Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. február 15) 2. szám

Dudás Kálmán: Falum fölött, a dombon

Beomlik bennem a való s az álom
partja: nem is tudom már, hogy jutottam
falumba, mely tele van koldusokkal.
Csak azt tudom, mindég határát járom.
Étlen, szomjan, mezítláb, parázson.
Orromban ázott rongyok szagát hordom –
én fölvenném e rongyokat magamra,
ha tudnám, könnyű mosolyra szaladna
kemény sok ráncuk, s csak egy pillanatra
derülne bár a bánatuk a rongyon.
Hogy állnék árva küszöbükre oly bús
szemekkel és tenyérrel, mint egy koldus…
hinnék, hogy van még náluk is koldusabb:
tán fényt is fogna fölöttük e bús nap.
Leszáll a nap. Hortyog a nyomorúság.
A jegenyék panaszát égre nyújtják.
Most itt ülök álmuk fölött, a dombon,
a táj virrasztó lelkéhez hasonlón.
E hűség ajkán gyóntatás a dolgom:
– Mit villogsz sárga lidérceddel, búza?
Kalászom ős ütemre ringva, hullva,
a lankadást erőre koszorúzza,
míg idegen csűrbe csurran a súlya…
Mit őrzetek kevélyen, zord vigyázzban,
ti zúgva zúgó kukoricaszárak?
A holdra karba állva panaszoljuk
a bűnt, mely nem a néped lelkén szárad.
Mily álmot ringattok, búzavirágok?
E tájon élő álmokat ki látott?
Ti, égő pipacsok, ti őrült lángok,
nyaldosva szerte, ti mit gyújtanátok?
E szép mezőben e vesztett világot…
Ti, napraforgók, rongyos mécsesek ti,
kinek tartjátok sorvadó világtok?
Segíts a gyásznak némán térdepelni.
Ti, dűlők fái, merre vándoroltok?
Ily árnyak árnyán meghalnak a lombok.
S ti, vakondokok, odalenn a földben?
A halált hozók útját járjuk bölcsen.
Ti, víg derekú pitypangok, a bálba?
Alvód tanítjuk a könnyű halálra.
… Kurjants, kakas! mielőtt hajnalodna,
még mielőtt az árok éje tárul…
Fölébredek. Fehér madár ragyogva:
az őrület szól a fekete fákrul.