Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. február 15) 2. szám

Féja Géza: Papp Dániel

– Ejnye, ki ez a Papp Dániel? – kérdezi majd a közönség – írta Mikszáth Kálmán rövid életű napilapjának, az „Országos Hírlapnak” 1898. október 7-én megjelent számában. Akkor hagyta el a nyomdát Papp Dániel első regénye, „A rátótiak”, s Mikszáth terjedelmes tárcát szentelt a friss könyvnek. Mikszáth természetesen nagyon jól tudta, hogy ki Papp Dániel, mert napilapjának belső munkatársa és tárcarovat-vezetője volt az „írók írója”, akinek első nagyobb lélegzetű művét elmélyedő bírálatra, egész tárcára méltatta. Mikszáth szeme kitűnően látta nemcsak az életet, hanem az irodalmat is. Ő szerkesztette a „Képes regényírók” nevezetű sorozatot, és a kötetek elé írt bevezetők csaknem valamennyien remekművek, tisztán látta az írók súlyát s jelentőségét, csak a legritkább esetben tévedett. A múlt század második felének regényirodalmáról különb képet adott, mint irodalomtudósaink együttesen. Tudta, hogy mit cselekszik, midőn lándzsát tört a félig-meddig még ismeretlen fiatal író mellett.
Mikszáth azt írja Papp Dánielről, hogy két ember él benne: az egyik mély és maró élű filozófus, a másik szelíd költő. „De ez a két ember csak egy fejet visel (és egyért fizet adót), de ezzel az egy fejével három helyett gondolkozik.” Mikszáth megállapítása szerfölött érdekes. A századforduló közönsége nagyon szerette a sekélyes epikai csobogást. A felszínes kor szakadéknak tekintette a lélek és a szellem mélységeit, s Mikszáth, akinek kényelmes természete különben annyi és annyi engedményt tett korának, éppen szellemi mélységéért emelte ki Papp Dánielt. „Az utóbbi években – folytatja Mikszáth – Bródi és Herczeg nagy sikerei közt is magára vonta a figyelmet, leginkább mélységével, filozofikus, kutató elméjével és roppant érzékével a stíl művészetében. Azokhoz az írókhoz tartozik ő, akik előbb lesznek híresek az írók világában, és csak azután a közönségben, holott nálunk megfordítva szokott történni… Papp Dániel megfordítva csinálja (mindenben más ő, mint a többiek), mi már évek óta ismerjük és elismerjük, ahogy mondani szokták nagyfejűnek.” Mikszáth a nagyvonalú gondolkodót becsülte Papp Dánielben, és a „roppant stílusművészt”. Mély gondolkodását Kemény Zsigmondhoz hasonlította, s Papp Dániel matériáját csakugyan legtalálóbban Mikszáthtal kevert Kemény Zsigmondnak mondhatjuk, szelíd, pazar színű románccal oltott balladai anyagnak. Midőn élményei már csaknem fekete gyémánttá komorultak, rájuk csöppent humorának egy-két gyöngyszeme, s azonnal vidító színkép lett belőlük. Mikszáth kitűnő szeme észrevette stílusának a maga korában szinte egyedülálló értékét is. Nem találunk Papp Dániel stílusában egyetlen felesleges vesszőt sem. Olyanok a mondatai, mint a karcsú oszlopok, melyek azonban könnyedén tartják az élet egész terhét. Mikszáth nem osztotta bőkezűen a dicséretet, még fukarabbul mérte az írói rangot, mégis le merte írni, hogy „A rátótiakban”, bár komoly hibái is vannak, nagy író jelentkezik. Az új csillag azonban két esztendő múlva lefutott az égről. Papp Dániel 1868-ban született Ómoravicán. Édesapja járásbíró volt, áthelyezés folytán Zomborba került, itt járta Papp Dániel a gimnáziumot. Az érettségi után jogász lett Pesten, s egy ideig Jeszenszky Dano közjegyző irodájában dolgozott, de csakhamar elsodorta az irodalom. A Pesti Naplónál kezdte pályafutását, majd a Budapesti Naplónál folytatta. Egyideig a Magyar Géniuszt is szerkesztette, midőn pedig Mikszáth megalapította az Országos Hírlap című napilapot, hozzá szerződött. Papp Dániel és Mikszáth találkozása nem volt véletlen. Állításunkat az is igazolja, hogy azonnal felismerték Tömörkény István jelentőségét, és lapjuk tárcarovatában igen előkelő helyet biztosítottak neki. Mikszáth a magyar irodalom legeredetibb és legszuverénebb alakjai közé tartozik. Gyökerei a magyarságba és Magyarországon túl Kelet-Európába nyúltak, bizonyság volt Kelet-Európa eredetisége, bennrejlő gazdagsága mellett, és tiltakozás ama balítélet ellen, mely ennek a tájnak önálló emberi és műveltségi jelentőségét tagadja. Azonnal fölfedezte Papp Dánielben és Tömörkényben a rokon írót, s maga köré gyűjtötte őket. Ám sokkal kényelmesebb és lágyabb ember volt, semhogy e gyökeres hazai és kelet-európai lényegű irodalom jussáért harcolt volna. Papp [55] Dánieltől várta ennek a feladatnak a teljesítését, s valóban Papp Dániel is volt leginkább hivatott erre szellemének gazdagsága és alkatának keménysége folytán. De a nagy reménység 1900-ban már halott volt. A „nagy, sugár, vállas barna férfi, aki inkább látszott királyi testőrnek, mint írónak”, és olyan büszke volt mongol szabású fejére, egyszerre csak kidőlt. Akik még kissé emlékeznek reá, azt mondják, hogy utolsó hónapjaiban fal mellé húzódva járt, tériszonya volt. Azután agyhártyagyulladásba esett, s a kór egy-kettőre végzett véle. Az orvosok szerint lappangó tuberkulózis volt a baj oka, bár senki se tarthatta betegnek a harmincegy esztendős, viruló férfit. Érdekes, hogy több elbeszélése tuberkulotikusokkal foglalkozik, egyik pedig éppen az agyhártyagyulladásos beteg halálos vergődését meséli.
Papp Dániel akkor pusztult el, midőn a prózaíró igazi élete kezdődik. A sekélyes prózaíró hamar fecsegni kezd, aki azonban elemi áradásra vágyakozik, az gyűjti az erőt és az anyagot. Papp Dániel az utóbbiak sorába tartozott. Mikszáth felrótta neki, hogy meseszövésben a leggyengébb, ez igaz is volt, ám hibája tulajdonképpen dicsősége. Egyelőre inkább figurákat gyűjtött és örökített meg, a sajátos kelet-európai embert és emberséget kereste. Irodalmunkban ez idő tájt már fújdogálni kezdett a nyugati szél, megrázta a talentumokat, és sodorta a sznobokat. Az utóbbiak néhány várost nyugat-európaivá próbálták kendőzni, holott valójában inkább levantei és bizánci jelleggel „áldották” meg, a vidéket pedig lenézték, „Mucsának” bélyegezték. Holott ezekben a „Mucsákban” vergődött és kínlódott a tényleges magyarság. Papp Dánielben elegendő bátorság és konokság volt, hogy pálcát törjön a vidék mellett. Ezt írja „Tündérlak Magyarhonban” c. elbeszéléskötetének előszavában: „A kisorosz mezőkön, ama vizes, mocsaras lapályokon, hol a világon a legszomorúbb az ősz, és legelkorhadtabbak a füzek, egy híres nyugati író egyszer megrúgta a földet: „Micsoda sár, micsoda sár! – mondta. – S ezek a bolond lengyelek ezt a sarat hazának hívják!” A mi otthoni mezőinket sem szakasztják meg ódon városok, és haragos fenyőket sem látni a Telecska alján, csak épp kalász meg puha dombvidék mosolyog a tájon. Az Úr ide kétségkívül Tempe-völgyet akart tenni, de tán a hatodik napon mégis félig-meddig kiegyenlített mindent, és telihintette maggal, mezei virággal. De ugyanez a szép, szelíd tájék ősszel szintén átváltozik olyan fekete tengerré, mint a volhíniai haza. S ha én a művelt Nyugatot olyankor levinném hozzánk, hát akkor bizonyosan nekem is így szólna ő: „Micsoda sár, micsoda rengeteg sár! S ön ezt a sáros országot Tündérlaknak hívja?” Valóban annak hívom.” Bácska divatos és sekélyes íróival szemben Papp Dániel azt akarta megírni, hogy „mi van a fölszín alatt Bácskában?!” A délvidéki magyar mélységben, ahol fajták lelke, sorsa fut össze, és Kelet-Európa végzete forr.
Mikszáth bizonyára ezért szerette meg annyira Papp Dánielt. Néha-néha ő is érezte, hogy Papp Dániel útjára kellene vágnia, s Kelet-Európa tragikus, végletes lelkét kellene megörökítenie. „A mi örökös barátunk” c. novellája a bizonyság, hogy hivatott is volt erre. De érezte, hogy ez az út irodalmi forradalmat jelentene, és kényelmes, élvező természete nem volt hajlandó erre, mikor a békés szemlélődés is gazdag írnivalókat ajándékozott, Papp Dániel azonban – bár egyelőre kisebb formátumú tehetségnek mutatkozott –, de fanyarabb, gondolkodóbb, elmélyedőbb elme volt. A „határesetek” érdekelték: a délvidéki táj s a délvidéki tájon a magyarság és a szlávság találkozása. Úgy vélte, hogy két fajta tusáján és ölelkezésén keresztül közelebb jut a kelet-európai lényeghez s véle a magyarság lényegéhez is.
A századforduló könnyelműn és fölényesen magyarkodó légkörében, midőn az irodalom többnyire csak mulatságos figurát szemlélt a magyar népben és Magyarország népeiben, Papp Dániel, a „tatár ivadék” elbeszéléseinek jelentékeny részét honi szerbekről írta. És komolyan vette őket, érezte, hogy múlhatatlan dolgot képviselnek: a több mint ezer esztendő óta belénk folydogáló Bizáncot, a lelkünk mélyén még pihegő óhitet s a szláv lelkiséget, mely szín a magyar életérzés és kultúra gazdag szőttesében. Érezte, hogy a magyar lélek bölcsességével, egyensúlyával és tisztult emberségével szemben a szláv a nagy és örökös inger, az emberség határait feszegető, vad indulat és a megható együgyűség, az örök gyermekesség, mely bizton jár a meredély szélén, és ártatlan tekintettel néz a legriasztóbb mélységekbe. Papp Dániel nem dugta homokba a fejét akkor, midőn különös divat [56] volt ez a művelet, s művekkel vallotta, hogy egyik szellemi égtájunk a szlávság. Ámde magyarul számolt be erről az égtájról a nagy távlatokat bíró és mindenképpen szintetikus alkatú magyar szellem megértésével és szelíd fölényével. Ha a velünk élő szláv népek majd elérkeznek az önismeret visszafojthatatlan vágyához, azt hiszem, egyik kedvelt írójuk lesz Papp Dániel.
Legjobb elbeszéléskötete a „Marcellusz”. A magyar kurtanemes-ivadékok nagyon jól megférnek ebben a könyvben a szerb pópákkal, diákokkal, kalugyerekkel és a bunyevác parasztokkal. Nagy novellákat találunk ebben a könyvben. Az „Arzéniusz és Baziliusz”, az archimandrita és az egyszerű barát harca a szláv lélek legmélyebb emberi értelmét példázza: lázad minden ellen, ami erőszakosan az emberek fölé emelkedik, és lehajol mindenhová, ahol elbukott az ember. A „Szállási Rómeó” a határokat nem ismerő szláv „kitörést” ábrázolja, „A Ljubica szolgálója” a mindennel megbékélő szent együgyűséget. Másik elbeszéléskötetében, mely a „Tündérlak Magyarhonban” címet viseli, „A csúnya Eutim” a legkimagaslóbb írás, s egyúttal tanúság, hogy a szláv lélek csak a szenvedésben tud hősiesen emberi lenni. A két kötet Papp Dániel novellatermésének felét sem tartalmazza, a többi ott várakozik sárguló újságpapírosokon.
Egyetlen regénye, „A rátótiak” a régi bácskai kisvárost örökíti meg. Mikszáth északról indult, Papp Dániel délről. Mikszáth színesebb, gazdagabb világot hozott, Papp Dániel keményebbet, drámaibbat. Mindkettőben a humor friss csapadéka enyhítette a magyar élmények s a magyar élet aszályát. Mindketten életbölcsességet alkottak a kor szabadelvű szelleméből: bölcsességet, mely a reánk rakódott intézmények, világnézetek, törvények és hiedelmek egyre növekvő kérge alól ki tudta hántani az eredetibb embert. Papp Dániel felvilágosodottsága keserűbb és merészebb volt, Mikszáthé megbékélőbb és lágyabb. Mikszáth már híres író volt, midőn Papp Dániel melléje szegődött, de éppen „A rátótiak” című regénye a bizonyság, hogy meg tudott állani mellette. Papp Dániel regényében nincs annyi kitérő, annyi humoros elágazás, mint Mikszáthban. Mikszáth patriarkális kedélyét is hiába keressük benne. Nem tűzdeli tele vigasztaló idillel, határozottabban és erélyesebben bontakozik ki a társadalom képe. Realizmusa sem annyira szétfolyó, mint Mikszáthé, sűrűbb, töményebb. Mikszáth volt az utolsó mesélő, nagy pátriárkánk, lényegében jól érezte magát abban az életben, melynek annyi s annyi hullafoltját észrevette, de mégis az ő szellemi dominiuma volt, az élettel szemben való állásfoglalása – utolsó nagy regényeit kivéve – nem lépte túl a rokoni évődés és az atyai feddés határmezsgyéit. Papp Dániel hűvösebb, tárgyilagosabb író volt, s bár csaknem mindig szlávokról írt, írói magatartását nem csiklandozták szlávos ellágyulások, mint Mikszáthot. Megbízható társadalomrajzot, derűs, de szigorú kritikát ad Papp Dániel, aki elment harmincegy évvel, mielőtt Bácska nagy regényét megírta volna.
Életéről nagyon keveset tudunk. Ma még nem késő, arra kérjük mindazokat, akik ismerték, hogy emlékeiket közöljék velünk.1
1 Kérjük, hogy akik Papp Dániel életéről adatokkal rendelkeznek, szíveskedjenek Féja Géza címére küldeni őket: Budapest, XI., Biblia utca 2.