Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. március 15) 3. szám

Szabadkai Kiss István: Jelky András bajai fiú csodálatos kalandjai

A tizennyolcadik század alkonyának kétségkívül legszínesebb, legérdekesebb karrierjét futotta be az üstökösök fényével és gyorsaságával egy bajai szabósegéd. Jelky András művészi szobra Baja forgalmas belvárosában sok mindent példáz, és sok mindent feledtet. Példázza, hogy az elismerés, a hírnév és népszerűség minden időkben a véletlenen és szerencsén múlt a magyar glóbuszon. Példázza, hogy közel kétszáz esztendőnek kellett eltelnie, amíg a nagy világjárókban, utazó lángelmékben oly szegény Magyarország tudatára ébredt annak, hogy 1732-ben Baja nemes városában született egy fiú Jelky András, aki messzibb tájakra vitte a magyarság hírét – nevét, mint előtte bárki más.
Végül feledteti a bajai szobor, hogy történetírásunknak, irodalomtörténetünknek, sőt népi mesehagyományunknak talán mindmáig mostohagyermeke maradt a „magyar Robinson”. Nincsen a világon híres utazó, felfedező vagy nagy kalandor, aki több joggal viselné ezt a jelzőt, mint a bajai magyar fiú, aki ösztöne szavát követve száguldott végig világrészeken, tengereken, őserdőkön és sivatagokon. És alig van jelentős férfiú, akiről olyan kevés méltató anyagot őrizne a nemzetek emlékére a történetírás és irodalom.
Császár Elemér a „Magyar regény története” című irodalomtörténeti munkájában a robinzonádregények korszakáról szólva jellemzően írja:
„Jellemző példája a korabeli magyar írók gyámoltalanságának, hogy volt ugyan nekünk magyaroknak a XVIII. század végén egy igazi Robinzonunk Jelky András, akit csodálatos kalandjai, öt világrészben átélt szenvedései és izgalmai angol társánál is érdekesebb hőssé avattak – de sorsát előbb egy német embernek kellett regénnyé gyúrnia, hogy aztán magyarra fordíthassuk.”
A magyar Robinson kalandjait bizony német író öntötte regényformába, és csak az orosz, finn és angol fordítások után akadt vállalkozó literátor, aki magyarul is tolmácsolta az izgalmasan érdekes életregényt.
Máig sem mutat túlságos gazdagodást a Jelky-kultusz. A lexikonok 30–40 sornál nem tudnak többet a csodálatos életű bajai szabólegényről, irodalomtörténeti feldolgozás pedig, amely közönségsikert aratott, mindmáig egy van: Hevesi Lajos ifjúsági regénye, amely az évek folyamán mintegy 10 kiadást ért meg és leginkább járult hozzá Jelky megismertetéséhez a magyar közönség szélesebb rétegeivel.
*
1754-et írnak. Jelky István tekintélyes, jómódú szabómester Baján. Nem mai gyerek már a „majsztram”, derék felesége, három élő fia van. Egyik már felnőtt, és a maga emberségéből él messzi Bécs városában, a második is 22 éves, és éppen most készül kirepülni a fészekből. A harmadik Béla, gyerek még, az igaz, de már őt is eljegyezték a szülői vágyak a becsületes szabómesterségnek, mint a másik kettőt: Jóskát és Andrást.
Jóska, a legidősebb Jelky fiú Bécsben él már hosszú esztendők óta. A császári székváros legszebb, legforgalmasabb helyén, éppen a gyönyörű Szent István-templommal szemben van a műhelye. Ajtaja fellett aranybetűs cégtábla hirdeti büszkén a tulajdonos nevét: „Joseph Jelky”. Éppen őhozzá készül most a 22 éves András, ugyancsak szabólegény. Néhány kis esztendőt akar eltölteni bátyjánál, hogy tökéletesítse tudását a szabómesterségben.
Jelky István házában búcsúlakomára gyűltek össze a család barátai. Tekintélyes polgára volt Bajának a szabómester úr, és a minden földi jóval roskadásig megrakott nagy asztalt körülülték a helyi előkelőségek: a főtisztelendő plébános úr, az új káplán, kántor uram, de ott volt domine Sovánka is, az aranyos kedélyű iskolamester, akinek kedvenc tanítványa volt a búcsúzó Andráska. Jókedve kerekedett ott mindenkinek, csak az édesanya nem tudott vidám arcot mutatni. Nem is csoda: mégiscsak rettentő messze van az a fránya Bécs, aztán gyalogosan kell megtenni az utat annak a szegény gyereknek. Dehát ő akar menni, világlátni és tanulni, hogy aztán itthon, Baján értékesítse mindazt, amit elsajátított a maga gyarapodására és az ősi, tisztes Jelky-ház becsületének öregbítésére.
Domine Sovánka, az iskolamester másnap kora hajnalban egészen Baja város [107] határáig elkíséri kedves tanítványát. Jelky András zsebét három büszke aranypénz dagasztja: a gondos apa útravalója. Hátán batyu, fején az időjárás viszontagságainak fittyet hányó bő süveg, kezében a görcsös vándorbot. Így kezdődik egy nyári hajnalon az út, amelynél színesebbet, kalandosabbat és izgalmasabbat regényíró sem álmodhat.
Bécsbe meg is érkezik az ifjú minden különösebb baj nélkül. Bátyja, József „cs. és kir. szabómester” meleg szeretettel öleli keblére kisöccsét. Megmutogatja neki Bécs város csodáit, és a falusi suhanc szomjas szemekkel, ámulva áll a számtalan látnivaló előtt. Mintegy álomban telnek a szórakozás hetei. Azután egy reggel csak beül bátyja műhelyébe a kötelességtudó fiú, tűt, cérnát fog a kezébe, és megkezdődnek a munka, a tanulás hétköznapjai is.
Ki tudja, milyen gonosz tündér, cselvető dzsin csempészte Jelky András bölcsőjébe az utazás, a kalandvágy édes mérgét? Ki tudja, mely régiókból eredt az első ösztönzés, a lélek első hívó, nógató szavát mikor hallotta meg a szép jövő előtt álló, derék, fiatal szabólegény?
Csak annyi bizonyos, hogy már bécsi tartózkodásának első hónapjaiban egyre sűrűbben, egyre vágyóbban nézegette a Mercator-féle mappát, az akkor ismert négy világrész és öt világtenger primitív térképét. Idegen tájak csodái rajzottak képzeletében, távoli kalandok ígérete ejtette hatalmába, és csakhamar rákerült a sor, hogy József bátyja előtt is leleplezze érzelmeit. Nem mondhatnók, hogy könnyen ment, amíg a gyorsan vagyonosodó, filiszter hajlamú Józsefet meg tudta győzni. Nem is távoli világrészek bekalandozására nyert testvéri jóváhagyást. Jóval szerényebb úticélban egyeztek meg: András Párizsba indul, XV. Lajos pazar városába, amely a divatnak már akkor is első városa volt, és a világ fővárosában tökéletesíti szaktudását.
1755 márciusában indult el hősünk vándorútjának új állomására, Párizsba. Most már nem gyalogszerrel. A Bécs–Párizs közötti 250 mérföldes távolság nagy részét Thurn–Taxis császár és királyi főpostamester menetrendszerűen közlekedő postakocsijain akarta megtenni. Zsebében ajánlólevél József bátyja jó barátjához, Dupont mesterhez, a párizsi szabócéh koronázatlan fejedelméhez. Jó ruhában, pénzzel bőven ellátva vett búcsút a Szent István-templom városától. Alsó- és Felső-Ausztrián keresztül érte el a bajor határ kék-fehér színű sorompóit, és Bajorország Aschaffenburg nevű városkájában élte át élete első izgalmas kalandját. Toborzó porosz gránátosok útjába került, akik csellel és erőszakkal besorozták. Üggyel-bajjal tudott csak megmenekülni a gyöngyélettől – a kályhalyukon át.
Végzetes és további sorsára elhatározóbb jelentőségű volt második kalandja Hessen grófság Hanau nevű városában. Itt – amikor a fogadó ivójában pihente fáradalmait – egyszerűen elhurcolták, és sziklabörtönbe vetették anélkül, hogy elrablói egyetlen szónyi magyarázatot adtak volna. Jó sokára tudta csak meg szerencsétlen fogolytársaitól, milyen célból rabolták el.
A hesseni országos gróf abban az időben a lélekkufárság gyalázatos iparát űzte. Az élvhajhász uralkodócska, aki állandó pénzzavarral küzdött, ezer meg ezer erős ifjút fogdostatott össze országa területén, tekintet nélkül arra, hogy alattvalója-e az áldozat, vagy sem. Az elfogottakat fejenkint 40 tallér vérdíjért eladta az angol királynak, aki mint hannoveri választófejedelem – uralkodószomszédja is volt. Az angol király azután kiselejtezett, rossz hajókba zsúfolta a szerencsétleneket, és kiszállította a világbirodalom amerikai gyarmataiba. Képzelhető, hogy milyen sors várt a rabokra a civilizáció bölcsőkorát élő, távoli pampákon. Őserdőket irtattak velük, vagy állati színvonalon álló, emberevő bennszülöttek ellen állították csatasorba őket. Élve egy sem látta viszont Európát.
Az „eleven árut” éjszaka meneteltették a tenger felé. Jelkynek itt ismét sikerül megszöknie. Útközben a Kinzig nevű gyors sodrú folyóba vetette magát, és kiúszott a túlsó partra anélkül, hogy porkolábjai az éj sötétjében komolv kísérletet tehettek volna üldözésére.
Ezután vargabetű következik hősünk útjában. Olyan vargabetű, amely végleg eltéríti az eredeti úti céltól, Párizstól, és ismeretlen, messzi földrészek felé lendíti a bajai fiú pályáját.
Menekülése után Bonnba került, és ottani ismerőseinek lelkendező leírásai nyomán kíváncsi lesz Hollandiára, az akkori világ egyik leggazdagabb gyarmatosító hatalmára. Rajnai szállítóhajó fedélzetén tette meg az utat Rotterdamba, ahol sorsa végleg megpecsételődött. [108]
Különös játélka a sorsnak: ismét lélekkufár hatalmába kerül, de ezúttal nem kerülheti el sorsát. Átlátszó csellel egy brigg fedélzetére csalják a tapasztalatlan gyerekemben, és egy óvatlan pillanatban a hajófenékre taszítják, ahol állati szennyben, pokoli sötétben zsúfolódnak össze a korábbi áldozatok. Mynheer Boonekamp néven mutatkozott be Jelkynek az aljas emberkereskedő, aki hajójára csalta, és most megtudja a szerencsétlen ifjú azt is, mi volt a célja az ő elrablásával ennek a Mynheer Boonekampnak. Ugyanaz, mint a hesseni országos grófnak. Eleven portékát szállít a lelkiismeretlen fickó a gyarmatokra, ahol az embertelen munka, a rettenetes klíma és a bennszülöttek kegyetlen vérszomja biztos halált jelent minden európai rabszolgának.
Ezúttal nem sikerült kimenekülése pokoli börtönéből. A rabszolgahajó elindult a messze tengerek felé, a hajófenéken pedig 85 boldogtalan pária – köztük András – átkozza sorsát, és imádkozik Istenéhez.
Az imádság nem is hiábavaló. Jelkynk számára legalább nem. Megmentője ezúttal egy rettentő erejű tengeri vihar, amely darabokra szaggatta a hajót, néki azonban sikerül egy gerendába kapaszkodva a víz felszínén tartania magát. Három napig hányódott a hullámokon a törékeny deszkaszál segítségével. Végre a negyedik nap hajnalán vitorlás tűnt fel a láthatáron. A hajón észrevették a kétségbeesetten integető szerencsétlent, és percek múlva a fedélzetre emelték.
Jelky csak hosszú órák múlva tért magához, és csak ekkor mondhatott köszönetet megmentőjének, az egyszerű halásznak, aki hazahozta őt családja körébe. Ismét szárazföldön volt tehát, de puszta életén kívül egyebet nem tudott megmenteni. Egyetlen tallér nélkül, rongyos ruhában, dideregve, jószívű megmentőjének kegyelemkenyerére utalva hősünk elhatározta, hogy az első arra tévedő hajón munkát vállal, bárhová vitorlázik is az. Az alkalom nem váratott magára sokáig. Csakhamar feltűnt egy nagyobb vitorlás, amelynek kapitánya rövid beszélgetés után vitorlaszabónak alkalmazta.
Már távozott a parttól a hajó, amikor Jelky megkérdezte az őrt álló matróztól:
– Hová is tartunk voltaképpen?
– Suriname-ba – hangzott az egykedvű válasz.
Andrást tehát Párizs helyett a hollandiak hatalmas dél-amerikai gyarmatára vetette volna a kifürkészhetetlen sors. Szerencsére azonban hősünk és a részeges, lelkiismeretlen kapitány között súlyos nézeteltérés támadt abból a magától értetődő dologból, hogy a vitorlaszabó – zsoldját követelte. Pénzt ugyan nem adott a praktikus parancsnok, ellenben Andrásunkat a legelső állomáson egyszerűen kiebrudalta. Ismét pénz nélkül, szegényebben, mint hajótörése után, lépett partra Jelky Lisszabonban, a portugál fővárosban, ahol hajója először kikötött.
Itt sem volt maradása hosszabb ideig. Lisszabon 1756 tavaszán, amikor András odaérkezett – egy évvel a katasztrofális földrengés után – még mindig romokban hevert. Utcáit siránkozó koldusok hada lepte el, a tehetősebbek elmenekültek, és még nem tértek vissza, iparnak, kereskedelemnek nyoma sem volt, éhezők, betegek és magukkal tehetetlen nyomorékok tették a sorssújtotta város lakosságát. Itt igazán nem sok keresnivalója lehetett egy életerős fiatalembernek, aki dolgozni akart, hogy pénzhez juthasson. Be is látta ezt Andrásunk, és nyomban hajó után nézett, amellyel elvitorlázhat a balszerencsés városból.
A szerencse ezúttal – úgy látszott – kedvez. A Sirályon, ezen a jól épült, apró goletten nyert alkalmazást, mint matróz. Florio kapitány, a Sirály nyílt tekintetű, derék parancsnoka felvilágosította, hogy a golett Máltába tart.
Tehát Málta felé… András már-már bízott benne, hogy kalandozásának nemsokára vége, és rövid időn belül ismét otthon lehet, a végzet azonban másként akarta. A fürge kis Sirályt feketére mázolt kalózhajó támadta meg, a kalózok csáklyára vették az apró járművet, legénységét pedig, amely hősiesen védekezett – végül is foglyul ejtették. Jelky is kalózok fogságába került, és hogy ez mit jelent, azt rövidesen alkalma nyílott tapasztalni.
Bizony, azt jelentette, hogy a kalózok – akik ugyancsak emberkereskedésből éltek – rabszolgának adták el.
Pár napi út után afrikai kikötőbe ért a kalózhajó. Feloldották a rabok bilincseit, és kihajózták őket. Egyenesen a rabszolgavásárra hajtották a szerencsétleneket, András még aznap vevőre talált egy Ali Huszein nevű gazdag öreg arab személyében. Ennek a házába került tehát a hányatott életű szabólegény. Eleinte nem is ment volna rosszul a sora. Az öreg Ali [109] Huszein nem volt rossz ember, nem is terhelte embertelen munkával új rabszolgáját, aki már-már bele is törődött volna sanyarú sorsába, ha Muley, a kegyetlen rabszolga-felügyelő – aki valaha maga is rabszolgasorban sínylődött – meg nem irigyli András aránylagosan jó sorsát. Addig mesterkedett, amíg hősünk kiesett emberséges ura kegyeiből. Ezután Muley keze alá került, és képzelhető, hogy az emberi mivoltából kivetkőzött rabszolgahajcsár leleményesen gondoskodott arról, hogy pokollá tegye Jelky életét.
Innen is szöknie kellett tehát. Az alkalom, bizony, sokáig váratott magára, végül is egy tengeri csónakkirándulás alkalmával ártalmatlanná tette az embertelen Muleyt, és törékeny csónakját ismét a végtelen tenger kényére bízta.
Ezúttal nem volt oly kegyes a végtelen vízsivatag. Vihar érte utol, amely dióhéjként rántotta örvénvről örvényre az apró lélekvesztőt fenekén az eszméletlen fiatalemberrel.
Amikor feleszmélt, egy portugál hajó fedélzetén találta magát. Bolyongása negyedik napján került útjába a hajó, amely Cuenha kapitány parancsnoksága alatt Makaóba tartott. Végtelen hosszú volt ez az út. Az Atlanti- és Indiai-óceánon át haladt Cuenha kapitány hajója, megkerülte a Jóreménység fokát, keresztülszelte a maláj szigettengert, amely Ázsia délkeleti partjait szegélyezi, míg végre 1757 májusában kikötött Makaó napsütött partjain.
Új, derűsebb fejezet kezdődik ezzel Jelky András életében. Elkerült Batáviába, Holland-India erősen iparosodó, forgalmas és sok lehetőséget nyújtó fővárosába. Mint ügyes, dolgát jól értő szabólegénynek hamarosan sikerült munkához jutnia. Anyagiakban is gyarapodásnak indult, és később meg is házasodott. Szerelmi frigyet kötött és házassága, amelyből két leány származott, felesége haláláig boldog és zavartalan maradt.
Most már önálló szabómester, tekintélyes polgára új hazájának, mesterségbeli ügyessége sok vevőt, egyéni kedvessége, szolgálatkészsége és egyéb emberi jó tulajdonságai pedig barátokat vonzanak. Maga a helytartó, de Parra úr is kitünteti jóindulatú barátságával.
Csakhamar ott kell azonban hagynia a meleg családi fészket. Kitüntető, de nehéz és veszélyes megbízást kap a helytartótól. Mint a holland gyarmati hadsereg hadnagyának kisded sereg élén Ceylon szigetére kell indulnia megfékezni a bennszülöttek nyugtalanságát. Ötpecsétes hivatalos levelet ad át a helytartó az indulás alkalmával. A levél a részletes parancsokat tartalmazza, és kötelességeévé teszi „Jelky András hadnagynak”, hogy a ceyloni rend erélyes helyreállítása után a parancsnoksága alá rendelt 200 emberrel, szükség esetén a ceyloni helyőrségekből elvont csapatkiegészítésekkel együtt Banda, Amboina és Ternak szigeteket erélyesen pacifikálja.
Hősünk csüggedten ejtette ki kezéből a megfellebbezhetetlen parancsot. Nem csoda, hiszen a feladat megoldása legkevesebb 2–3 évet vett igénybe. Nem volt tehát remény arra, hogy ennek az időnek letelte előtt visszatérhessen szeretett nejéhez és polgári foglalkozásához.
Az események megmutatták, hogy még sokkal több időnek kellett eltelnie a boldog viszontlátásig. Hadi expedíciói során tűnt ki Jelky Andrásról, hogy tehetséges stratéga, széles látókörű, leleményes hadvezér, aki sokszor erőhatalommal, még többször azonban furfanggal sikeresen végrehajtotta a rábízott feladatokat, és ezzel megalapította hadvezéri hírnevét egész Holland-Indiában. Expediciója során élte át kalandos pályafutása legveszélyesebb és egyben legromantikusabb kalandját, amely a „magyar Robinson” jelzőre érdemessé tette.
Ternatei hadjárata során történt, hogy kisded sereggel portyázókörútra indult a rengetegbe. Ellenséges pápua törzs fogságába került, amelyről csakhamar kiderült, hogy – emberevő. Társait undorító szertartások közepette már felfalták, őt azonban a kivégzése előtti éjszakán megszabadította ketrecéből Kvanga, a törzsfőnök szép leánya. Ezer veszedelem között szökött a tenger felé a magyar fiú és a szerelmes pápua leány. Csónakon igyekeztek menekülni, és a vihar végül is egy lakatlan szigeten vetette partra őket. Itt élték Robinson sok leleményt, erőt, bátorságot és önfegyelmet kívánó életét a kényelem és civilizáció minden segédeszköze nélkül. Nem volt se ruhájuk, se tüzük, se szerszámuk, mindent a maguk leleményéből kellett előteremteniök. És elő is teremtették. Robinson – életük két esztendeje kaland és izgalmak tekintetében az igazi Robinsonét is felülmúlja. Jelky András életének ez a fejezete a legszínesebb, életírói is – köztük a legnépszerűbb, a magyar Hevesy Lajos – ennek ismertetésére helyezték a [110] legfőbb súlyt. Méltán, mert ez az életszakasz maga is a legizgalmasabb életregény, kalandos, romantikus, hihetetlen, és mégis igaz.
Robinson szigetéről végül is maga barkácsolta lélekvesztőn kísérli meg a visszajutást az emberek közé. Hű társnője, Kvanga meghal az úti viszontagságok alatt, neki azonban – mint olyan sokszor már – ismét csak sikerült megmenekülnie.
Visszakerül Batáviába, ahol ámultan ébred rá, hogy távolléte alatt híres ember – holland nemzeti hős tett belőle. Pacifikáló hadjáratainak sikere legendakört font neve köré, és otthon a kormányzat ezer formában megnyilvánuló hivatalos elismerése, a helytartó barátsága és a lakosság csodálata várja.
Hősünk élete most már egyre inkább a nyugalom révébe fordul. A kormányzó pártfogása mellett vagyonilag is Batávia első polgárai közé emelkedik. Végleg felhagy a szabómesterséggel, és nagyszabású vállalkozásokba fog. Néhány év alatt jelentékeny vagyont gyűjt, és olyan jószágot vásárol, amelyen 1300 ház áll, és több mint 5000 lélek él.
Nem is ismerik más néven, mint a „ceyloni győző”. Bankettek, díszebédek és népünnepélyek végtelen során ünneplik hősi helytállását és bátor tetteit.
Később fontos és kényes diplomáciai feladatokat bíz rá a hollandi kormány. Az évezredes elzárkózottságból akkoriban kivetkező japán császárságba őt küldik mint Hollandia első követét. Ebben a feladatkörben is pompásan megállja helyét az egykori bajai szabólegény. Néhány havi diplomáciai működés után tarsolyában a holland birodalomra rendkívül előnyös kereskedelmi szerződéssel tér vissza a titokzatos Japánból. Természetesen újabb kitüntetések és újabb kitüntető megbízatások következnek a nagy siker nyomán.
Holland India megtanulja a nagy diplomatát is becsülni és ünnepelni Jelkyben, akit eddig csak mint szerencsés hadvezért ismert.
Rendkívül érdekes missziója volt a holland védnökség alatt álló Banda-sziget királyának koronázásán való részvétel rendkívüli követi minőségben.
Rajta kívül vajon melyik magyar ember koronázott Kelet-Ázsiában fekete királyokat?
*
1772-ben súlyos gyász érte Jelkyt. Meghalt felesége, akivel mindvégig boldog harmonikus házaséletet élt, és teljes szívével szeretett. A csapás egyszerre megtörte az életerős, elpusztíthatatlan energiájú férfit. Lázas aktivitása alábbhagyott, üzletei vezetésétől visszavonult, és egyre intenzívebben foglalkozott a hazatérés gondolatával. 1777 májusában meg is valósította szándékát. Két leányával a Seress hajó fedélzetén elhagyta Fokvárost és Amszterdamon meg Bécsen keresztül hazatért Budára. Bécsbe már régen eljutott világhíre. II. József császár és a császárné többször látták vendégül. Töviről hegyire el kellett mesélnie viszontagságos kalandjait. A felségek visszafojtott lélegzettel hallgatták, és elhalmozták kitüntetésekkel az erős akaratú magyar embert, aki annyi becsületet szerzett hazájának a messzi földrészeken.
1778-ban huszonkét évi távollét után lépett ismét honi földre. Egyenesen Budára tartott, ahol a nép – amely már értesült derék tetteiről – lelkes tüntetésekkel fogadta.
Életereje azonban már megtört. Néhány évi budai tartózkodás után – miután mindkét leányát férjhez adta – másodszor is megházasodott. Új családi boldogságát azonban nem sokáig élvezhette. Tüdővész támadta meg elcsigázott szervezetét, és öt évvel hazatérése után, 1783 december 6-án Jelky András örökre elnyugodott.
Tetterős lelkű, egyenes jellemű, bátor férfi volt, derék hajtása a földnek, amelyből olyan messzire szakadt.