Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. február 15) 2. szám

Csuka Zoltán: Az üzenő Ady

Forró szava átnyúlt a szakadékon;
kétségbeesett, esdő ölelés.
Hulló világban, omló Duna-tájon
áldásnak túl sok, átoknak kevés.
A szomszédig tán el sem ért a hangja,
egy-két megszállott jó, ha fölfigyelt
eget és földet rázó zuhanásban
ki látott versben intő égi jelt?
Ki látta itten Isten tarka kertjét
s hogy mennyire egy a sokszínű táj,
ki tudta akkor, hogy a bontott egység
gyógyíthatatlan, s mindig visszafáj?
Halálos ágyán győzelem helyett
a hullás látomása volt a bér.
s így látta jól: a testvérnemzetek
talmi győzelmén véres a babér.
A vér visszaszáll a győző fejére,
igaz békét nem kap senki gazul,
föl-föltépett sebként a harc kiújul,
míg minden nemzet meg nem igazul.
Mint régi próféták a kedves népet,
ostorral úgy szerette nemzetét,
és verte, verte, mint a bosszús Isten,
s szívén érezte minden egy sebét.
Szeretni úgy tudott, mint Jézus Krisztus,
nem alkuvón és hajthatatlanul,
s holtig remélte, hogy a többi kis nép
költője így szeretni megtanul.
Meghalt, s szeméből mindörökre elszállt
a nagy Tanulság, véres látomás,
most hull csak vissza mind szegény fejünkre,
ami hamis volt, bűnös és hibás,
mostan fizetjük a nem tanult leckét,
egy földön élő kicsiny nemzetek,
rossz századokért, bizony, meglakolva,
mert nem volt bennünk igaz szeretet.
Költők e tájon, magyarok és szlávok,
németek és ti mind, a többiek,
ha százszor is bolondnak mond a fáma,
bátran és tisztán így énekeljetek.
(Szabadka, 1944, negyed századdal Ady halála után)