Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. március 15) 3. szám

Romhányi Gyula: Tóth Kálmán

Tükrös kávéházak füstös zsongásából villan ki olykor-olykor a hegedűszó. A tömeg kavargó élete a jelen örömeibe merül. Minden a pillanatnak szolgál, a jelen örömét tiszteli. Csak egy-két asztalnál feledkezik egy-egy deresedő vendég a nyirettyű hang-árjába. Csak itt-ott mozdul az ajak, és suttogja szinte hangos gondolatát: „Befútta az utat a hó, céltalanul fut a fakó. Eleresztve a kantárja”…
A zene búsongó hangja asztaltól asztalig lopakodik. Vídámkodó ifjak fülében éppen csak egyet fordul, aztán igyekszik ahhoz az egy-két asztalhoz, ahol a szövegét is mormolgatják. Azok a deresedő fejek már csillogó szemmel figyelik a prímás játékát, és méla öröm mosolyával dúdolják a betyárlegény búbánatát: „Hogy így megcsal, sohse hittem, büntesse meg az Úristen!”
A cigány más melódiába vág, a tömeg pillanatra ismét felfigyel, és viteti magát a hangok hullámain. Csak egy őszülő fej néz maga elé bámulva. Benne még az előbbi dal él, és nyomában feltárul a múlt színes világa…
Tóth Kálmán írta azt a nótát, Baja szülötte. Bácskai ember a megzenésítője is, az óbecsei Allaga Géza. Szöveg és dallam egyaránt bácskai lélek megnyilatkozása. Az ő dicsőségük, hogy e dal országos hírűvé vált.
Ötven esztendővel ezelőtt a bajai szülőház nagy ünnepségek tanúja volt. A város jeles fiát szoborral engesztelte ki a múltbeli nagy bántásért, amelyet élete végéig nem tudott feledni. Vadnay Károly mondott róla emlékbeszédet, és a baráti szavak nagy szeretettel simogatták meg lélekben a korán sírba hanyatlott költő emlékét. Sokat szenvedett testben-lélekben, pedig egész életét becsülettel áldozta azokért, akik – tán akaratlanul – fájó sebeket ejtettek érzékenységén. Kortársai közül bár magasan kiemelkedett, sohasem érezhette vágyai beteljesedését, mert a szerinte mértékadó bírálók őt csak a nagy Petőfi árnyékában szemlélték, Gyulai Pál pedig éppenséggel akkorát ütött költői becsületén, hogy pisztollyal is alig tudta a fájó sértést megtorolni.
Két súlyos vádat emelt a költő ellen Gyulai: először is kifogásolta, hogy nemcsak utánozza Petőfi költészetét tárgykörben, formában egyaránt, hanem mintegy Petőfi szerepét is átvette, tehát inkább színész lett, mint költő. Viszont a nagy Petőfihez mérten – a másik vád szerint – hiányzott belőle a lángész. A költő először sértő levélben utasította vissza a kritikát, majd miután a baráti kör visszavonatta vele a levelet, pisztolypárbajt vívott Gyulaival. Teleki László és Kemény Zsigmond voltak a segédei. A szentiványi erdőben kínálkozott alkalmas hely a párviadalra. Utána kibékültek a haragosok, bár Gyulai a lábán meg is sebesült. Később vallotta meg Tóth Kálmán, hogy halálos veszedelemben volt, mert éppen belelátott Gyulai pisztolyának csövébe, ha fejét a célzás pillanatában el nem kapja, tán le is lőtte volna ellenfele. Ő viszont Gyulait nem akarta megölni, csak nyomorékká tenni, mert tetszett neki a sánta kritikus képe.
A párbaj emléke elmosódott, de a tett örökre beleevődött az érzékeny Tóth Kálmán lelkébe. Hiába tört fegyverrel Gyulaira, idővel elfogadta bírálatának helyességét. Az összeütközés a Ti nagyon tanultok című versén robbant ki. Gyulai ennek sorain át szétszedte magát a költőt is. Majd pedig dalainak szertelenségeit, képtúlzásait hánytorgatta fel éles szóval. Tóth Kálmán ezt a költeményét ki is hagyta 1878-ban összeállított teljes kiadásából, sőt a hibáztatott Petőfi-utánzatokat is mellőzte. Hiába tett eleget a kritikus Gyulainak, lelke mélyén érezte, hogy a barát Gyulainak nem tudja jóvá tenni hibáját. Pedig ő is tudatában lehetett Gyulai kritikusi gyengéjének, amit a későbbi utódok emlegettek is, igaz, tisztelet hangján: a gáncsolás és dicsérgetés nem egészen megfelelő arányban jutott szóhoz Gyulai tollán. Amavval [112] ugyancsak bőkezűen bánt emennek rovására. Hiába! Tóth Kálmán nem bocsátotta meg cselekedetét! Ennek megértéséhez látnunk kell a költő egyéniségét s életútját, amelyen félévszázadon át bolyongott.
1831. március 30-án szülelett. Szülei Grassalkovich herceg uradalmában laktak, atyja, György ott számtartóskodott. Tizennégy gyermek közül Kálmán a tizedik volt. Első iskoláit Baján járta, majd Pannonhalmára került bencés szerzetesnek. A törékeny gyermekben korán kifejlődött a szebb, nemesebb után érzett vágyakozás. Valami belső készség indította a kolostor felé, de hozzájárult elhatározásához a gyermekszív reménytelen szerelmének keserűsége is. A szépséges Vojnits Matild volt hozzá kegyetlen. Az évszázados kolostor falai között ugyan még sajgott szívében a szép emlék, de ettől ottmaradt volna. Közben azonban súlyos betegségbe esett, haza kellett vinni a szülői házba. Innen Pécsre került, majd Pestre. Pécsett olvasta először Petőfi verseit. 1848-ban beállott honvédnek. A világosi bukás után ő is rejtőzködve bujdosott. Végre 1851-ben Nagy Ignác magához vette, együtt szerkesztették a Hölgyfutárt. 1854-ben jelent meg verskötete, ekkortájt ismerkedett meg az előkelő Majthényi Flórával, a költőnővel. 1856-ban megesküdtek, de 1868-ban elváltak. Válásuk után is megőrizték barátságukat. Később a nagyon beteg költő hűséges ápolója volt egykori felesége. Még házassága idején, 1860-ban a Kisfaludy Társaság, 1861-ben pedig a Tudományos Akadémia választotta tagjául. 1860-ban megindította a Bolond Miska című élclapot, amelynek ugyancsak nagy kelendősége volt. Az előfizetők ezrével jelentkeztek. Feljegyzések szerint 7000 példányban fogyott a lap egy időben. 1864-ben megalapította a Fővárosi Lapokat. 1865-től 1878-ig Baja képviselője volt. Ekkortájt országszerte híres volt már. Dalait, érzelmes, hazafias költeményeit széltében ismerték. Drámáit sikerrel mutatta be a Nemzeti Színház. A bajai kerületben történt bukása rendítette meg szerfelett. Ettől kezdve rohamosan hanyatlott egészsége. 1879. október 13-án agyszélhűdés érte, és másfél esztendős, nagy szenvedés után váltotta meg a halál 1881. február 3-án. Néhány sorban ötven esztendő minden tette, sok öröme, sok bánata.
Abban az időben kezdte el költői munkásságát, midőn a nemzet a világosi tragédia után halálos dermedtségben szemlélte keserű sorsát, és még sehol sem derengett a jobb jövő hajnala. Tóth Kálmán gyermekként állt be a honvédseregbe, tehát férfi volt már a zsenge gyermekkor napjaiban. Világos után ugyancsak meg kellett fontolnia, vajon szóljon-e a magyar poéta híveihez. Tóth Kálmán nem habozott. Pedig a városokban ugyancsak működött Prottmann rendőrfőbiztos kopóival, és ugyancsak éberen vigyázott Bach rendszere, nehogy talpra álljon a magyar. Ilyen viszonyok között jelentek meg Tóth Kálmán első versei. Érezte, hogy a nagy nemzeti csapásban ájultan pangó köztudatot csakis a költők szava keltheti életre, a politikai élet nem biztatott semmi jóval, csupán a költészetben rejtőzhetett el valami magyar földnek kedves ábránd.
Tóth Kálmán kezdettől fogva a nemzet hangulatát, életét tartotta szemmel, és mintegy a közönség uralkodó ízlésének szóvivője lett. Nálunk a biedermeier kor voltaképpen tovább virágzott, mint osztrák földön. A világosi napok gyásza után még sokáig, mondhatni évtizedekig visszahúzódottan élt a magyar társadalom. A teljes visszavonultságban találta meg leghatásosabb fegyverét. Csak ártatlannak látszó szavak mögé rejtett titkos értelmekből táplálkozott, és várta sorsa jobbra fordulását. Az otthon szerény élete volt a nemzet menedéke. Nyilvános összejöveteleket nem lehetett rendezni, csak kisebb társaságok járogattak össze hordozgatva egymáshoz és egymástól a híreket. A biedermeier élet jellegzetességei ilyen viszonyok között ugyancsak érvényesülhettek a magyar táblabíróvilágban. Különösképpen jellemezte a biedermeier lelkületet a borongás, a rezig[113]náció. Mégpedig a pesszimizmusában is megbékélt nyugalomra vágyás, amely kiábrándult mindenféle forradalmi lelkendezésből, és inkább befelé tekintett. Az erények bőséges ábrázolása és dicsőítése, a barátság és szerelem olthatatlan lobogása, a női erény és örök női eszmény lírai ábrázolása lopakodott a költők tollára. Kiváltképpen élvezte e megnyilatkozásokat a magyarság, hiszen leveretése után ugyancsak oka volt a rezignáltságra. Viszont éppen helyzetéből adódott a biedermeier szellem kedvelése, hiszen elvonultan a világtól egyébben sem gyönyörködhetett, mint a költészet virágos nyelvében. Ez a kor nem termett a nagy alkotásokra, sem a nagy alkotóknak nem játszott kezére. A kisszerűségekben nagy korszak társadalma egészen átadta magát az érzelmi életnek, és nagy elismeréssel fogadta szívébe Tóth Kálmán érzelmes dalait. A sok csalódás után úgy érezte, hogy a költő szívét teljesen betölti egy viszonzatlan szerelem lesújtó fájdalma, és versei a komoly érzés százféle visszhangzásai. Megkapták a törékeny női szíveket a bánatosan epedő, lágy hangok, szívsóhajok. Nem is igen vették észre, hogy nem ők látják a költőt, hanem éppen az pillant lelkük világába.
Lassankint enyhült a Bach-huszárok zord uralma, 1860-ban már megindíthatta Tóth Kálmán Bolond Miskáját. A cenzor Kipfelhauser bohókás elmefuttatásaiban nem vette észre a rendszer kegyetlen kigúnyolását, sőt Tóth Kálmánban a rendszer hűséges támogatóját tisztelte. Bolond Miska lassankint oly merészséggel vagdalkozott, hogy miatta Tóth Kálmán nem egyszer a katonai törvényszék elé került, és fogságot szenvedett.
Emlegette is Tóth Kálmán a későbbi években, hogy a Bach-huszárok világában nem az volt a fő dolog, hogyan lehet a lapot szépen, csinosan kiállítani, hanem hogyan lehessen a már kész lapot a rendőrség kezeiből kiszabadítani. Annál is inkább gondot okozott az Tóth Kálmánnak, mert Bolond Miskájának egész magatartása mélyen politikai célzatú volt: védeni mindent, ami magyar, és kigúnyolni mindent, ami idegen. Állandóan idegen nemzetekre ruházott olyan félszegségeket pellengérezett, amelyek voltaképpen Ausztria és Magyarország viszonyára vetettek világot. E célra leginkább a lengyel és orosz nemzetet választotta ki. Jeles allegóriája volt például, hogy a lengyel ember tokban hordja az orrát, és az orosz kérdésére, vajon miért teszi, azt feleli, azért, mert azok még az ember orráról is leolvasnak valami szörnyű összeesküvést.
Ferenczy József megállapította Tóth Kálmánról, hogy humorának nem volt termékeny talaja. Lapjának elterjedtségét a korában kell keresnünk, amiként az egész lapot a kor hozta létre. Ezt maga Tóth Kálmán is igazolta, hiszen midőn úgy érezte, hogy a lap a kitűzött eszmét kiszolgálta, maga szüntette meg a Bolond Miskát, hiába akarták rábírni, hogy a pártpolitikát szolgálja tovább.
A drámai műfajban is jelentékeny sikereket ért el. Nemrégiben újították fel a Nők az alkotmányban című vígjátékát. Írt történeti vígjátékot, történeti tragédiát és színművet egyaránt. Amint élclapjával is rejtve a magyar ügyet szolgálta, hasonlóképpen a színpadról is tulajdonképpen a ki nem mondott, de sejthetően elrejtett politikai célzatosságával hatott. A harmadik magyar király című drámájának rejtett politikai célzata például tüntetés a nemzeti királyság mellett és könyörtelen tiltakozás a beköltöző idegenek ellen. Általában az ötvenes évek drámairodalmában tekintélyes hely illette meg a politikai célzatosságot, ha már nyíltan nem lehetett színt vallani.
Lírájában, élclapjában, drámai termésében egyaránt nemzeti célt szolgált Tóth Kálmán. Megengedhető, hogy eleinte túlzásokba tévedt, és lírai verseiben a képek nem egészen szerencsés csoportosításokban találkoztak. Viszont a szépért és nemesért állandóan hevülő lélek szertelenségei is érthetők, hiszen nem születtek mindenkor az érzés őszinteségéből vagy az élmény eredetiségéből. Sokszor csak a kor ízlését kívánták a dalok kielégíteni. Igazolhatja ezt az a körülmény [114] is, hogy a sok-sok búsongás és lemondás mellett is Tóth Kálmán igen gyakorlatiasan osztotta be életét, és lapjai ugyancsak gazdagon jövedelmeztek. Erős érzéke volt a lehetőségek iránt, és nagy tapasztalattal tartotta kézben a társadalom széles rétegét. A költő és közönség e kölcsönös viszonyában bizonyára olykor engedményeket kellett tennie a költőnek is. Alkotásaiban talán nem egyszer alkalmazkodnia kellett olvasóihoz. Innen magyarázható, hogy fájt neki a tudat – miként egyik életrajzírója említi –, hogy nem számítják a legnagyobbak közé, s hiába volt közönségének, főként a női olvasóknak minden szeretete, dicsvágya osztatlan elismerésre sóvárgott, nagyok és kicsinyek egyenlő méltánylására. S mivel ezt sem kapta meg, titokban sokat szenvedett.
Két mély vonzódás tartotta fogva lelkét egész életében: édesanyját szerette mindenekfelett, azután szülőföldjéért rajongott. Szerelmi életében érték nagy csalódások, soha sem jutott osztályrészéül boldog családi élet. De szerelmi csalódásai korántsem fájtak úgy neki, mint midőn szülővárosa képviselőségéből kibuktatta. Lehet, hogy sok lírai verse szerepjátszás volt, és röpke utánérzése a Petőfi-daloknak. De a Halál című verse lelke mélyéből fakadt:
Nem, nem az a halál, ahogy itt nevezik,
Ha koporsónknak a födelét szegezik;
Nem, nem az a halál, amit a léha hisz,
Midőn a gyászszekér a temetőbe visz;
És az sem a halál, midőn már más sirat
Öröm vagy fájdalom, bú vagy érdek miatt,
Ah az az a halál: midőn még itt vagyunk,
De halva, és magunk siratjuk – önmagunk
Valami mélységes sejtelem sugallta e jóslatát. Éppen neve napján szélhűdés érte, és közel másfél esztendeig mint élőhalott siratta önmagát.
Az anyai szeretet nemes nagysága pedig szinte egyedülálló az anya és fiú kölcsönös viszonyában. Az édesanyjáról írt verseiben valóban mit sem törődik a külvilággal, a közönséggel. Szíve mélyéből szól érzése, és az őszinteség megrázó erejével hat mégis ránk fájó panasza édesanyja temetése után:
Utolsó gondja is csak egy volt:
Hogy ne sirassam, erre kért,
Hisz ő olyan régen beteg már,
Hisz a halálra úgy megért.
Óh! Csodálatos, drága, mély szív!
Óh! Leírhatlan szeretet!
Nem a sötét, titkos haláltól,
Könnyhullásomtól remegett.
Csókoltam is, mint soha senkit,
Forrón a nedves homokot,
Melyet kezem végbúcsúzásul
Koporsójára ledobott.
Ha összehull majd koporsója,
Könnyebb lesz így a föld neki,
Óh álmodozza, hogy az ég ott
Fia csókjában fürdeti…
(Anyám temetése után)

Ötvén esztendőt élt a költő. Sok derűs és fájó emlék maradt utána a jó barátok szívében. Szülővárosa halála után több mint tíz esztendővel ércből kiformáltatta nagy fiának szobrát. Ennek most ünnepeljük ötvenedik évfordulóját. Az akkori bántások feledésbe merültek, sértők és megsértettek örök nyugovóra tértek. De a költészet minden viszonyoktól függetlenül él. Tóth Kálmán dalait ma is játssza a cigány. Országszerte zeng még a hegedű húrján: Felleg borult az erdőre; Fütyül a szél; Búza közé szállt a dalos pacsirta; Naptól virít, naptól hervad a rózsa; Hegedülnek, szépen muzsikálnak, és még – ki tudná hirtelenében elősorolni – hány dala Tóth Kálmánnak! De nemcsak e népdalok őrizték meg a költő emlékét, hanem az érzelmes műdalok sorában ugyancsak közismert emléke a magyar táblabíróvilág lelkületét, sőt modern [115] korunk ábrándos szerelmeseinek hangulatát is jelesen festő tépelődése:
Te engemet szeretsz, én másért lángolok,
Akinek szíve tán ismét másért dobog.
És így tovább… tovább… mást szeret mindenik.
Oly csillagok vagyunk, mik egymást kergetik,
S nem fogjuk sohasem egymást beérni, nem,
És hideg hűtlenül, forrón és híven
Úgy bolygunk, epedünk át egész életen –
Minek is van a szív, s a szívben szerelem.
(Minek is van a szív, s a szívben szerelem)