Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. február 15) 2. szám

Herceg János: A halhatatlan Ady Endre

Hatvanhét éves volna ma, ha élne: fáradt, sokat élt öregúr. A Margit-sziget árnyas fái alatt járna tán tűnődve, és mormolná a maga Őszikéit. Mert a korhoz már nem volna szava… Mit is mondhatna a világnak, amely régi bűnei között fetreng újra? Hisz egyszer már elmondott mindent, amit elmondhatott. A világ azóta sem változott, de nem változott az ember, és nem változott a magyar sors. Kétségek és bizonytalanságok között élünk, mint az ő idejében, mint az ő látomásaiban.
Ne képzelegjünk! Ady meghalt, fiatal szervezetét, amely egy hősi lelket takart, elégették a küzdelmek, amelyeket a magyar sorssal, a magyar jövőért folytatott. Reménytelen volt a küzdelem, a sors erősebb volt nála. Ady népét akarta felemelni, forradalmi messiás volt, de a forradalom, amelyet még megért a téboly határán, nem olyan volt, mert nem lehetett olyan, mint amilyenről ő álmodott. Abban a káoszban nem csak osztályok állottak egymással szemben, hanem a magyar nép is. Ekkor következett be Ady Endre halála rendeltetésszerűen, mintegy tiltakozásul, hogy nem így képzelte, nem ezt akarta. A forradalom temette el, hogy nemsokára eltemesse önmagát is.
Amíg élt, harcok középpontjában állt, a gyűlölködés sötéten izzó tüzében, a féltékenység, az intrika szennyes hínárjában. Soha magyarnak még annyi ellensége nem volt, mint neki! Még Petőfinek sem! Falusi tyúkprókátorok, kisvárosi széplelkek s az irodalom vékonypénzű sáfárjai éppúgy nyilat hegyeztek ellene, mint a hatalom képviselői. Felkerekedett akkor egy tömeg, talán az ország népének fele, hogy megvédje a maga szellemi szekértáborát, mert veszélyben látta létét nem is a világ, nem is a sors, nem is a kor fenyegetése, hanem egy ember, egy költő által. Mert ez a költő nem volt a „szürkék hegedőse”, nem a nyugalmat hozta, nem a békés diófa ágával legyezte a magyar tájakat, nem a méla pipafüstöt bodorította kellemes derűvel, nem a csendes idill csodálója volt. Ő a sírást hozta és a nyugtalanságot, mint Jeremiás próféta.

[Kép 01]

Már puszta fellépése, bemutatkozása is megdöbbentő és félelmetes volt:
Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat,
S mégis megkérdtem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?
Halála után sem csendesült el a harci zaj. Szellemét ugyan zászlóként lengette mind erősebben, mind diadalmasabban a magyar szél, verseivel felnőtt egy nemzedék, amely lelkesen vitte ezt a zászlót, de az indulat és az irigység lappangó lángjai tovább akartak pusztítani. Az ármánykodás nem sikerült. Ma, halála után huszonöt esztendővel tapasztalhatjuk, hogy a magyarok elfogadták Ady Endrét. Nagyságát, költészetének szokatlan ragyogását elismerik a mélyen és magasan élők egyaránt. Költészetét az iskolában tanítják, verseit szerelmes kislányok és politikai kortesek egyformán idézik, a költő napja egyfor[49]mán ontja sugarait mindenkire. Akik egykor támadták, ma esküsznek rá, s talán így van ez rendjén. Talán ez a halhatatlanok sorsa. Valamikor Petőfiről is azt írták, hogy az Apostolt részegen alkotta. Idővel elnézik a nagyok bűneit, aztán megszeretik, s bálványként hordozzák őket.
De éppen ez a népszerűség, ez az „osztatlan” elismerés veti fel a kérdést: csakugyan diadalt arattak-e Ady eszméi? Hatnak-e még ma is gyújtó, izgató versei, s vajon a magyar irodalomban megkapta-e azt a helyet, amelyet messze mindenki előtt megérdemelt? Nem. Még mindig nem. Elfogadták, csodálják, de ez a csodálat, ez az elismerés nem az igazi Adynak szól. Az ő mérgeit, amelyek oly gyilkos erővel rombolták a tunyaság, a renyheség, a tespedtség megszemélyesített alakjait, az idő segítségével közömbösítette az írástudók praktikája. A magyarság egy kihűlt kráter lábánál lelkendezik, s hallgatja a szakértők hűvös, mértékletes beszédét a költőről.
Kétségtelen, hogy az akadémiai formalizmus nem felel meg Ady költészetének. Ő több volt, mint költő. Őt nem lehet az esztétika rideg mércéjével mérni, őt nem lehet „tárgyilagosan” bírálni, érte csak rajongani lehet, vagy reménytelen, démoni dühvel támadni. Elfogadni? Langyosan, szenvelegve szavalni őt? Nem. Az igazi Ady, aki utálta a poshadt állóvizet, aki csakugyan lábbal tiporta az álszent kispolgári morált, aki a nyugtalanság igéit szórta széjjel, nem ezt a szürke nagyságot, nem ezt a temetői ünneplést érdemli.
Ady a nemzet lelkiismeretének volt az ébresztője, de nemzet alatt sokan magukat, a saját sivár, mélyen eltakart lelkiismeretüket védték. Akik felhördültek önsebző, kegyetlen vádjain, azokat idővel elcsöndesítették a tragikus események és Ady Endre halála.
Ma már senki sem mondhatja, hogy rossz magyar volt, de a magyar sorsot mélyen látó és érző versei mégsem élnek azzal a lobogással, ahogyan – különösen ma – élniök kellene. Mert Ady magyarsága nem volt öncélú, ő nemzetét a szomszédos kis népek békés egységében szerette volna látni. Politikus nem fogalmazhatta volna meg határozottabban a Duna-völgyi országok helyzetét, mint ő:
A Duna-táj bús villámhárító,
Fél-emberek, fél-nemzetecskék
Számára készült szégyen-kaloda.
Ahol a szárnyakat lenyesték,
S ahol halottasak az esték.
De egy költő halhatatlanságában huszonöt év nem nagy idő. A hullámok, amelyeket felkavart, megcsendesedtek, és éppenhogy megcsendesedtek. Vannak korok, amikor a líra nem vígasztal, és nem nyugtalanít még akkor sem, ha a kor hasonlít az előbbihez. Meglehet, hogy Ady akkor lesz igazán nagy, és költészete igazán élő, amikor a verseiben lévő időszerűség teljesen megszűnik. Nekünk, idegenben élt magyaroknak, akik más népek lelki tükrén is láttuk megcsillanni Ady fényeit, s akik árvaságunkban oly gyakran menekültünk riadva az ő emberséges, önkínzó, de felemelő magyarságához, nekünk Ady költészete nem csak a líra csodája volt. Mi a nagy építőt láttuk benne, aki a holnapot, a jövőt építi, a békés magyar jövőt.
S megértést keresve idéztük örök, szép és igaz vágyból szakadt sorait:
Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.
Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszmebarrikádokon?
S állíthatunk-e szívünkben szebb emléket Ady Endrének, ha az ő vágyaiban élünk? S a békés jövőről álmodunk, ahol boldog lesz a magyar, és boldogok lesznek a velünk élő népek.
Mert Ady Endre költészete is akkor fog ragyogni tündöklő ragyogással… [50]