Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. június) 6. szám, 361–432. p.

(a dubrovniki kongresszuson)

Felejthetetlen kép az írók világkongresszusán. Salom Asch mélyen, szinte kettőbe törve meghajlik a pódiumon, és könnyes szemekkel, emelt hangon kihirdeti: „És én mint az üldözött zsidó nép egyik tagja hálával köszönöm meg az egész keresztény világnak, hogy ilyen egységesen, ilyen oszthatatlan részvéttel állt a sokat szenvedett, üldözött zsidóság mellé.” Ennek a képnek megdöbbentő színe és teatralitása azonban ne tévesszem meg senkit. A kongresszuson nem a zsidókérdés és nem is a német nép problémája uralkodott, és nem az váltotta ki harminc állam szellemi delegátusaiból az iszonyodás, a felháborodás és – amint sokan mondták – az utálat érzését. Másról és többről volt ott szó. A tiszta ész mondott kritikát, lesújtó, végzetes hatású bírálatot az elsötétült értelem, a szellemi visszahanyatlás, a középkori sötét ideológia föltámadása felett, és a szellemi és lelki emelkedettség, a kultúra mindenható, fenséges ereje ítélt a borzalmas katharus felett, amelynek kénköves kráterében magasra csapó lángok között hamvadtak el könyvek százezrei.

„A könyveket el lehet égetni – mondta kinyilatkoztató erővel és méltósággal Asch –, de a bennök rejlő szellem élni fog és tovább és messzebb fog, világítani, mint az autodafé füstös lángja.”

Teljesen hamis és önkényes beállítás tehát, s talán kissé veszedelmes is, hogy Dubrovnikban a zsidókérdés szorította, ki az egész hivatalos programot, s hogy emiatt maradt el a lelki leszerelésről és egyéb igen fontos problémákról hirdetett előadások sorozata. Ha Németországban tízezer zsidót megégettek volna, az egész kultúrvilág fölszisszen, de tízezer megégett holttest nem ragadta volna úgy magával a kongresszus ötszáz résztvevőjét, mint a tízezernyi megégett könyv. Ha Dél-Amerikában földrengés és tengermorajlás van, a fölszálló sárgapor fél év múltán átszitál Európán, és fájdalmasan emlékezteti az emberiséget elsüllyedt városokra. A német máglyák hamuesője, a könyvek pörnyéje azonban gyorsabban és intenzívebben szállt át a művelt világ horizontján, és elkerülhetetlenül mozgásba hozta a népek lelkiismeretét. A dubrovniki tárgyalások óriási hatása és jelentősége abban van, ahogy a legkulturáltabb szellemek gyülekezete reagált és rezonált a szellem és annak szabadságán elkövetett erőszakra.

Tollert nem beszédének ékesszóló finomsága, nem is szónoki dinamikája vagy dialektikájának művészi tisztasága tették a kongresszus ünnepelt és dédelgetett hősévé. A német delegációhoz [426] intézett kérdéseinek ellenállhatatlan átütőereje, mert megdönthetetlen igazsága avatták őt félelmetes és győztes ellenféllé.

Ha Toller csak azt kérdezhette volna a német delegációtól: igaz-e, hogy ezerszámra tűntek el és haltak meg zsidók, s hogy tizezerszámra váltak földönfutóvá, úgy a hallgatók humanizmusa bizonyára megborzad, és sápadtan fordul el a középkori inkvizíciónak gonosz és ostoba föltámadásától. Az ilyen kérdéshez szükségképpen tapadó és politikummá fejlődött mellékzöreje azonban  nem válhatott volna a kongresszuson elhatalmasodott és véglegesen eluralkodó problémává. Toller azonban az emberi lelkiismeret és szellemi szabadság üllőjére sokkal súlyosabb és mélyebbre ható kalapácsütéseket mért. Amikor vészesen süvítő és a fölháborodás viharán túlzengő hangon sorolta fel a Németországból kiüldözött írók neveit, akiknek élén Franz Werfel, Jakob Wassermann, Thomas Mann, Stefan Zweig, Bernhard Kellermann, Alfred Kerr menetelnek, a tudósokat, akiket Einstein és Sondeck vezettek be, s minden név után talán ökonomikusán művészi szünetet tartott, a nemzetközi közvélemény, a nagy szellemek fóruma fölszisszent, megdermedt, majd megszólalt, és halálos ítéletű, tragikus erejével vészesen dübörgött a németek felé, akik már korábban kivonultak, s csak így kerülhették el a borzalmas, lesújtó fölháborodás és izgalom mindent elsodró viharát.

Nem, nem az egész keresztény világ foglalt itt egységesen állást a zsidók mellett. Nem is a franciák vagy a belgák és az amerikaiak a németek ellen. A szabad és független szellem ereje robbant ki a szabad és független lelkek mélyéről. A kongresszus delegátusaiként csaknem kizárólag konzervatív, jobboldali, hivatalos színezetű írók jöttek el. Meg kell állapítani a tárgyilagos igazság kedvéért, hogy az úgynevezett baloldali, progresszív irodalom reprezentánsai az eddigi csalódások miatt otthon maradtak. És mégis; az akadémikus nyugodtság, mérsékelt és „gutgesinnt” elemek gyülekezetében is az elszörnyűködés, az elkeseredettség, a lázadás és ellenállás hatalmas ereje meredt ama reakció felé, amely gyilkos merényletek egész sorával támadt a legjobbra, a legszebbre, a legnemesebbre, amit a PEN-Klub vezető eszmeként hirdet: a szellem szabadságára.

Anaxagoras, és Prótagorasz óta, akiket gondolataikért üldözőbe vettek, a szabad gondolat mártírserege légióvá alakult. Szókrateész mérget ivott, de előbb védelmére kelt a szabad véleménynyilvánítás jogainak. Giordano Bruno osztotta Legate sorsát, és Galileit csak öregsége mentette meg a kínhaláltól. Locke ugyan könyvet ír a türelmességről, de Defoe-t a szabad gondolatról irt szatírája miatt börtönbe vetik. Voltaire szabad szelleme sokáig csak kísért, de nem terjed Franciaországban, Strausst megfosztották thüringiai katedrájától, Renan elveszti professzuráját a College de France-on, Büchnert is elűzték. Haeckelt ki akarták dobni Jénából, [427] és Loisy abbét huszonöt évvel ezelőtt egyházi átokkal sújtották, Ferrert pedig ugyanakkor agyonlőtték Barcelonában.

A szabad gondolat útja holttestekkel van kirakva. Mártírjai azonban elsősorban a vallástanítók és filozófusok közül kerültek ki, és az irodalom meg a sajtó joggal büszkélkedhetett már régen is, hogy a haladó eszmék és gondolatok korlátlan szabadságával él és fejlődik. Nem is lehet másként, mert az a levegője és éltető eleme. Az, „isteni” Pietro Aretino már 1500-ban fejedelemnek nevezte magát, tollától uralkodók és pápák féltek, de senki sem mert hozzányúlni. Göthe udvari miniszter, tehát aulikus és konzervatív ember volt. De ha az ő idejében a mai szellem uralkodott volna hazájában, a német irodalom szegényebb lenne a világ legnagyobb költőjével.

A dubrovniki kongresszus tehát nem a zsidóság mellett és nem a német nép ellen foglalt állást. Nem is a szabadgondolkozók, hanem a szabadongondolkozók érdekében.

Ez a megnyilatkozás, az impozáns harmónia és egység, amely egy táborrá erősítette a világ minden tájáról összejött írókat, megfelelt a PEN-Klub vezető eszméjének, céljának, és az adta meg az összejövetel igazi jelentőségét.

S hiába hibáztatják Wellset, amiért megengedte, hogy e szent és fennkölt gondolat jegyében a klub feladatának megfelelően tökéletesem tisztázzák a felmerült kényes kérdéseket, és minden oldalról megvilágítsák az egész világ közvéleményét foglalkoztató problémákat, Asch toleranciája már elfogadta a német szörnyűségeket általában elitélő deklarációt. A franciák attól tartva, hogy németellenes politikai tendenciával vádolják meg őket, már szánalommal beszéltek a német delegáció megalázó vesszőfutásáról. De Wells könyörtelen és igazságra törekvő angolszász tárgyilagossága, a PEN-Klub legtisztább és legmagasabb elveinek elérésére irányuló hideg akarata nem fogadott el félmegoldást. Kiterítette a világ elé az egész német ügyet, hogy mindenki lássa, hallja és megértse.

A kisegér viviszekciója sem kellemes és fölemelő látvány. A tigris élvevonaglása lesújtó is, borzalmas is, kissé elszomorító is volt. De ha súlyos betegség és vész gyógyítása várható tőle, meg kell történnie.

A dubrovniki kongresszus nem végzett hiábavaló munkát. Helyreállította a szellem szabadságába és erejébe vetett hitet, felszabadította a lelkeket a reakció és középkoriság lenyűgöző lidércnyomása alól, és odavágta Toller sztentori hangján az erőszak és brutalitás, a gonoszság és butaság rabszolgatermelő hatalmasainak a magasba lendítő, reményt keltő, kitartásra buzdító jelszót: