is veszi most fejéről a sapkáját, és megtörli izzadt homlokát. Kopasz a feje, szinte csillog a napban. Visszadugja a szivart a szájába, és most már nyugodtabban folytatja:
– Nem tudom, miféle elhamarkodott úri gesztus volt ez a kapitány úrtól. Tavaly nyáron beszéltem vele a Lidón, akkor még egy szó említést nem tett nekem a szándékáról. Igaz, hogy nem gondolhatott a halálra. Engem még nagyon szorongatott a bérért, és csöppet sem mutatkozott valami jószívűnek. Vele volt a barátnője is, egy platinaszőke rüfke, valami dizőz Bécsben, hát biztosan annak kellett a sok pénz. Mert könnyelmű ember volt a kapitány úr, meg kell hagyni. Könnyelmű volt az egész család. Valamikor itt ládaszámra fogyott a pezsgő, és egész háremet tartott az öreg Laczkovich. Csak meg köll nézni, mennyi pénzt költöttek erre a mauzóleumra itt, ahol el van temetve a család. Karrarai márványból van benne az oltár. Tudják, mi az a karrarai márvány? Egy vagyon. Az a nehéz rézajtó, amelybe valami verset vésettek bele: Doch lachelnd stirbt der holde Lenz, dahin, Sein Herzblut still verströmend, seine Rosen. Hogy nevetve hal meg, azt mondja. Volt is neki min nevetni, mert jó dolga volt, amíg élt. De a szegényember?
– A szegényember, az csak kínlódjon, dolgozzon, amíg bele nem szakad. Jó is beszél a Terényi úr – folytatja Dékány Jancsi –, mert ha tisztességes bért fizetett volna a munkásainak, máma már nekünk is volna kis házunk, egy-két hold földünk.
– Ez az. Látja, Dékány, maga intelligens ember. Maga tovább lát, mint ameddig az orra ér. Minek beszéljek én magának sokat, amikor átlátja a helyzetet. Nem igaz? Kibeszélhetném én a gálámat, ha nincs igazam. Ezért magyarázza meg ezeknek az embereknek, jobb, ha lemondanak a földről. Nem racionális a gazdálkodás öt-hat holdon. Pláne, ha nincs hozzá felszerelés. Tiszta ráfizetés az, kérem. Mert ha meghagyják egy tagban nekem, akkor én jövőre gyárat építek ide, és mindnek lesz munkája jó bér[69]rel. Többet kereshetnek nálam, mint azon a vacak öt-hat holdon. Mert, ha maguk lemondanak róla, meg lemondanak a többiek is, akkor a községre száll a tulajdonjog, s a bérlő újra én vagyok, ezt garantálom maguknak.
– Majd meglássuk, hogyan lesz, Náci úr! – szólal meg az öreg Szakáll Mihály. – Gyerünk csak most, Isten áldja meg!
Mennek szótlanul, lehajtott fejjel, mintha koporsó után mennének valami temetésen. Szakáll Mihálynak nem tetszik, amit Terényi mondott. Biztosan célja van vele. Persze, bent akar maradni a kastélyban, azon dolgozik most. Meg amit az öreg Lexi tekintetesről mondott, hogy lányokat tartott. Hát ha tartott, tartott. Tehette. Volt neki rávalója. Ez a koszos itt terpeszkedik most, és szidja. Pedig amíg élt az öreg tekintetes, úgy csúszkált körülötte, mint a teknősbéka. Nem fizetődik ki a gazdálkodás? Bolond beszéd. Már egy tehén mit hoz. Mert nem köll mind elfogyasztani a tejet, csinál az ember túrót, vajat, tejfölt, az asszony beviszi a városba pénteken. Meg beviszi a tojást, a baromfit, ami úgy fölneveledik a ház körül, hogy észre se venni. Bent meg egész szép pénzt fizetnek érte. Hej, de rendbe tenné ő a szénáját öreg napjaira, a Marci gyerekhöz is biztosan hozzáadná a jányát a Szekszárdi, nem mondaná többet, hogy cseléd, másnak a rongya.
Mire beérnek a faluba, éppen delet harangoznak. Megállnak a templom előtt. Állnak még szótlanul egy darabig, tanácstalanul, mert mit is lehetne mondani, mivel is vígasztalhatnák meg magukat.
– Hát én utánajárok – mondja bizakodóan a Dékány Jancsi –, én magamra vállalom, aztán meglátjuk, mi lesz.
– Úgy, úgy – vágják rá kórusban –, te jobban érted ezt, időd is több van. No, akkor Isten áldja meg, Isten megáldja, Isten… Isten…
Mennek haza. Majdcsak eligazodik valahogy. Ki erre megy, ki arra. Balog Sándor is éppúgy lehorgasztja a fejét, mint a többiek, csak azt nézi, hogyan rúgja a port bocskorának orra. Nagyon elmélyedt ő is, még a subarát is hátratolja a fején, ahogy lassan baktat. A harang meg szól, csilingel vidáman, giling-galang, giling-galang. Egy kislány szép, tarkafoltos tehenet hajt maga előtt. Csillagos a homloka, és olyan duzzadt a tőgye, majd kireped. Öreg Szakáll Mihály nézi a tehenet. Szép jószág – gondolja magában –, meghozza ez a tíz-tizenkét litert is naponta. Akinek ilyen tehene van, annak nem köll félni, már ebből is megél egypár ilyen öreg cseléd, mint ő meg a felesége. De aztán csak nagyot sóhajt öreg Szakáll Mihály, és megy tovább. A mellébe is beáll a fájás megint, kicsit összébb is húzza magát, a harang meg csak szól a szép tavaszi napsütésben, olyan, mint a gyerekek nevetése, mint az angyalok nevetése, giling-galang, giling-galang.
*
Másnap meg harmadnap is Dékány János órák hosszat ült a jegyző hivatalában. Hogy mit beszélt vele, senkinek sem árulta el. Csak vigyorgott, amikor kérdezték tőle, hogy kapnak-e földet a szegény magyarok.
– Azon dolgozok – felelte röviden –, magamra vállaltam, hát ki is járom.
Hittek is neki, nem is. Sohse tudhatja az ember, hogyan üt be valami. Nyugta nem volt senkinek. Hát hiszen dolgoztak, mert dolgozni muszáj, ha élni akar a szegény, hanem nagyon az Istennek való munka volt az, éppen csak hogy a nap elteljen, s este elmehessen az ember a kocsmába meghallgatni Dékány Jancsit. Ott ültek szótlanul a hosszú, kecskelábú kocsmaasztal mellett mind a tizenketten, mint az apostolok. Ennyi föld nélküli magyar volt Devićevón, meg a Dékány Jancsi. De hát arra sokáig köllött várni mindig. Csak jött, leült, nevetgélt, és folyton azt hajtogatta, hogy kijárja ő, nem kell félni. Hogy s mint, arról nem beszélt. Fogóval nem lehetett belőle többet kivenni.
– Majd ha itt lesz az ideje, megtudnak mindent – felelte –, addig csak vár[70]janak türelemmel. Ha nem is beszélek én itten, a jegyzővel mást se csinálok. Tegnap még a báni hivataltól is volt egy úr a községházán, avval is tárgyaltunk a földről. Majd meglássuk, hogyan lesz…
Hát várni kellett. Mit csináljon a szegényember? Öreg Szakáll Mihály is majdnem belebetegedett a nagy várakozásba. – Csak megkapnám azt a pár holdat – gondolta – semmi más nem köllene nekem öreg napjaimra. Dolgoztam eleget életemben, megérdemelném, ha nem is a jegyző úrtól, de az Istentől.
S így voltak valamennyien a földdel. Egyébre gondolni sem tudtak már. Ha eljött volna hozzájuk valami mesebeli gazdag ember, és a Dáriusz kincsét ígérte volna, azt is elutasították volna, csak a föld legyen meg, az a pár hold.
Egyik este aztán,mintha kicserélték volna a Dékány Jancsit. Nem volt mosolygós az arca, amikor bejött a kocsmába, és nagyon komolyan kezdett beszélni.
– Hát, emberek, ára van a földnek. Megkaphatjuk, rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e. Mert látom én is, nagy bajban van a jegyző velünk. Ha valami olyat tudnánk tenni, amivel kimutatnánk a hűségünket az állam irányába, azt mondja, akkor biztosan megkapnánk a földet…
– Hogyan lehet azt jobban kimutatni – kérdezte Balog Sándor –, nem bántunk mink senkit se. A szerbekkel sohase volt bajunk. A Lazo is megmondhassa, a Čičovački Lazo, aki mellettem harcolt a lövészárokba, hogyan bántam én ővele. Amikor fejlövést kapott, és elvesztette az eszméletét, én hurcoltam hason csúszva a kötözőhelyre. Úgy emlékszek, mintha máma lett volna. Vót, hogy valamelyik részeg rátámadt az emberre, májku ti magyarska, de ki vette azt föl? Meg amikor a választás vót. Kigyütt valami úriember, a jegyzővel vacsorát rendeztetett, és megmondta, hova köll szavazni, ide meg oda. Jó van, hát odaszavaztunk. Milyen hűséget lehetne még kimutatni?
Kormányos Ferenc is hasonló véleményen volt. Tizennyolcban, amikor a szegényemberek nagy része azt hitte, hogy most eljött az ő idejük, hát ki védte meg a Borota Slavkót, ha nem ő. Átment hozzája, lefeküdt az eresz alá, puska se volt vele, semmi. Oszt amikor két csavargó beállított, addig beszélt nekik, amíg meg nem unták, s el nem mentek. Csak meg köll kérdezni a Slavkót.
Öreg Szakáll Mihály se vétett senkinek. Hát igaz, a fia megszökött a katonaságtól, de hát húszéves gyerektől nem köll azt fölvenni. Virtusos volt mindig a Marci, s amikor megpofozta a káplárja, hát fogta magát, és hazaszökött. Csendőrök vitték vissza. Leülte a tizenöt nap kaszárnyaáristomot, amit büntetésül kapott, és minden rendben volt megint.
– Igaz, igaz – mondja Dékány Jancsi –, így beszéltem én is a jegyzőnek, de hát mit csináljunk, amikor ez nem elég. Nekem megmondta a jegyző nyíltan, hogy őtet úgyis elegen támadják jobbról-balról, hogy bánáti gyerek, a magyarok felé húz. – Nem köllene más – azt mondja – mint hogy megváltoztassuk a nevünket, vagy átkörösztölködjünk szerb hitre. Azt mondja, akkor biztosan megkapnánk a földet…
– Micsoda? – kiáltja Balog Sándor –, a nevünket adjuk oda, vagy a hitünket –, ezért a pár hold földért? – És a többiek is felkapják a fejüket, mert erre nem gondoltak. Hát mégis megkaphatnák a földet, de így…
Öreg Szakáll Mihály nem szólt semmit. Mit is mondhatna. Mintha azt kérné tőle valaki, hogy húzza le a bőrét. Hogyan húzhatná le, amikor az úgy oda van nőve a húsához, hogy bicskával se lehetne levágni. Hogy őneki holnaptól kezdve más legyen a neve, mint Szakáll Mihály, vagy hogy más templomba menjen? Nem is tudja elképzelni, hogyan lenne az. Szó sincs róla, nem nézi ő le a szerb papot. Pap az is, az Isten szolgája, ahogy mondani szokták, ha találkozik vele, éppolyan szívesen köszönti, mint az öreg esperest, aki a szomszéd faluból szokott átjönni misézni. Amikor [71] elmegy a szerb templom előtt, leveszi mindig a kalapját. Vasárnap többször meg is állt egy pillanatra, és akkor kihallotta az éneket: Gospodin, pomiluj, Gospodin, pomiluj, és ez tetszett neki. Legénykorában sokat énekelt ő a kastély kápolnájában, s azóta szereti a templomi éneket. De hát mégis csak más az….
– Sokáig nem akartam szólni – folytatja csendesen Dékány –, mert én magam sem tudtam, hogy mit csináljak. Én ritkán járok templomba, az ember nagyon megváltozik a küszködésben. Öregapám mindig azt mondta: a szegényembernek nincsen bűne. Ha vétkezett életében, azt megbocsátja neki az Isten a másvilágon, mert kínlódott eleget. Azóta én már azt is megtanultam, hogy a szegényember éppen azért szegény, mert nagyon messze van a bűnös világtól. Meg aztán egy az Isten. Gondolom, én akármit teszek, nem lehetek más, mint Dékánv János, akár katolikus vagyok, akár pravoszláv. És nyolc hold föld esne egy családra. Így számította ki a jegyző. Nagy szó ez, nyolc hold föld, emberek, nagy szó…
Öreg Szakáll Mihály elnéz a kocsmaajtó fölé, ahol egy kis kép van kifüggesztve. Jézus szentséges szíve, és a kép mögé három búzakalászt tűzött a vendéglős. Húsz éve is megvan már, hogy ott lóg az a kép az ajtó fölött, de Szakáll Mihály szeme most akadt meg először jobban rajta. Amikor az öreg Teitelbaum, a Terényi úr apja meghalt, és a Nagy Jóska vette át a kocsmát, akkor akasztotta még ki a képet. Most nagyon nézi öreg Szakáll Mihály. Nézi és felsóhajt. Nyolc hold föld csakugyan nagy szó, igaza van a Dékány Jancsinak. Nem cseléd az ember többé, hanem gazda. Mindene megterem a földön. Csak hát ne volna ez a dolog evvel az átkörösztölködéssel! Hej, de megverted, Uram, a szegényembert!
S ahogy így búsulnak a szegény magyarok, egyszerre nyílik az ajtó, és belép a jegyző. A kocsmáros hajlong előtte: „Igenis, jegyző úr, hogy öt litert küldjek át, meg tíz üveg szódát, igenis, jegyző úr, rendben lesz.” De a jegyző feléjük is köszön barátságosan, Dékány Jancsi föl is kel, odamegy hozzája. Sugdosnak valamit, aztán közelebb jön a jegyző.
– Beszélgetnek, beszélgetnek? – mondja vidáman. – Biztosan megmondta a Dékány maguknak ezt a dolgot a földről. Mit csináljunk, emberek. Ilyen a világ. Én nem vagyok itten úr, ki teszi, mit akar, egyszer mondják, ajd do vraga Crna Gorába, akkor köll menni. De azért szeretném, hogy maguk is kapnának a földet. Eto, így van ez.
– No, üljön le kicsit a jegyző úr – kínálgatja Dékány Jancsi –, mert nagy gondban vagyunk, láthatja.
– Csak éppen kicsit, mert vannak vendégeim. Hát nézzék maguk, ernberek, ezen nem köll sokat búsulni. Mink is vagyunk keresztények, éppen úgy, mint maguk. Egy az Isten, és maguk maradnak, kik voltak. Hogy a matična knjigában mi van írva, az nem számít úgyse. Csak ott bent a községházán, meg a báni hivatalban, ott legyen úgy, az a fő dolog. Többi mind semmi…
– Nagy gond ez, jegyző úr – szólal meg Kormányos Ferenc –, mert mink nem kaptunk az agrárföldből se, a parcellákból se, amit házépítésre kaptak külön a községtől a dobrovoljacok. Most meg a hitünket adjuk oda?
– Nem értik eztet maguk, emberek. Lássák, volt itt föld ezer hold meg ezer hold a háború előtte is, maguk is voltak, béres, kocsis, kanász, cseléd voltak maguk akkor is. A magyar kormány maguknak nem adta földet. Aztán mikor jöttek szerbek, akik harcoltak háborúban, azoknak adtak földet. Pa dá, mért adott volna szerb kormány szegény magyaroknak, mikor nem adta nekik a magyar kormány. Ha énnekem van szegény testvérem, kit köll segíteni, akkor én először őtet segítem, nem igaz? Eztet köll megérteni, emberek. És most is így van. Akarsz lenni az én testvérem, akkor adok neked, mi jár testvérnek.
Értik ők, hogyne értenék. Az igazság is olyan, mint a pénz. Egyik oldalán [72] ilyen, a másikon olyan. Azt is megmagyarázza nekik a jegyző, hogy valamikor ebben a községben csak szerbek éltek. Vagy hetven év előtt költözött ide ötven magyar család Vas megyéből, amikor a Laczkovich uraság nem tudott megalkudni a cselédekkel. Otthagyták a munkát a nyár derekán, s az uraság inkább messzi vidékről hozott embereket, de többet nem fizetett, mint előző évben. Hát így kerültek ők Devićevóra, így lettek cselédek a Laczkovich tekintetes uraságnak, hogy most továbbra is napszámosok, nincstelenek, cselédek maradjanak, vagy megalkuvó gyászmagyarok.
– Lássák maguk, emberek – folytatta tovább a jegyző –, a zsidók nem így csinálják, mint maguk. Hallottam, hogy ez a Terényi is volt Teitelbaum. Az ő apja jött ide pántlikát árulni, fésűt, pomádét, fia pedig most Terényi, bricsesznadrágja van neki, vadászkalap és csizma, mint az uraknak. Bécsben háza, Belgrádban, Pesten háza, pénze kolko oćeš. Ez okos ember. Maguk is, azért mondom, ne búsuljanak. Ő is megmaradta azért mint zsidó, maguk is maradnak, kik voltak, magyarok. De mostan köll már nekem menni, itten van a sreski načelnik nálam…
Jókedvűen parolázott mindegyikükkel a jegyző, aztán elment. Ők meg ott ültek szótlanul, szomorúan, tehetetlenül. Ott voltak már a boldogság kapujában, de még vonakodtak bemenni rajta, mert mégsem tudták, hogy az igazi boldogság földje lesz-e az. Rabszolgák, jobbágyok, cselédek voltak évszázadokon át, nem lázadtak fel soha sem Isten, sem ember ellen. A sorsuk most jobbra fordulhatna, de nem néma lázadás volna-e mégis, amit kivánnak tőlük.
Magukba roskadva ültek a sötét kocsmaszoba hosszú asztalánál Jézus képe alatt, mintha ezer év óta ültek volna mozdulatlanul.
*
Hamarosan híre ment a faluban, hogy milyen nagy gondban vannak a szegény magyarok. Ők most már elválaszthatatlanul együtt voltak minden nap. Hol Dékánynál, hol Kormányosnál, hol meg az öreg Szakáll Mihálynál. Tanakodtak, hogy mitévők legyenek. Húzta őket a nyolc hold föld istentelenül, de belülről mégis tépte, szaggatta őket valami furcsa érzés.
– Istenem, Istenem, mi lesz velünk? – sóhajtozott Szakáll Mihály öreg felesége is, és sírt egész napon át –, nem tudok én már más imádságot, csak a miatyánkot, a hiszekegyet, meg az Úr angyalát. Imakönyvemet is anyámtól kaptam még, abban is csak magyar imádságok vannak. Hogyan fogok én a szerb Úristenhöz imádkozni, amikor egy szót se tudok szerbül, nemhogy imádságot!
Így siránkoztak mindenütt az asszonyok, de este, amikor magukra maradtak az urukkal, nem ellenkeztek már, és csöndesen ők is azt tervezték, hogyan fogják bevetni a nyolc holdat, amelyet mégis Isten kegyelméből rájuk testált a Laczkovich tekintetes úr.
Aztán egyik délután sárga stejerkocsiján fehér porköpenyébe burkolva behajtatott a faluba az esperes úr. Hozzá is eljutott a híre, hogy a devićevói szegény magyarok milyen áron juthatnak földhöz. Sorra járta őket. Először Dékányékhoz ment, aztán a többiekhez, öreg Szakáll Mihályhoz is eljött. Idős ember volt már az esperes úr, nem tudott sokat beszélni, mert asztmája volt, az kínozta már évek óta. Csak tördelte csontfehér, hosszú, finom ujjait, és szinte könyörgött Jézus nevében.
– Aki bárhogy vétkezik – mondta, és galambősz feje reszketett –, remélheti a bűnbocsánatot, de aki elhagyja a hitét, utolsóbb az utolsónál is. Ézsau eladta egy tál lencséért elsőszülötti jogát, ti nyolc hold földért adjátok el lelki üdvösségteket. Ó, végtelen az Isten irgalma, de ezt nem bocsáthatja meg nektek.
Öreg Szakáll Mihály békés, csendes ember volt. Soha életében nem vitázott olyan emberekkel, akik magasabban voltak nála. Cselédember volt világéletében, [73] parancsoltak neki, és minden szó, amit a gazdája mondott, szentség volt előtte. A papot is tisztelte, templomba is eljárt, és imádkozott is. Most, amikor az öreg esperes a feszületet tartotta elébe, és szinte sírva könyörgött, mégis mintha egy ősi kéreg repedt volna meg benne, hogy kibocsássa magából a rejtve tartott indulatokat, a lázadás démoni ösztönét, hogy semmit se lásson maga előtt, csak azt az átkozott nyolc hold földet, ami után talán egész életében hiába vágyakozott, öreg Szakáll Mihály felállt, és így szólt:
– Megkövetem, tisztelendő atyám, de a lelki üdvösségből nem lehet megélni. Én nem vétkeztem soha, senkinek rosszat nem tettem, szegény voltam, és nyomorult, amióta az eszemet tudom. Most öreg vagyok, még egy-két év, aztán már nem köllök senkinek munkára. Koldusbot vár rám, vagy kegyelemkenyér.
– Isten rendelése – vetette közbe a pap.
– Talán az is Isten rendelése, hogy a szegényember csak úgy segíthet magán, ha megtagadja hitét. Nem jószántamból teszem, és szenvedek miatta. De hányszor köllene szenvednem, ha nem tenném meg!
– Üzd el magadtól a sátánt! – kiáltott fel a pap, és magasra tartotta a feszületet remegő kezében.
Szakáll Mihály felnézett a keresztre, és sírva csuklott az asztalra. Fejét ráhajtotta karjaira, és úgy zokogott:
– Nem bírom, tisztelendő atyám! Ember vagyok, nyomorult ember…
Magába roskadva ment el a pap. S ahogy poros kocsiján kirobogott a faluból, a magyar soron minden ablak zárva volt, még a gyerekek is, akik máskor énekelve köszöntötték, most megszeppenve legfeljebb a kerítések mögül lestek tovatűnő, fehér alakja után, amelyet csakhamar eltakart a sűrű porfelhő.
Másnap a jegyző valamennyiüket behívatta a községházára. Derűs arccal fogadta őket, elmondta, mit kell tenniök, hogy felvétessék magukat a pravoszláv egyházba, ő már beszélt a pópával, és mindent elintézett, nekik csak a forma kedvéért kell felmenniök, semmi az egész.
– Aztán jövő héten már bírnak jönni mérnökök, és mindenki megkapja a föld. No, nem köll búsulni már. Lesz föld, lesz búza, kukorica, lesz minden. Pa da.
És minden úgy történt, ahogyan a jegyző mondta. Amikor átmentek az esperes úrhoz, hogy bejelentsék kilépésüket a katolikus egyházból, az öreg pap még egyszer megkísérelte, hogy visszatartsa őket, de aztán már csak ennyit mondott:
– Majd imádkozni fogok értetek.
Nehéz szívvel, de kicsit megnyugodva jöttek haza, a vágy tartotta és vigasztalta őket, a vágy, amely már ősapáikban élt, és amelyet most – úgy érezték – sikerült megvalósítani. Útjuk ott vezetett el az uraság birtoka mellett. Szép, zöld búzatáblákat láttak, meg zsíros, fekete földet, amelybe nemrég vetették el a kukoricát. Terényi úr ott állt meg a kastély mellett, és bevárta őket:
– Nohát, mégse gondolták meg magukat. Pedig nagy kár. Olyan gyárat építettem volna jövőre, hogy a fél falu kaphatott volna munkát. Hát ha nem, nem. De mondok maguknak valamit. Én innen most elmegyek. Eladom a gabonát, és lemegyek Belgrádba, majd ott nyitok egy üzletet. Hanem vegyék meg a gazdasági felszerelést. Ha összeállnak mindannyian, majdnem ingyen lesz az egész. Az árát en bloc betábláztatjuk, és se nekem, se maguknak nem fáj a feje. Nem igaz?
– Jó lesz, Náci úr – felelte vidáman Dékány Jancsi –, csak aztán kösse föl jó a gatyáját, ha velünk akar megalkudni, mert nem hagyjuk ám becsapni magunkat.
– Ugyan, kérem, hova gondol! Nem vagyok én az az ember. Nekem mindig az volt az elvem: élni, és élni hagyni, ahogy a német mondja.
Ott állt a kastély sárgaréz tornyaival, amelyeken zöld penészfoltok tarkálltak, úgy állt fenyvesével, kiszáradt halastavával és a mauzóleummal, amelynek [74] carrarai márvány falai között aludta örök álmát a tréfás kedvű Lexi tekintetes úr – úgy állt a kastély, mint egy dölyfös öregúr, aki képtelen felfogni az idők változását, és ezért nem tehet egyebet, mint hogy mérhetetlen megvetésének adjon kifejezést. Szerencsére a szegény magyarok, akik most már nem is voltak olyan szegények, semmit sem vettek észre. Az öreg Szakáll Mihály a kalapjához nyúlt, mintha az egyik ablakban ott ülne egy láthatatlan uraság, akit köszönteni kell, Dékány Jancsi pedig vidáman így szólt:
– Még csak az köllene, hogy lakni is idegyüjjünk ebbe a nagy fene kastélyba.
Egy hétbe se tellett, és mérnökök jöttek láncokkal és lécekkel, és elkezdték mérni a földet keresztbe és hosszába, és a parasztok ott álltak, és nézték a munkájukat. Még arra is vigyáztak, hogy valahogy be ne csapódjanak, mert az ember sohase tudhatja, hol éri károsodás. Már esteledett, a szürkületben egészen haragoszöld színben játszottak a búzatáblák, és egyszerre kísérteties nevetés hangzott fel a hátuk mögött. A bolond Köcsög Jóska állt mezítláb, rongyos nadrágjában, és égnek emelt karjaival úgy hahotázott, hogy végigszaladt az emberek hátán a hideg:
– Gyászmagyarok! – ordította. – Gyászmagyarok! – Mert nyilván így hallotta a gazdag parasztoktól, és úgy röhögött, hogy Dékány Jancsi már felkapott egy göröngyöt, hogy azzal meghajítsa.
– Hagyd szegényt – mondták neki –, tudod, hogy eszselős, tudja is ő, hogy min nevet. Csak nevessen…
De aztán már a mérnökök is abbahagyták a munkát, mert egészen besötétedett, villám cikázott az égen, táncra kerekedtek a fák lombjai, vihar volt készülőben, az hozta el a szomszéd falu templomának harangszavát. Csilingelve szálltak a hangok, mintha a tenger hullámai dobálták volna, hol eltávolodtak, hol meg egészen tisztán hallatszottak, és mindenki levette a kalapját.
Bent a faluban pedig a szegény magyar asszonyok mégiscsak a régi igét mormolták kezükben a rózsafűzérrel, lehajtott fejjel, de tiszta szívből – magyarul.