Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. március 15) 3. szám

Berényi János: Mese a kedvesről

Nevével vagy egy elejtett, vérpiros
szalagjával, mint szélűzött bojtorján,
valaha tán a Szentföldre sodródtam volna
el sem búcsúzva tőle őt keresni
föld álmából nőtt mennyei lajtorján,
vagy elbuktam volna érte
gyáva szívvel egy buta hősi tornán.
Most sokkal vészesebb küzdelem
és út ingere keresi,
míg egy-két utcahosszát vele járom,
szavát hallgatom, hogy ő a párom,
esküjének hiszek, hogy bennem él,
szívről beszél, hogy tüze tél,
lelkében altat, szivében érez,
életemet növeszti a kezéhez,
csak rám vár, másra senkire.
Pedig ha tudná s tudnám: mily messze járunk
így, egymás mellett ballagón,
hogy nem lesz közöttünk testté egy ige,
hogy másban élünk és halunk mind a ketten
két, más irányba kergetett hajón,
s hogy nincs is keze, és hangja sem lesz,
és soha nem is volt tán szíve. [106]