Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. március 15) 3. szám

Herceg János: Bogoboj Atanacković

A múlt század szerb irodalmának Bogoboj Atanacković nem volt túlságosan kiemelkedő alakja. A magyar preromantika nevelte, és közvetlenül Bérczy Károly tett rá igen nagy hatást. Nevét egy regénye (Dva idola) és egy hosszabb elbeszélése (Bunjevka) tartotta fenn. E két művén kívül még néhány érzelmes és az akkori divatnak megfelelő elbeszélést írt, és útirajzokat Németországból, Franciaországból és Hollandiából. Mindössze harminckét évet élt, és ebből az időből összesen négy évet adhatott az irodalomnak.
Bogoboj Atanackovićtyal foglalkozni, írói munkásságát bemutatni és politikai szerepét ismertetni ennek ellenére is érdemes. Mert Atanacković bácskai író volt, Baján született 1826-ban, és Újvidéken halt meg 1858-ban. A legizgalmasabb kornak volt tehát nemcsak tanúja, hanem cselekvő résztvevője is. A magyar szabadságharcot közvetlen megelőző időben fiatalos felbuzdulással vetette magát a politikai életbe, Miletić híve volt, és a szerb ifjúság küldöttsége élén, amely Rajačić pátriárkát ment üdvözölni és hűségéről biztosítani, Atanacković vitte a zászlót. Ez az inkább szimbolikus epizód kihatással volt egész további életére, és irodalmi munkásságán is nyomot hagyott. A pátriárka, mint ismeretes, Bécs mellett döntött, és a magyar szabadságharc vérbe fojtásához a szerbek segítségét ígérte Bécsnek. A harcban Atanacković már nem vett részt, a császári fővárosba menekült, és ott élt egy ideig Vuk körében, aztán külföldi útra indult.
A magyar szabadságvágyban Atanacković sem látott hatalmi törekvésnél egyebet, azt hitte – amit Bécs szuggesztiója folytán a nemzetiségek tízezrei –, hogy Magyarország önállósága az országban élő néptöredékek megsemmisítésével egyet jelent. Viszont a Monarchia győzelmével a szerbek önkormányzathoz jutnak. Miletićnek és annak a néhány szerb írónak, aki még mellette állott, volt ideje csalódni, Atanackovićot azonban a csalódástól megkímélte korai halála.
Az a nacionális hév, amit Vuk köre oly féltve őrzött, Atanacković írásaiban túlzottan, a romantika erőltetettségével és hamisságával jelenik meg. Hősei csak azért élnek, hogy életüket és vérüket áldozzák a harc mezején. Gyakran minden értelem nélkül, szinte azért, hogy igazolják az írónak népéről alkotott elképzelését. A szerelem ugyanúgy, mint a hősiesség, az író képzelete által túlfűtött légkörben jelentkezik, sűrű sóhajtások és gyakori émelygős ömlengések között. Írásaiban csak angyalian jó és elátkozott, gonosz lelkek élnek. S a kor naiv felfogása szerint a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig megbűnhődik. Természetes, hogy az írónak ez a gyerme[118]teg világa még a romantika egyébként tág kereteit sem bírta el, és legtöbbször menthetetlenül belezuhant a rossz érzelgősségbe.
De éppen ez az. amiért Atanackovićtyal részletesebben foglalkozni nekünk is érdemes. A középszerű író gyakran öntudatlanul többet mond a korról, amelyben él, mint az igazi tehetség. Atanackovićnál is így van. Annak a szerb középosztálynak, amely a tizenkilencedik század derekán Magyarországon élt, nála nem volt hívebb kifejezője. Mert ennek az osztálynak akkor már semmi kapcsolata nem volt a néppel, nemzeti eszményei még nem tisztultak ki, és polgáriasodásában a magyarok és németek között őrlődött. Világa éppoly szerencsétlen és hamis volt, mint Atanackovićé. Folyton esküdözött és fogadkozott, helyzete azonban állandóan megalkuvásra kényszerítette. Népéről csak a népdalokban és legendákban kapott hírt, de ezt a mesebeli mikrokozmoszt a civilizációval egybehangolni, amelynek útja kétségkívül itt kezdődött, nem tudta. Vallomásai a hazafiasságról így szólamokká váltak, s az a bizonyos nemzeti hév, mire kiadták, görögtűznél egyéb nem lehetett. A szabadságharcban sem vett részt közvetlenül, csak zászlókkal és diadalkapukkal várta a Sajkásvidék parasztharcosait.
Atanacković a bácskai szerb középosztálynak ezt a hangos, túljátszott nemzeti szerepét komolyan vette. Ő nem látta, hogy egy tanácstalan és függő helyzetben lévő szerb társadalom itt nem küzd másért, mint a maga puszta fennmaradásáért. Sterija Popović ezt a magatartást tragikomikus színeiben elevenítette meg, s Rodoljupci című színdarabjában valósággal nevetségessé tette. Jaša Ignjatović mélyebb társadalmi rétegekben keresett menedéket, csak Atanacković és néhány kisebb rangú társa hitte még el a bácskai szerb középosztály érzelmeinek őszinteségét.
Ha egy osztály túlságosan kiválik a nemzet homogén egységéből, kénytelen magának hamis világot építeni. Így volt a magyarországi szerb értelmiségnél Atanacković idejében, és így volt nálunk, magyaroknál is fél századdal később, a millennium mámoros éveiben. Az egykori dicsőséget ilyenkor drapériák alatt újrajátsszák, és a történelmi félhomályban hangosan fogadkoznak a nagy jövő kiharcolására.
Az aztán már csaknem természetes, hogy Atanackovićnak több olvasója volt, mint a tisztább szemmel és nagyobb tehetséggel megáldott társainak. Regényét, amelyben a szabadságharcot dolgozza fel a maga már ismertetett módján, még ma is olvassák.

[Kép 06] Bogoboj Atanacković

Bunjevka című elbeszélést Mita Popović magyarra is lefordította, s az így nálunk is sikert aratott. Atanackovićnak volt egy folyamatos elbeszélő hangja, amellyel olvasóit le tudta kötni és állandó izgalomban tartani. A szerb irodalomban akkor ez még meglehetősen új dolog volt. Milovan Vidaković regényeiben folytonos törések és hangulatváltozások vannak, ahogy és amilyen hatást rá munkája közben egy-egy író gyakorolt. Atanacković tovább bírja lélegzettel, és miliője végig egységes marad. Az írás mesterségbeli fogásait korán megtanulta. Ez érthető, hiszen a mesterséghez szükséges fölényt s a történeteihez illő „elegáns modort” külföldön megszerezte. Írói sikeréhez útilevelei csináltak utat. Londonból, Párizsból, Berlinből, Bécsből és még számos nyugati városból küldözgette a magyarországi szerb lapoknak ezeket az útileveleket, amelyekben csodálattal írt a nyugati kultúráról, de rajongásával főleg a németeket ajándékozta meg. Meggyőződése volt ugyanis, hogy a bácskai szerbekre a német kultúra lesz [119] nevelő hatással, hiszen nyelvét és irodalmát Bécs közvetítésével máris felvették. „A szerbek – írja – a nagy német nemzet leghűbb gyermekei.” De ennek a nagy lojalitásnak nem csak ilyen kulturális eredete volt. Atanacković elmenekült a magyar szabadságharc elől, és mint politikai emigráns került Bécsbe s a bécsi hatóságok ajánlólevelével Németországba és tovább. A vendéglátásért – úgy érezte – meg kell fizetnie valamilyen formában. A magyarokkal szemben alig volt jó szava, nemzeti önteltségében versenytársuak tekintette a magyart. S ezzel is Bécsnek fizetett.
A szerb közönségnek már a világfias fellépése is elcsavarta a fejét. Egy bácskai fiatalember, aki bejárta Európát! Nagy szó volt ez akkoriban. S tetejébe még egybe tudta kapcsolni a szerb álmokat a nyugati eredményekkel. Akik az álmodozásra különösen hajlamosak voltak – főleg a szerb intelligencia asszonyai –, azok sokáig élvezték Atanacković írásait.
Világlátottsága ellenére is Atanacković szerette szülővárosát, Baját, s nem egy elbeszélésében szép szavakkal emlékezik meg róla. Ezért a szeretetért Baja sem volt hálátlan. Huszonnégy éves korában tanácsnokká választja az írót, aki azonban nem sokáig áll a város szolgálatában. Külföldi útjáról visszatérve ügyvédi gyakorlatot folytat. Innen megy Újvidékre, ahol haláláig él.
Atanacković életéről és írói munkásságáról sokkal többet mondani nem lehet. Fiatalon halt meg és ez a körülmény szemléletének fogyatékosságát, irodalmi ízlését és epigonszerű munkásságát is megmagyarázza. Ha tovább él, ki tudja, mivé fejlődhetett volna. Így életműve csonka, és mai távlatból nézve szegény. De még így is érdekes jelenség; a bontakozó szerb próza előfutára volt.