Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. március 15) 3. szám

Hódsághy Béla: Baja

Itt ülök most, az esti lámpáfényben.
Magányosan. Csak emléked van itt:
Pár görbe utca, régi ház… a tér benn
S nyugat felől a Sugovica-híd.
Ahogy alatta, ezüstszínű mélyben
Fürösztgeti a hold sugarait.
S a víz színén, mint egy titokzatos lány,
A csend úszik, s pár piros felhőfoszlány.
Nem is tudom, miért kísérget árnyad
Az évek útján, távolokon át?
Hogy borod ittam, s kerestem néhány vad
Éjed gőzében a magam nyomát,
Mely elveszett, míg jártam a pogány had
Négyéves poklán, vergődő nomád.
Ez köt talán? hajszák emléke? Mámor,
Ahogy kizeng az édes éjszakából?
Vagy – ah, ki tudná, mi az, ami köt még?
Milyen mélységből illet a varázs?
A lélek melyik síkján reng a ködkép,
Mely téged árul, s belőled a száz
Szín s hang közül a színt, amely örökszép,
A hangot, amely kövedig aláz.
S én, mint az ájult, halk bűvöletükben
idézlek egyre s mondlak mind sűrűbben.

II.

A Lámpa utca… ismered a házat?
A sarkot őrzi száz éve talán.
Négy fala roskad, töri az alázat.
S pállott sötétség néz ki ablakán,
ismersz különbet te is nála, százat:
Van hiú köztük, gőgös, sarlatán.
Ez irigy, annak tenger a szeszélye…
Ahány az ember, a ház annyiféle.
Az enyém? Ó, nem szöktetik az égig
Kuszált fejét üres káprázatok.
Úgy áll, mint aki bölcselkedik, érik,
És tudja, nincs itt vigasságra ok.
Ha nap süt rá, egykedvűn állja végig,
S nem ittasul meg, ha a hold ragyog,
Csak áll, öregszik, s halkan, észrevétlen
Hordozza terhét fényben és sötétben.
És nem mond semmit abból, ami bent ül
A falai közt: emlék és titok.
Ül rejtve most, de mint a hárfa, zendül
És susog, mint a hulló kárpitok.
Ha fáradt vándor messze idegenbül
Az esti csöndben néha rányitok.
És emlékek közt, száz titokra lesben,
Magamat hallom a mozduló neszben. [132]