Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. február 15) 2. szám

Manojlović, Todor: Ady védelmében

Az Ady-revízió évében, 1929-ben a nagy költő szerb barátja és fordítója is megszólalt, és védelmébe vette Ady költészetét. Todor Manojlović cikke eredetileg az egyik szabadkai magyar lapban jelent meg.
Csak azt olvastam, ami ide is elhallatszott az Ady körüli új viharból, amely csodálatba is ejtett, és nem is. Ady Endre tényleg olyan alakja a magyar szellem és irodalom történelmének, amely egészen természetesen olyan kavarodást idézett elő a szellemekben, amely nem fog gyorsan lecsillapodni. És hogy Ady támadói még mindig hallatják a szavukat, az egészen természetes. Azok a konzervatívok és reakciósok, akik már a jelentkező, fiatal Adyt el akarták némítani, nem tudták megakadályozni az ő diadalát, amely – mindhiába minden – már abszolút és teljes, és az én szerény véleményem szerint nagy diadala a magyar költészetnek.
És ez az a pont, ahol az én csodálkozásom elkezdődik a ma még mindig tartó Ady-támadások felett. Hogy Magyarországon még mindig nem érzik át teljesen, hogy mit és kit bírnak Adyban. Nem beszélek azokról a szélsőjobbpártiakról, akik természetesen nem békülhetnek meg Adyval, és akiknek az ellenkezése elvégre még csak rövid idő kérdése. Ezekkel nem is érdemes foglalkozni. Sok-sok Ady-támadó ezen az úton, ez által akarja galvanizálni magát, így akar bizonyos új életre és jelentőségre szert tenni.
De ámulatba ejt, hogy a mostani Ady-támadók között egynéhány fiatalabb és egész szellemi iránya szerint inkább a progresszív irányokhoz tartozó író is jelentkezik, hogy ezek szintén képtelenek átérteni Ady jelentőségét, hogy ezek ta[51]lán szintén ama „balga nagyok” közé tartoznak, akik nem tudták meglátni, hogy itt járt közöttük Árgírus, az álmok királya? Ez nehezen hihető, éppen tekintettel a kérdéses emberek kultúrájára és ízlésére. Fájdalom, úgy látszik, hogy itt is egészen más, nem irodalmi és esztétikai motívumok a mérvadók.

[Kép 02] Todor Manojlović

Itt is, úgy látszik, a napi politika és társadalmi áramlatok befolyásolják az embereket, és az a vágy, hogy új és szenzációs Ady-támadások útján új jelentőséget adjanak önnönmaguknak, és kiérdemeljék az uralkodó áramlatok jóindulatát.
Ezek az Ady-támadók, ezek a tegnapi fiatalok, akik hihetetlen és ízléstelen módon beálltak a „balga nagyok” közé, ezek ejtenek engem bámulatba, és szomorítanak el különösen. A Gyulai Pálok, Rákosi Jenők, Szabolcska Mihályok, Herczeg Ferencek és követőik nyílt dühe és szidalmazásai igazán nem zavar ma már senkit sem. De zavarólag és kellemetlenül hatnak ezek a burkolt és nem őszinte ellenségeskedések, amelyek mostan a „józan kritika”, a jó ízlés és hasonlók mezében lépnek fel.
Én azt tartom, hogy egy igazi, nagy költő és egy igazi, nagy ember iránt – aki Ady biztosan volt – sohasem lehet túlzott kultusz és túlzott lelkesedés. Egy igazi, nagy költő nagyon ritka valami. Sokkal ritkább, mint ahogy a tanárok és hivatásos irodalomtörténészek gondolják. Azért ha valamely nemzetet, valamely irodalmat az a váratlan szerencse éri, hogy egy nagy költőt kap, igazán nincsen ok csitítgatni a rendesen amúgy is későn jövő tapsot és lelkesedést. Ebben a finnyás, pedáns mértékletességben, hogy az istenért, csak ne menjen túl a határon, van valami nem őszinte, valami be nem vallott hátsó gondolat. Még elfogadnám ezt az egész protestálást, hogyha azok az urak, akik most annyira befogják a fülüket az Ady-entuziaszták állítólagos túl hangossága előtt, hogyha ezek az urak annak idején, amikor Ady becsmérlői sokkal nagyobb, sokkal zajosabb, sokkal ízléstelenebb zenebonát csináltak Ady ellen, hogyha akkor szintén ilyen energikusan protestáltak volna a túlzások és hisztérikus ordítások ellen. Ez, fájdalom, nem történt meg. Azok a rút és nemtelen hajszák, amelyek Adyt egész életén át üldözték, nem szültek semmi visszatetszést, nem váltottak ki semmi tiltakozást a mai objektívek köreiben, akik, bizony, akkor is léteztek már, sőt részben éppen kolomposok voltak ebben a csúnya hajszában. Így hát nekik igazán nem volna ma joguk a jó ízlés nevében felszólalni, és ügyvédi és kenetteljes filippikákkal újra felvenni Ady ellen azt a harcot, amelyet egykor nyílt és brutális fegyverekkel nem tudtak a saját előnyükre eldönteni.
Ennyit mondhatok erről az új Ady-harcról, amelynek a vivői egyáltalában nem szimpatikusak, és akiknek a támadását eleve elveszett ügynek tartom, amiből rájuk dicsőség nem fog fakadni. Ez csak egy szomorú visszaesés az 1908–1910-es évek hangulatába, amely idők óta pedig már sok víz lefolyt, és Adynak az alakja kinőtt magasra – magasra, egész Magyarország fölé. Adynak ez a tusa nem árt, sőt talán egész élete stílusában van, hogy még a sírja körül is dúl a harc, amelynek mindig fatálisán az ő diadalával kell végződnie.
Hogy az Ady-kultusz hogyan hat a magyar irodalom további fejlődésére, azaz helyesebben fogalmazva, hogy Ady hogyan hat a magyar irodalom további fejlődésére, ez már nehezebb és komplikáltabb kérdés. Tény, hogy minden nagy szellem, különösen minden nagy művész [52] nyomasztóan hatott közvetlen utódaira. A nagy egyéniségek tényleg elnyomják, szinte lehengerlik az utánuk jövő kisebbeket, ezeknek akarásait. Ez mindig így volt. Az egész irodalom- és művészettörténelem arról tanúskodik. Meg kell fizetni a zseninek. Utána egy-két generáció mindig elpusztul, elsatnyul, vagy legalábbis nem éri el a célját. Közvetlenül Michelangelo után jött egy sereg epigon, elkezdődött a dekadencia az olasz művészetben. Szabad ezért hibáztatni, elítélni Michelangelót? Felszólani a Michelangelo-kultusz ellen, lerántani, lebecsmérelni műveit? Nem, semmi esetre sem, azok ragyogók, isteniek, és megtartják glóriájukat! Az epigonok tragédiájáért nem felelős a vezető. Ő nem is akarta az ő tragédiájukat. Az életnek, a fejlődésnek kegyetlen vasszükségszerűsége hozza magával az ilyen tragédiákat, és amelyeket – habár sajnálkozással is – el kell fogadnunk, vigaszt keresve és találva is abban a tényben, hogy egy ragyogó művész emeli ég felé hervadhatatlan babérágát.