Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. június) 6. szám, 361–432. p.

Tápai Szabó László írja önéletrajzában, hogy egy este a Katolikus Népszövetség helyiségében értekezletet tartottak Prohászka Ottokár elnöklete alatt. Tápai Szabó is felszólalt. A beszéd magja a politikai helyzet volt. „Beszédemet különben sem én fejeztem be, hanem Prohászka püspök, aki idegesen félbeszakított:

– Ugyan, kérem, kegyed agyrémeket lát, Magyarországon sohasem lesz bolsevizmus! Hogy lehet az embereket ilyen fantazmagóriákkal izgatni!” (Szegény ember gazdag élete. III. kötet 86). Mikor a bolsevizmus megbukott 1919. aug. 20-án, beírja naplójába: Tu autem Domine miserere nobis!” (Te pedig, Uram, könyörülj rajtunk!) Elfordul az emberektől, ítéleteiben kemény és könyörtelen. Még az idő sem elég erős, hogy lecsiszolja élét az érzelmek hatása alatt kitörő, elementáris ellenvéleménynek: „Akkor aztán jött a Hock János világtörténelem-csinálásának farsangja. A szájpadlás nélküli gróf Károlyi fejpadlásnélkülinek is bizonyult, s mindenféle zsidó verébnek, kan- és nősténynek szabad ki-begyűlése volt e vezető üres padlásába! No, ott csapra ütötték a zsidó bölcsességet; volt vállalkozó elég mindenre, külügyre, belügyre, került zsidó rüfke Bédi Schwimmer Róza adósságcsináló, koszorú magyar követnek Bernbe, ahol a hotelban s a virágárusoknál csinált adósságait tán még most is fizeti Szilasy! Jászi Oszkár, az őstehetség mindent eladott stb, stb.” Milyen távol van ez a hang az igazi kereszténységtől! Mennyi gúny és keserűség keveredik itt a legelhagyottabb ember szájában is visszatetsző kitételekkel. Ezek a szavak igazán nem a szeretet vallásának szavai. [422] Még csak nem is a bölcs ember .szavai. Mintha összetörött volna valami a lelkében. Az az ember, aki ifjúkorában még arra is vigyázott, hogy hogyan mozogjon az emberek között, – hatvanéves korában így ír: „Nem mondhatom, hogy milyen rosszul érzem magamat, sokszor valóságos rosszullét fog el, s mélységed, undor az emberektől”. (1919. IX. 12).

Mikor újra visszatér a püspöki palotába, ezt írja naplójába: „Nohát, itt vagyok; de nem otthon; nekem otthonom, ahol úgy volnék, mint kedves, egyetlen körben, nincs. A bútor nem az enyém, a falakról más, itt letelepedett, s innen megint kitépett lakók képei néznek rám, sajátos pózban, gesztikulálva, könyveket szorongatva. S mily kevés közöm van hozzájuk is,” (IX. 30.) Akaratlanul Alphonse de Candolle jut eszünkbe, aki a tudományra és bölcsességre kedvező feltételnek tartja azt, ha a papság nincs nőtlenségre kényszerítve. (Zur Geschiehte der Wissenschaften etc. (326–28. old.) Mintha ez után vágyódnék az emberekben csalódott, hírneves püspök.

De aztán hamarosan fölismeri az új helyzetet. Ha teljesen Pál apostol szellemében is látja a népet. (Kor. I. VII. 20–24, Tim. I. VI. l–2, Tit. II. 9–10.) Gazdasági és nemzet-gazdaságtani programja inkább a múlt konzerválására törekszik, mintsem a jelen követelményeinek elismerésére, 1919. XI. 9-én ezt írja naplójába: „Mindenképpen arra kell törekedni, hogy a hadsereget jól megszervezzük, s fizetni tudjuk. Ez a pacifizmus a népek ölelgetésének csendes mámorai után! Ez is beütött s kiütött köztünk! Ó, a sok ideológiát és kultúr-holdkórosát Gieswein apótól kezdve föl és le! A realitások bronzszínű szellemei befoghatják az orrukat az ideológiai kvarglitól!” Hol van ez a beszéd Izaiás szavaitól: „Mely szépek a hegyeken a békehirdető és prédikáló lábai, ki jót hirdet, ki üdvösséget prédikál! (LII. 7.) Vagy nem-e azt kellene inkább mondania minden idők minden emberének: ”Ereszd a hüvelybe kardodat!” (János XVIII. 11.) -Szegény jó Gieswein apó, „kultúrholdkóros”-e valóban? Csak felhívom az olvasók figyelmét, ha alkalmuk akad, olvassák el .Channing Ellery Vilmosnak „A háborúról” tartott beszédét (Boston, 1816), hogy átláthassák azt a nagy távolságot, mely Prohászkát a béke és szeretet vallásától ebben a kérdésben elválasztotta.

Nemcsak Hock János, Gieswein Sándor, de a csendes, tudós Békefi sem tetszik neki. (,,Ah, P. Békefi, ön nagy tudós lehet, de a lelke csak szivacs, s a szíve tintatartó, s ön hiába beszél (1919. IX. 13.) Beőthy Zsolt, „a fogatlan oroszlán nagyképűsködve” jár. (XI. 14.) Azon már nem ütközünk meg, ha a szociáldemokrata és a többi bocher letette a vizsgát az „arrogáns szamárságból (XI. 15.) Mert hiszen ők talán már nem is felebarátaink. Vagy igen? „Mit is ír Menger Új erkölcstanában? Balgaság ily körülményiek között az uralkodó osztálynak szerénységet [423] vagy éppen alázatosságot prédikálni. (75. old.) De mégis fonák helyzetbe jutunk, mikor ilyen kitételeket olvasunk. Marcus Aureliust kell elővennünk, hogy el ne veszítsük önuralmunkat és emberszeretetünket: „Mekkora vakság, mikor azt képzelik, hogy ócsárlásukkal ártanak, vagy dicséretükkel használnak!” (XII. könyv 34.) Utóbbiról szó sincs. Prohászka nem dicsér. Nem ismer el. Hogy undorodhatott a nagyvárostól, azt elgondolhatjuk, ha elolvassuk e sorait: „Ki lelkesüljön a mostani nagyvárosért, e sírgödörért, e pöcegödörért, e nagy proletumért s a döglődő proletárok hullatorlaszaiért?!” (XII. 25.) Mikor ezt olvassuk igazat adunk neki, ő is írja: „No, én teljes valósággal látom, hogy én püspöknek való nem vagyok.” (919. XII. 15.) Bizony, ezek a „döglődő proletárok” – féle kifejezések inkább Domitianus, Néró, vagy Caligula szájába valók. Lelke mélyén már ott lappang az ellenforradalom és keresztény restauráció erőlködésének hiábavalósága. Bejár a parlamentbe. 1920. április 1-jén ezt írja naplójába: „A nemzetgyűlésre is eljártam. Az a gyűlés a kis koponyák s nagy akarnokok gyülekezete. Tele vannak ambícióval és elbizakodottsággal és panamákkal.” „Keresztény kurzus – írja később (VI. 30-án) – kereszténység s keresztények nélkül!” Október 27-én pedig: „A nemzetgyűlés az ösztönösség, az önteltség, az elkapatottság s neveletlenség kirakata.” Nov. 13-án: „Most a hazugság uralkodik.” 1921. II. 6. „A parlament a legmulatságosabb kabaré.” III. 2. „Van-e hitványabb dolog, mint a politikai üzem, melybe belenéztem. Emberaprólék fortyogása, üres fejek döngése, mikor egymásba ütköznek. Mint tartalom pedig? Pelyva, szemét, moslék, kóc és fűrészpor. Csupa hulladék! Ezt mind kavarja keveri, rágja és falja s okádja a legbutább pártszenvedély. Fuj, fuj, fuj!” Ennél kegyetlenebb kritikát senki sem mondott a keresztény kurzusról. De igen, Szabó Dezső, a nagy pamfletista. Az öreg Tolsztojjal sokat foglalkozott. 1922-ben megint eszébe jut: „A szegény ördög – értem Tolsztojt – azután végleg megkergült, mert nem bírta sehogy áthidalni azt a nagy űrt a sok ragyogó szó s a teljes tetthiány közt.” (97. old.) Ezt érdemli-e Tolsztoj? Ítéljenek azok, akik ismerik, akik olvasták valaha Tolsztojnak Romain Rollandhoz írt levelét. – Igen, most meg Romain Rolland: jut eszünkbe, ő sem marad érintetlen: „Ugyan mit ettek ezen .a Romain Rollandon?” kérdezi később (1924. VI. 15-én). A sajtó állandóan foglalkoztatja. Nemcsak 1920. XI. 13: „Az újságírás is csupa hazugság, a stílusa túlzás, szuperlativuszok s szenzációk torlasztása, lelkiismeretlen szószátyárság. Mi lesz a közönségből, melyet ily moslékon tartanak?”, de 1922. I. 31-én megint visszatér rája: „A sajtó arra való, hogy felvilágosítson. No, ez merész állítás! Tessék megnézni ezeket a sajtókulikat, ezeket a fejletlen, éretlen, hadonászó tökmagokat. Mindenfelé rugdalódzik ha nincs más, a demokráciát üti: Ó, demokrácia, te [424] buta ördögpofa, mikor fordulsz majd föl?” (1922. II. 17.) Naplójának ez a kitétele a pszichológusok csemegéje?” – Nem idézem, ezt olvasni kell. 1922. XII. 2. – Az az állítása: „Biztos, hogy a mennyország barokk stilben van tartva.” (1922. XII. 28.) nem emelkedettebb, de nem is merészebb a többi misztikus állításánál.

A nép neki mindig alacsony, piszkos, romlott, utálatos, szemét, „a lagúnákon úszó szemét-emberek” (1923. VIII. 21.), „a rohadt nép (1923. IX. 15.) stb., stb. Még ha valami büszke, kékvérű arisztokrata írná, még tőle sem vennők indokolhatónak ekkora gőgöt és lenézést, de egy polgári család fiánál ekkora eltévelyedés a püspöki székben – szörnyűség. Felütjük a Példabeszédek könyvét (XXX. 22.) és szomorúan igazat adunk neki.

Prohászka Ottokár 1927-ben néhány sorral befejezte naplóját, a Szent István társulat kiadta.

Schütz Antal az összkiadáshoz írt életrajzban említi, hogy Prohászka Ottokár temetésén csoda nem történt. A lapokat bejárta azóta a hír, hogy boldoggá akarják avatni. Az előbbit elhisszük, az utóbbiban kételkedünk.

Az a kedves, őszinte, lángoló ifjú, aki a Germanicum Hungaricumban építette föl lelkét… az élet és idő hullámcsapásai alatt megérte, hogy öregségére szétporladt minden idealizmusa. Azt a földet, melyet a keresztény hit tanítása szerint az Isteni fia az emberiség megváltásának színhelyéül jelölt ki, Prohászka az ördögének tartja. (1915. VI, 18.) Azt a népet, mely minden emberi újjászületésnek egyetlen bölcsője, „rothadt”-nak, az idealizmus és haladás embereit „holdkórosoknak” nevezi.

Ahogy ereje hanyatlik, ahogy az élet problémái újabb és újabb erőfeszítést követelnek… úgy veszíti el lelkesedését és bizalmát eszméi győzelmében. „Az európai kultúra, tehát az európai kereszténység elhervad, azt mondják s igaz lehet.”(1924. I. 30.) Ez a hang a lemondás hangja.