Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. február 15) 2. szám

Kristály István: Örökség…

Az emberek éppen hordták a búzát, mikor híre terjedt a faluban, hogy Nagy István megjött. Megjött nyolc év után. A törvény sújtó keze tíz évet mért ki rá, de kettőt elengedett neki az emberi szánalom. Itthon már szinte megfeledkeztek róla. Nyolc év nagy idő. Megszokták a gyászoló anyát is, Erős Vas Gábornét, kinek fekete ruhás alakja egy élet szenvedését jelentette a gyász fényénél megrettent falunak. Kezdetben, bizony, sok könny hullott láttára, ki elvesztette egyetlen, szép, erős legényfiát. Az anyaság mély bánata utat talált még a férfiszívekhez is. Hiszen minden ember emlékszik arra az egyetlen arcra, amelynek vonásaiban az élet keménysége megtörik, s ha mást nem, megőriz számunkra egy mosolyt, egy simogatást vagy egy fájdalmas könnyet. Lassan-lassan azonban megszokták. S ő maga is megszokta, hogy gyásza bizony csak őt nem hagyja el. Elmaradtak a könnyek, el a résztvevő szavak s a változatlan mindennapok egykedvű szürkeségében már a teljes érdektelenség fogadta mindenütt. Nehéz volt ezt megszokni. Hiszen egyetlen fiát veszítette el. De a körülötte ismétlődő emberi szenvedések – megértette – egyrészről alig is kímélnek meg valakit, másrészről a fájdalmát önmagának kell elviselni. Az évek mélységében aztán iparkodott, hogy emberi szánalma, amelyre elég alkalom adódott, senkiben fel ne keltse a saját szenvedésének emlékét. Úgy érezte, hogy ez nem volna méltó gyászához. Még odahaza is keveset beszélt róla, s mire Nagy István büntetése letelt, úgy volt, hogy anyai szívének nagy sebét alig-alig árulta el egy-egy váratlanul kicsordult könnye, vagy egy-egy fáradt percének mélyebb sóhaja.
Mikor Nagy István megjött, talán ő volt az egyetlen, aki nem volt kíváncsi rá. Jötte hamar szétterjedt a faluban. Néha akaratlanul is hallania kellett, hogy nem a börtön nyolc évének élettelen rabját emlegették, nem azt, hogy megbűnhődött, hogy a nyolc év élettelensége, bizony, ott van sápadt arca mély redőiben s még fiatal testének fáradt, céltalannak tetsző mozdulataiban, hanem azt a két évet emlegették inkább, amivel megajándékozták, amikor megnyitották előtte a börtön vassarkos, semmi könyörgésre meg nem induló kapuját. Volt ebben valami megrázó könyörtelenség. Ennek azonban mintha már semmi köze se lenne az ő szenvedéséhez. Ez az ember – s ezt ő tisztán érezte – neki nem az, aki a fiát megölte. Sőt, bizonyos részvétet érzett iránta. – A szerencsétlen – mondta egy magányos percében, s gyorsan kitörölte szeméből a fájdalma könnyét. Nem akarta, hogy ez a könny, melynek szívéből buggyant vére olyan tisztán emlékeztette fiára, hozzáérjen ennek az embernek szerencsétlenségéhez.
– Láttam… – szólt hozzá pár nap múlva a férje. S az erős, nagy ember szája keserűen megvonaglott… Egy pillanatig úgy volt, hogy most őt is elhagyja az anyai érzés tisztasága. Hogy elsírja magát hirtelen felcsapó, észvesztő fájdalmában. De ijedtre tágult szeme alján megállott a sírása… Erős Vas Gábor elborult szemében vad láng tüze égett… Ökölbe szorult kezein az erek szinte megpattantak…
– Alig tudtam megállani, hogy el ne tiporjam!… – Hörgő, vad szavak robbantak Erős Vas Gábor ajkáról… – A nyomorult!… A gyilkos!…
Megrendülten nézte ura fájdalmát. Nyolc hosszú év szomorúsága tört gátat. Szótalan keserűségek vigasztalansága, amiket eddig rejtegetett csak, de el nem temetett, most feltárták igazi arcukat, pusztító, áradó mélységüket…
– Fizetnie kell a fiamért!… És te – nézett hörgő lángolásban a sápadt, reszkető asszonyra –, neked nincs egy szavad se?… A fiadat ölte meg!… [58]
– Édes uram – mondta végre –, hogy maga ezt az embert megüsse?!
Erős Vas Gábor meghökkent… Az asszony szava olyan fölényes különbséget húzott közéjük. Mintha annak az embernek a sorsát mutatta volna meg. Ami még arra sem érdemes, hogy megüssék. Ökle kisimult, csak a szívében sajgott, hogy tehetetlen lett a fia gyilkosával szemben. Mert ha megütné, a feleségét ütné meg… ezt tisztán és lenyűgöző bizonyossággal értette meg.
– Észre se vegye őt, édes uram! – mondta az asszony.
A falut szinte elborította a nyári por. Véget nem érő szekérsorok hordták az udvarokba az életet. Bő termés volt. Erős Vas Gábornak is szakadatlan szekérsorok hordták a búzát. Nagy munkában voltak. Vagyonuk megnőtt fiuk halála óta. Udvarukban két hatalmas asztag tornyosult. S bizony, voltak irigykedő szemek… – Ugyan minek ezeknek a nagy vagyon? Ez a rengeteg élet? Hiszen senkijük sincs. A sírba nem vihetik magukkal. Legfeljebb a rokonaikat hizlalják majd halálukkal. Ámbár azok is elég tehetősek… – Cséplés után, mikor a csendes, lehiggadó augusztus végi napokon, a felugarolt földek felett már el-elsurran a közelgő ősz hűvöskés hírszellője, s az út menti árkok felett fáradt pillangók elűzött nyomaként meg-meglibben az ősz első hajszála, az ökörnyál, Erős Vas Gábor sokáig őgyelgett a magtár naptalan falai között. Nézegette, markában méricskélte a tiszta, konkolymentes, acélkemény búzát. Ritkán volt ennyi búzája. Fia haláláig örült a búzának. Erőt érzett benne. Ami fiát, életének ezt a szép, izmos hajtását védi és fenntartja. Úgy nézett a búzára, mint élete tisztaságára. Ha sok volt, méltóbbnak tudta magát az életre, s ha kevesebb volt, tudta akarni a többet, a méltóbbat. Aztán egész mostanig valami vigasz volt számára a búza. Magára maradt egyedüllétének is éltető bizonyossága. A búza adta munkájának a célját, a megújuló, bizakodó életet. Az elvetett mag termő jósága volt. Gondolni tudott a tavaszra, amikor új élet lelkedzik a földek felett. De mióta azt az embert itthon tudja, azóta nincs kedve ebben a tengernyi búzában… amennyi eddig még sohase volt. És milyen szép ez a búza! A maroknyi búzát odavetette a többi közé. A magasra tornyozott búzában megzörrentek a szemek, és búzapatakok futottak lefelé, s ráfolytak a lábára. Egy pillanatig úgy volt, hogy a lábával visszasöpri… nem tud a búza most már semmit se adni neki! A kenyér?… Hát érdemes-e még élnie? Látni a fia gyilkosát, járni-kelni vele egy faluban, egy templomba menni! Hogy a törvény elítélte?… Hiszen amióta idehaza van, még a feleségétől is elidegenedik… S az asszony emiatt úgy szenved, hogy lassan alig lehet ráismerni!…
Pár nap múlva eladták a búzát. Felesége nem tett ellenvetést. Nehéz, kegyetlen napok jöttek. Süket hidegség dermedt közéjük. Mint két árnyék éltek egymás mellett. Az asszony szeme egyre kérőbb, egyre alázatosabb lett. Az üres magtár sötéten örvénylett körülöttük, mintha elszakadtak volna az élettől. Most már nem jártak sehova. Még a rokonokat is elkerülték. S egy este a nagy, erős ember ágynak esett. Hideg ködök borították ekkor már a mezőket. A lelkekben is szövődött a tél hideg fátyla. Lázas, didergő testtel feküdt Erős Vas Gábor, de orvost nem engedett magához, hiába kérlelte a felesége.
– Koporsó kell nekem, nem orvos – mondta.
Erős Vas Gáborné tudta, hogy most már minden szó hiábavaló. Tudta, hogy reménytelen minden vágy, hogy szemébe kell nézni a dolgoknak, s legjobb, ha nyíltan beismeri – nemsokára két sír várja a temetőben. S élete kíméletlen arca villant eléje. Milyen szép és egyszerű volt azelőtt minden. Az élet azonban elhagyta őket. Érthetetlenül és váratlanul csak elhagyta őket. S akkor szomorúbban, minden eddigi fájásnál kegyetlenebbül hasított át szívén egy mindenre éles, sebző világosságot tépő érzés: mégis… milyen más volna az [59] életük, ha nemcsak az az egy fiuk lett volna?…
Az erős, kemény férfi tehetetlenül vergődött betegágyában. Az elmúlott élet minden visszahozhatatlan, koporsós tehetetlensége szűrődött ki az összeroppanó, beteg életéből. Most látszott csak, hogy hogyan szerette a fiát. S most, amikor fia gyilkosa visszatérhetett az életbe, mikor az a törvény minden földi dolgot mérlegelő megítélése szerint megbűnhődött már szörnyű tettéért, most döbbent csak igazán rá, hogy az ő vesztesége fölmérhetetlen… földi szóval meg sem oldható… Igen, érthetetlen és céltalan az élete… Ha csak tehette, kerülte a felesége néma – s néha ezt világosan érezte – vádló nézését. Gyönyörű asszony volt Anna… S az ő szépsége is most milyen elveszett, hiábavaló lett… Kialudt a szépsége… elmúlott körülötte minden… S mindezért nincs, nem lehet kárpótlása…
– Anna, kire hagyjuk a földeket? – kérdezte estefelé a feleségétől, mikor a téli homály már szinte betemette őket.
– Nem bánom én már a földeket, Gábor! – tört fel belőle a visszatarthatatlan, magára is visszasújtó, minden földi határt szétvető sírás… az a felsugarasodó, szótlan beszéd, amiben minden szó értelme világít… a lélek beszéde ez a sírás, ami találkozott az élet örök mélysége fölött csillogó fénnyel… az ítélet örök szavával…
– A föld azokra marad, Gábor… akik jobban megérdemlik, mint mi!
A beteg ember rettenetes erőfeszítéseket tett. Fel akart emelkedni, egész semmivé lett életével kínlódott, hogy ezt az utolsó, legsúlyosabb ütést megfelelje… De amint a régi, síró, gyönyörű asszony vonásai a visszahozhatatlan idő mélyéből a homályon át is eléjederengtek, úgy érezte, hogy ez az asszony most is az, aki egykor mindene volt… hogy mi sem változott meg az életük ígéretéből, abból a szépségből és jóságból, ami mind, mind az övé volt… az övéké… Csak nem így kellett volna!…
A szépség és a jóság megy a maga útján… s ember azt meg nem változtathatja… s igen, mennyire igaza volt Annának, mikor eléje állott, hogy azzal a szerencsétlen emberrel a kezét be ne szennyezze… igen, az életért még több életet kell adni annak, aki az életre méltó akar lenni!…
*
Erős Vas Gábort egy fél év múlva követte a sírba felesége is. Vagyonukat a törvény osztotta ki a rokonok között. Talán nem úgy, ahogy szenvedéseiken át ezt a felosztást gondolták… De nem maradt utánuk végrendelet. S ez, bármennyire is érthetetlen volt sokak előtt, arra mutatott, hogy az elváló és elválasztó pillanatban a döntést Istenre bízták…