Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. február 15) 2. szám

Palóczi Edgár: A Délvidék a XVI. század derekán

Königsberg, a porosz királyok koronás városa sok magyar vonatkozású emlékkel ékes. Ott került elő egyik legrégibb nyelvemlékünk, az ő szülöttje volt a híres Regiomontanus, aki megjárta Mátyás király budai udvarát, és a nagy magyar reneszánsz uralkodónak ajánlotta leghíresebb művét, amelynek csillagászati útmutatásai megkönnyítették Kolumbusnak Amerika felfedezését.
E nagy múltú város levéltárában páratlan érdekességű útleírást, itinerariumot őriz, amelyben a königsbergi Reinhold Lubenau gyógyszerész írta meg úti tapasztalatait, amelyek Alexandriáig terjedtek. E nagybecsű művelődéstörténeti forrásművet a königsbergi városi könyvtár 1912–1930 között „Beschreibung der Reisen des Reinhold Lubenau” címen öt kötetben W. Sahm gondozásában jelentette meg. Az esztergomi királyi palota és a visegrádi királyi kastély feltárásakor – útmutatásom révén – adatainak jó hasznát vették. Most általuk bemutatom a magyar Délvidékre vonatkozó feljegyzéseket.
1587 február havának 12. napján öt hajóval díszes követség indult II. Rudolf parancsára Bécsből a Magas Portához az évi szokásos adószámba menő „ajándék” átadására. A követséget Petz Bertalan császári orátor vezette. Vele ment gyógyszerészi minőségben Lubenau. A követség személyzetében, amely magyar ruhát viselt, magyarok is voltak: Gábor János írnok, Grave Boldizsár pozsonyi orgonista és zeneszerző, Szabó Balázs magyar szabó, Horvát Péter, a tolmács, Tóth János, Szigeti Márton főlovász és több magyar lovász.
Törvény szerint még tartott a fegyverszünet, de épp akkor dúlta fel a török Koppány erősségét, amelyet rövidesen Zrínyi Miklós, a költő egyik legragyogóbb fegyvertényével bosszult meg. Jó félszázados volt már akkor a török világ a Délvidéken. Lubenau feljegyzései úgy a hódoltság korának kezdetére vetnek világot. Sajnos, a várakról, erősségekről, községekről készített rajzai elvesztek, vagy még lappanganak valahol, de feljegyzései némileg kárpótolnak bennünket, mert általuk reflektorszerű fény derül Magyarország nemrég még boldog arculatának oly hamarosan siralmasra fordult állapotára.
A Budáig tartó útnak érdekes leírását, a régi királyi székhelynek török képét helyszűke miatt itt nem közölhetjük, s csak innen kísérjük el utasainkat „Görög-Fehérvárig”, a mai Belgrádig. Ennek az útrészletnek első állomása a Csepel-sziget, Ráckeve volt. Janicsárok kalauzolásával megtekintettek itt két szerb templomot, azok érdekes falfestményeit és görög szertartáskönyveit, de meginvitálta őket az itteni „zwingliánusok” lelkipásztora is templomába, amelynek közepén terítővel leborított asztalt, körötte pedig szőnyegekkel borított székeket láttak.
Február 25-én értek Paksra, amely a királynak és a töröknek egyaránt behódolt nagyobb biztonságára. „Így egyiket sem kell segíteni! Gyakorta elől császári katona lép be a házba, hátha megugrik belőle a török.”
Tolnán a Wittenberget megjárta evangélikus pap fogadta őket. „Itt veszi kezdetét Pannónia inferior. Szép helység, valaha meg volt erősítve, de falai már bedőltek. Sok itt a magyar kereskedő, de még több a török áru. A magyar végvárok vitézei még Eger alól is eddig szoktak portyázni. Utasaink itt töltik az éjszakát, és szomorúan elmélkednek arról a sok elpusztított templomról, amelyek romjait napközben a nagy sorsfolyó partján látták.”
Febr. 26-án mentek tovább. Szép ligetek és tölgyerdők közt vitt útjuk. Estére Kalocsával szemben kötöttek ki. „Nagy helységet láttunk a síkon, hatalmas, romladozó várral. Ez lett volna a kalocsai (»Julusta«) püspökség, most teljesen fel van dúlva.”
A császári követ parancsára Mohácson a csatatér megszemlélésére indultak, „ahol Lajos király a malom mellett lovastól az ingoványba zuhant, és a mocsárba fulladt.”
Nem messze e helytől öreg, kiszáradt tölgy áll, „amely köré sok ezer kereszténynek fejét és csontjait örök emlékeztetésül úgy rakták egymásra, hogy szinte elborítják a tölgyet.” E halálfa láttán [61] nagy csodálkozás lett úrrá valamennyiükön. A kísérő törökök tanácsára Lubenau a magyar hősök koponyáiról mohát gyűjtött össze, mert figyelmeztették, hogy az kitűnő vérzést csillapító szer.
Febr. 27-én (a dátumokban alighanem tévedett a szerző, aki öregkorában írta itineráriumát) a Dráva-torkolathoz értek. Rengeteg pompás szarvasmarha legelt itt a víz melletti ligetekben. Olcsó áruk nagy meglepetés volt. „Ez Magyarország legkülönb része – írja Lubenau –, mert semmi hiánya sincsen. Nemcsak Magyarországot táplálta e vidék, hanem egész Németországot, Horvátországot, Boszniát, sőt még Itáliát is, mert oly nagy volt nagyszerű állatállományának sokasága, gabonájának tömege, kiváló bora, hogy valóban meg kell siratni és panaszolni ily pompás országnak ellenség kezébe való kerülését. – Errefelé vannak a legjobb arany- (!), ezüst-, réz- és egyéb bányák is – és most hamulepényeken (»Ascherkuchen«) tengődnek itten.”
A derék német patikus végignézi e szánalmas népeledel előállítását, amely a régi Kánaán helyén az áldott magyar föld kenyerét akarja pótolni. Lisztből és vízből gyúrják egybe, majd hamu alatt sütik meg. Só nincs benne, de melegiben jóízűnek találja, ha jó bor siklik rája, és egybeveti szentírási példákkal meg Afrika, Egyiptom faszegény vidékeinek konyhájával.
E vidék olcsóságát nem győzi dicsérni. A csirkét 1 asperért, a juhot 33–35 pénzért adják, „pedig 80 asper egy tallér”.
Innen Pálffy Miklós, a komáromi várparancsnok atyjának hajdan való erdődi várkastélyához hajóztak. A várhegy lábánál elpusztult díszkertek kiszáradt, leégett fái regélnek szebb időkről. Vukováron egy nagy „karavánszerály” az egyetlen látnivaló. Tele van tevés kalmárokkal, zsibongó keleti kufárokkal.
– Halott ország – halott nép! – sóhajt fel Lubenau. – A török hódoltság határa óta még egyetlen kíváncsi sem kereste fel a hajókat – hacsak valamelyik basa ki nem rendelt valakit. – A derék Lubenau nem tudja, hogy két emberöltő óta a Dunán hordják a Kelet rabszolgapiacaira az eleven árut, a magyar rabszolgákat török hajók fenekén. A sirámoktól hangos folyó partját messzire elkerüli még a madár is.
Február 28-án egy „Bodin” nevű hegyen fekvő elpusztult várat látnak, lábánál nagy helység terül el szépen épített templommal. Öreg este lett, mire Ilokra érkeztek a régi Újlakra. Szép kerek tornyait már kikezdte az enyészet. Fenn, a vár körül fallal kerített, szép városka terül el. Három karcsú minaret tornya emelkedik a magasba. Búsan hangzik róluk az imára hívó szó. Ide, a főtemplomba menekültek 1545-ben a lakosok, itt védekeztek az utolsó szálig a török ellen. A vérrel áztatott falak erről regélnek még 1587-ben is. A Duna-parton még egy romokban heverő kastély regél Ilok régi fényéről. Vanitatum vanitas!
Még szomorúbb egy nagy helység képe, amely Újlak után tárul eléjük. Ez a „Calosirt” már csak romhalmaz, amelyre a hegytetőről egy felperzselt vár szomorúan tekint le. Čerević-nél is hasonló a pusztulás képe, nem csoda ez, mert az oszmán hódítók rendes országútja a kies táj.
Végre Pétervárad elé ér a kis flotta. Lubenau „Peter-Waradi”-nak írja, és így lelkesedik róla: „Szép és nagy vár, remekül fekszik a sziklás hegyen. Szép tornyok kerítik, két fal veszi körül. A két fal között sok faház áll, szívében egy hatalmas templom, magas toronnyal. Valaha előkelő magyar úré volt. A hegy lábát hosszúkás helység veszi körül, benne szép keresztény templom. A templom karzatán az 1070-es évszám. Az egyik kapuján e felirat: »Maria virgo, mater dei, miserere mei.« A vár mellett a Duna mentén szép és vidám szőlőkertek.” A vár alján még egy teljesen romokban heverő templomot láttak. Előtte hajómalmakat ringatott a Duna vize. Estére Karlovicára értek. A város romokban hevert, csak egy beszakadt boltozatú, nagy templom állott még benne hat szép, faragott pillérével, de hívők helyett disznók, lovak és juhoknak lett istállója. Közelében egy szép görög templomra bukkantak, amelyben görög apácák tartózkodtak. Lubenau ezt is alaposan szemügyre vette: „E templomon nemrég a lakosok szépen faragott és aranyozott kaput készíttettek szépen aranyozott keresztekkel az oltár előtt. Sok ezüst- és üveglámpa függött benne. Az oltár mögött, ahol kék bársony és fehér abroszból való függönyök pompáztak, két, apró darabokra vágott zsemlyét találtunk, amelyeket áldozásra használtak; nemkülönben egy faserleget kanállal, amellyel a kisdedeket a szentségben részesítik. Ezüstözött vagy aranyozott deszkákba kötött [62] görög szertartáskönyvek feküdtek mellettük.”
Március első napján behajóztak a Tiszába, Titel vagy törökösen „Csevelik” partjához értek, amelyet Lubenau szerint Nagy Konstantin épített, mielőtt Konstantinápolyt megnagyobbította. Onnan Szalánkeménre („Slankamin”), amelyet németül „Salzsteinnak” neveznek, mert itt kősót fejtenek. A sóbánya mellett a törökök meghagytak egy szép, nagy templomot, amelyet faházak vettek körül. Fent a hegyen állott még a vár, a folyóparton a város hosszú tabánja terült el. Állottak még falai is. Egyik templomát már felperzselte a vandalizmus, de egy másik még jó állapotban megvolt. A hegyi város falazott házai helyén fabódék kerültek.
Délvidéki útinaplóját így rekeszti be Lubenau: „Két órakor Zimony várához értünk. Ezt sokáig ostromolta a török, ezalatt elpusztult. Néhány faház, egy török mecset meg egy görög templom áll még benne, a víz partján egy tágas karavánszerály, mert a sok ide jövő nép itt kél át a Száva vizén, ha Magyarországra vagy Görög-Fehérvárra veszi útját. Végre szerencsésen elértük Görög-Fehérvárat és hajóinkkal a Száván a város felett, a kőbányánál kikötöttünk.”
Két év múlva, számos viszontagság után tért haza szülővárosába a derék Lubenau. 1628-ban, három évvel halála előtt, életének 72. évében útinaplója alapján vetette papírra részletes útleírását. Címlapjára felírta jelmondatát: „Durum patientia frangit” – A nehézségen a türelem diadalmaskodik.
1631. május hó 17-én, – a königsbergi Óváros halotti anyakönyvéneik tanúsága szerint – az „egész iskola” jelenlétében, az ottani templomban nyert sokat hányatott földi porhüvelye nyughelyet.
Lubenau csak megértéssel a magyar tragédia iránt utazott át hazánkon, amelynek történetét alaposan ismerte, romlása pedig mélyen megrendítette nemesen érző lelkét. Útleírása hazai szempontból is nagy tanulságot rejt magában: Tönkremegy a leghatalmasabb ország is, ha fiai a veszély órájában pártoskodással forgácsolják szét erejüket, és nem egy emberként állnak ki a gátra az áradatként közelgő ellenség elé…