Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. június) 6. szám, 361–432. p.

Harsányi Zsoltnak ez már a második életrajzregénye. Az első Petőfiről szólott (Az üstökös), ez pedig Az ember tragédiájának írójáról. Az első inkább regény volt, míg az Ember, küzdj… inkább életrajz. Ez a különbség mindenesetre a főhős jellemével magyarázható. Petőfi hálásabb és könnyebb regénytéma, pályája valódi üstökösipálya: lobogás, merész ívelés, a lángelme csodálatos fénye és szédítő ereje. A regényírónak több a szabadsága, a lendülete, Petőfi élete szinte ontja a regényszerűséget. Ezzel szemben Madách alakja összetettebb, a lángész és dilettáns furcsa keveréke, életpályája nem az üstökös szédítő ívelése, Madách élete lelki analízisre, azonos elmélyedésre csábít és kényszerít. Persze ilyen elmélyülés, Madách borús, sokszor ellenmondásos lelkének belső megvilágítása, a regényalak művészi formálása, egy új, sok tekintetben talán idegen Madáchot teremt, amely el szeretnie szakadni az életrajz kicsinyes béklyóitól. Franz Werfel például új Verdit teremt regényében, s ezt tőle, a regény-írótól senki sem veheti zokon. Az igazi regényírást okvetlenül feszélyezi a kötöttség, a sok aprólékos életrajzi adat. Aki tiszteletben akarja tartani a történelmi hűséget, az nem tud Madách Imréből regényalakot formálni. Az író dilemma elé kerül: vagy regényt ír, vagy életrajzot.

Harsányi Zsolt egyik utat sem választja. Inkább az életrajz felé fordul, de azért nem mond le a regényszerűségről. Nem halmozza az adatokat, kerüli a pontosság látszatát, de végeredményben mégis életrajzot ad élvezhetőbb, regényesebb, mondhatnám: népszerű formában. Ilyen regényesített életrajz kellemes olvasmány, sokan fogják olvasni, s amellett az írónak nem kell vállalnia az életrajzírók felelősségét. Maurois és Ludwig vállalják a felelősséget a történelmi hűségért, színes, eleven életrajzaik gondos munkával készültek, hitelt és értéket képviselnek, ami pedig az olvasókat illeti, azok sem panaszkodhatnak, hogy az életrajzok unalmas olvasmányok lennének. Harsányi Zsolt a megalkuvásnak azt a kényelmes módját választotta, amely felmentette őt az életrajzírók kutató munkája és felelőssége alól, de ugyanakkor nem kíván komoly, regényírói elhivatottságot. Ez mindenesetre megfosztotta őt attól, hogy e háromkötetes regényben komoly írói erényeket és értékeket zsúfoljon össze.

Az Ember, küzdj… Madách-alakja szinte szárazon födi az életrajzok Madách Imréjét. Hozzáköltésről nincsen szó, csak kis dramatizálásról, az életrajznak színesebb, felületesebb átdolgozásáról. Csupán egy-két dologban tér el a regény az életrajztól, [420] de ezek az eltérések sem regényírói szükségszerűségek. Az egyik Madách szerencsétlen házassága. Az életrajzírók a visszamaradt levelek és a barátok nyilatkozata nyomán egyöntetűen a szertelen, csapodár asszonyt okolják a házasság felbomlásáért. Harsányi ugyan elismeri, hogy Madách gavallérosan bánt el hűtlen, kegyetlenül csélcsap hitvesével szemben, később mégis megvádolja – önvád formájában –, hogy miért nem bocsátott meg az asszonynak. Pedig Harsányi a regényben is igazolja, hogy Fráter Erzsébet sohasem szerette Madáchot, nyugtalan, erkölcsileg roppant ingatag jelleme dacosan ellenszegült Madách nevelő, javító szándékainak. Madách láthatta, hogy itt minden hiába, az első nyilvános botrányt újak követték volna, a meggondolatlanságok, ballépések egyre sűrűbben keserítették volna együttélésüket, ami már nemcsak a férj fájdalmas szégyene lett volna, hanem az egész családé. Madách nem tehetett másképp s roppant valószínűtlen, hogy később komolyan vádolta volna magát ezért az elkerülhetetlen lépésért.

A másik Borka, a tót asszony szerepe. Az életrajzokban azt olvashatjuk, hogy Madách élete végén tót gazdasszonyával élt együtt. Harsányi regényírói képzelete itt a legcsapongóbb: romantikus, szinte diákos szerelmet költ ebbe az együttélésbe. Könnyen elhihető, hogy Madách komolyan szerette szép gazdasszonyát, az is lehet, hogy az egészséges parasztasszony nem nagyon rajongott az akkor már nagybeteg földesúrért, de azt már nem tudjuk elképzelni, hogy Madách kisdiák módjára szaladt volna Borka után, hogy rossz szívével, fulladozó lélegzetével, dagadt lábaival naponta elment volna hozzá, és könyörgött volna szerelméért. Szegény Madáchnak a hegymászás akkortájt már elviselhetetlen fáradság volt. Ez a fáradság egyébként sem illik a nagy nemi felhevülésekhez.

Végül Madách betegségénél találunk valószínűtlen megállapításokat. A Madáchok mind szervi szívbajban haltak el. Imrének ezenkívül súlyos mandulalobjai és idültté váló szívízületi gyulladása is volt gyermekkorában. Lázas állapotai innen eredtek, és nem a tüdőtől, sőt súlyos vérzéseit is szívbajával lehet összefüggésbe hozni. Harsányi gyakran szerepelteti a vért, a Gautier Margitok romantikus színfoltját a zsebkendőn, de szinte hihetetlen, hogy olyan gyakran festette volna pirosra a zsebkendőt Madách Imre vére. Általában nagyon valószínűtlen Madách Imre tüdőbaja, melyet Harsányi olyan lelkesen hangoztat.

A mellékalakok már sikerültebbek, önállóbbak, itt a szerző képzelete szabadabban formálhatott, kevesebb adat is állt rendlelkezésére, így nem kellett félnie, hogy vét a történelmi hűség ellen. A regény legjobb alakja Madách Imre édesanyja, aki túlélte fiát. Markáns, de élő jellem. Egy regényben az a legkedvesebb alak, akiben a legtöbb élet, a legérthetőbb jellem lüktet. [421] Kár, hogy az Ember, küzdj…-ben ezt a mellékalakoknál inkább érezzük, mint a főhősnél. A mellékalakok elég frissek, néha ugyan anekdotaszerű nyájassággal kifényesítettek. A megyei urak, a Madách testvérek portréja, az alkalmazottak vázlatos rajza sohasem nélkülözik az életességet, jól érezzük ezenkívül az akkori idők változó politikai levegőjét is.

A háromkötetes munka se hús se hal-formája azonban megakadályozza a regény igazi kifejtését, s így inkább laza, népszerűsített, tudományos igényeknek meg nem felelő életrajzot kapunk, mely azonban hűségesen szolgálja Madách értékelését és megbecsülését, és széles olvasórétegben propagálja a komolyabb Madách-kultuszt.