Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. június) 6. szám, 361–432. p.

Börcsök Erzsébet nevével először A Mi Irodalmunk hasábjain találkoztunk. Még akkortájt, midőn ez az eleinte kéthetenként megjelenő és újságpapirosra nyomtatott vasárnapi melléklet – szerény vajdasági viszonyainkhoz mérten – igazi irodalmat akart adni, és adott.

Börcsök elindulását néhány miniatűr kövezte ki. A jugoszláviai magyar irodalom, mint most, ügy akkor is szegény volt prózaírókban, s így érthető várakozással tekintett minden íráskísérlet felé. Csak természetes, hogy fel kellett figyelnie Börcsök apróbb írásaira, melyek a szüntelen és dilettáns próbálkozások közül, élményhangulati berakódottságuk mellett szokatlan készségükkel, művészibb kivitelre és egyénibb hangra való törekvésükkel tűntek ki. Mikor azután 1931 októberében megjelent a „Vándor a Nišavánál” című novellája, éreznünk kellett, hogy eljövendő íróval találkoztunk.

Börcsök könnyed biztonsággal helyezte el szavait, az időben és térben távolabb fekvő dolgokat egy-egy rövidebb mondattal hiánytalanul deszkázta át, s szinte sohasem tévedt a nőírókat jellemző elaprózásba. Biztosságában volt valami férfiasság, mely azért mégsem gyöngítette a felépítés nőies finomságát. Apró, vékony fonású betűit meghitt, csendes szeretettel tűzdelte egymás mellé, mint leányalakja virágálmokba kívánkozó legrejtettebb életét a rámába feszített patyolatra.

Börcsök írástechnikája mellett azonban még jobban megkapott bennünket novellájának új lélek- és tájhangulata. Mit tagadjuk: bár itt éltünk a szerbek között, Szentelekyn kívül egyikünk sem törődött azzal, hogy a végtelen fal problémáját: a szerb-magyar ellentétet valamely téma keretén belül egy nevezőre kellene hoznunk. Börcsök nem kérdezett semmit sem, nem keresett mindenáron problémát, hanem egyszerűen kézen fogott bennünket, s elzarándokolt velünk le, messzi délre, a régi Szerbiába, a Nišava vidékére. „Ha itt maradsz – mondja a szerb fia a magyar leánynak – szeretned kell a Nišavát. Bennünket szeretsz benne… ugye otthon fogod [409] magadat érezni nálunk? Látod: még a lányok is marasztalnak… De a magyar leány egyik nap búcsú nélkül szökik el a vidékről. Hogy ő ne taníthassa gyermekét arra az imádságra, melyet anyjától tamilt? S ne azokkal a szavakkal gügyögjön hozzá, melyek az ő első szavai voltak?… De évek múltával sokszor gondol vissza a messzi hegyekre és a Nišavára. Ha ott maradt volna… Ott igazán szeretett, és igazán szerették. Ott boldog lehetett volna, s gyermeke az idegen fajban, az idegen vérben tovább hordozhatta volna az ő szívét és érzésvilágát…

Bőrösök ebben a novellájában először nyúlt hozzá művészileg a vajdasági írók közül a végtelen fal problémájához. De csak éppen megérintette. Mert a finom tendenciát a Messzeség és Idő távlatán át a leány visszasóhajtásában kiegyenlítette, szétporlasztotta. Mintha csak a hazájából kivert, bujdosó szerbkatona testvérsóhajtását röpítette volna fel a hegytetőre:

Tamo daleko, daleko… (Ott messze, messze…)

Sokszor elgondolom, hogy nem lett volna-e művészibb, ha regényét. A végtelen falat szintén kevesebb kihangsúlyozottsággal dolgozza ki, a programszerűség helyett igazibb és mélyebb hangulati beágyazottságot adván.

Bőrcsök előbbi novellája után most már sűrűn szerepel írásaival. Sűrűbben a kelleténél. A vajdasági kritika azonban hallgat. Az újrakezdés kíméleti időszakát éli. Meggyőződése szerint többet használ a szeretet elnézésével, mint a zsenge növények folytonos nyesegetésével. A vajdasági kritikának akkor még nagyon igaza volt. Inkább befelé épített, mint kifelé. Teremteni akart elsősorban, s nem reprezentálni. Nagyon is tisztában volt építő-anyaga szegénységével. Nem lehetett túlságosan igényes. Kis szemű hálóval meregetett, s nem nagy szeművel. Ritka volt errefelé a nagyobb és nemesebb halak járása, habár őrködőn és útmutatón Szenteleky neve kiragyogva már akkor is felettünk delelt. De Bölcsök azért azután is megmutatta, hogy egy-egy életdarabkát művészileg tud berámázni és a „Panta rei” csobbanás nélküli, örök folyásából kiszakítani.

Börcsök ez idő tájt szinte egészen megfeledkezik arról, hogy a nyugtalanító kérdésekkel agyonbarázdált arcú Mában élünk. Még arról is, hogy mint magyar kisebbségnek, ha lenni akarunk, itt kell a helyünket megtalálni. Látszólag elfelejti, hogy ő írta a Vándor a Nišavánál c. novellát. Csak a nagy nincs gond horzsolódik néha az arcáig. Egyébként mint valami meseszót hallgatni szerető leány, úgy járja végig az emlékes házakat. Le-letelepszik a kiveszőben levő búbos mellé a mesepadkára, s onnan figyeli, hogy morzsolgatják az öreg, fás, földszürke, csontpókos ujjak a régi, arany meseszemeket. A nyitott kürtőben hajdani szél csavarog, s vén szalmanyalábok csillagszikrái röpdösnek ki a füstszagú éj[410]szakába. Börcsök saját és jó ismerősei emlékkalászai után tallózgat, de az emlékeknek sokszor több közük van a fonnyadt szagú múlthoz, mint Bőrösökhöz. Ritkábban nemesednek művészibb élménydarabbá. (Pl. Nándor, a cica története.) Többjükön érezni, hogy Börcsök csak az elbeszélés feléig van otthon, azután eltéved, elcsatangol, mint aki elvesztette alakjai kezét, s útja végén rossz házba kopogtat. Ilyenkor témáiból kiütközik kölcsönvettségük. Az eleinte még tisztán látható alakok lassan elhalványodnak és szétfüstölögnek. A valóság eleresztette a kezüket.

De Börcsök még elvetélt írásain keresztül is érdekel bennünket. Tartóztat és elgondolkoztat sokfelé való orientálódása. Mintha leányos daccal és férfit is megszégyenítő ambícióval azt akarná megmutatni, hogy bele tudja magát élni egész sereg ember lelkébe.

Börcsöknek nem ártott a sok emlékes házba való bekopogtatás s a különféle lélektájak iskolajárása, mert ahol nem hajigálja az írást, és nem sieti el a vég összevarrását, megérezni, hogy át tudja magába hasonítani idegen emberek lelkét is. Néha oly közel jut hozzájuk, hogy írásaira finoman kiverődik az együtt szenvedés. De a nyomasztó, pesszimista tónus idegen az ő lelkivilágától, mert alaptermészete a kiegyenlítést kívánja. A vajdasági ég makulátlan, kék színe átüt jóformán minden írásán. Érzésskálája csak a Nišava hangulatig terjed, vagy átfutó hangulattalanságban: az alföldi sárunalomig.

S míg Börcsök tíz hónapon keresztül egyik novelláját a másik után dobja ki szinte alig vévén tudomást a kor és táj lelkének változásáról, a vajdasági kultúra leghivatottabb képviselője: Szenteleky Kornél egyre sürgetőbben követeli, hogy az itt élő magyar íróknak szakítaniok kell talajtalanságukkal. Vajdasági írás és vajdasági regény: ez a programja. Szinte visszhangképpen még odaát Magyarországon is felvetik a kérdést: hol késik a vajdasági regény?

A vajdasági magyarság külön problémáinak követelése mindenképpen indokolt, mert tíz esztendőn keresztül senki sem nyúlt mélyebben az itt morzsolódó kérdésekbe. Annyira, hogy ma, amikor már mégis beszélhetünk vajdasági irodalmi megmozdulásról, részben már idejüket múltakká váltunk, mert az egyre feketébben beboruló világhorizont súlyos kérdéskomplexumaival második helyre szorított bennünket gondjainkkal.

Annak, hogy oly nehezen tudtuk megteremteni a vajdasági irodalmat, különböző okai voltak. A nehézségek alfája, hogy íróink, az őstehetséget reprezentáló és markánsan rögzítő Herceg János kivételével mind túl voltak a harmincon, s hogy egy elmúlt világi emlék-ballasztjait cipelték magukkal, tehát többé-kevésbé adósai voltak önmaguknak meg nem irt témákkal. Így egyre fájóbb sürgetéssel, [411] mintha csak érezték volna az elkésett teremtést, a jeges viharszárnyakon közeledő időszerűtlenséget, elköszöngető vágyaik után kapdostak, s érdektelenül, tehát talajtalanul egyikük sem gondolt, de nem is gondolhatott arra, hogy a vajdasági problémákról írjon. Akik mégis előszedegették az itteni magyarság kérdéseit, az igazság kemény és lelket kirázó kőútjáról hamarosan a kényelmes, puha bácskai dűlőútra fordultak le, s jól szemükre húzván a kalapot, kényelmesen hátradőltek és elbóbiskoltak, rábízván az irányt a jó Istenre meg a csendes-békésen kocogó lovacskákra. S azon, hogy így cselekedtek, igazában nem is kell csodálkozni. Sokszor hangoztattuk, hogy a magyar kisebbségi irodalmak közül a vajdaságit akasztja a legsúlyosabb sorompó. Az új államalakulatok uralkodó népei közt a szerb a legönérzetesebb és legérzékenyebb. Különösen érthető volt bizalmatlansága az impérium alá került magyarsággal szemben. Évszázados tapasztalatokban gazdagon és tudatában annak, hogy mit jelent a haza és szabadság, joggal feltételezhette, hogy az ideszakadt magyarság csak látszólagosan nyugszik meg sorsában. Bárha objektívebben foglalkozott volna a kétségtelenül kevert néppel (ma már tudjuk, hogy nincsen egyetlen tiszta fajú nép sem), meg kellett volna győződnie, hogy annak menalitása mentnyire a békülékenység és simulás langyos tocsogóit keresi. De egy történelmi újjászületésbe került nép nem foglalkozhatott egy sokkal későbbi fejlődési stádium tárgyilagos és nyugodt kontemplálódásával. Áll tehát keményen a „végtelen fal a szerb-magyar ellentét mesterségesen szított s közel évszázados problémája, s tehetetlenül állottak előtte a vajdasági magyar kultúra munkásai.

Szenteleky azonban folyton sürgetőbben követelte az irodalom vajdasági jellegét. Tendenciátlan helyzetképet az itt élő magyarság problémáiról! De lehet s lehetett-e a magyarságról írván kikapcsolni az élő szerb tömböt, melybe beleágyazódott? S Szentelekyn kívül melyik regényíró idegzette be annyira a szerb nép és intelligencia egymástól is különböző mentalitását, hogy igaz képet adhatott volna? Hogy ezt megtehessék, legalábbis gazdag emlék talajon kellett volna állniok. Vagy maradt volna a másik lehetőség: szeretettel és elfogultság nélkül közelíteni a szerbség minél szélesebb rétegeihez. De melyik író engedhette volna meg magának azt a luxust, hogy gondos táj-lelki tanulmányokat végezzen? Hiszen valamennyiünk a kenyérgond bénája. Jól ismert dolog, hogy a vajdasági író kétszeresen ráfizeti honoráriumát az irodalomra irodalmi levelezésben, agitálásban, folyóirat-vásárlásban. De ha mindezeken át is rágta magát, adhat-e tényleg objektív helyzetképet a szerbséggel együtt élő magyarság problémáiról? Mert micsoda a helyzetkép? Megállapítás. Tehát mint ilyen, akármily tendenciátlannak is szánt kritikai magot leplez, vagyis vajdasági [412] viszonylatban érinti az uralkodó faj érzékenységét. Ez más fogalmazásban azt jelenti, hogy a vajdasági írás vagy regény nagyon korlátozott területű, tehát jobbról is, balról is „noli me tangeré”-vel határolt. Vagyis magyar kisebbségi értelemben nem nagyon sok regényt lehet írni, mert ma az igazi regény az igazságtól nem mentesítheti magát, tehát nem fonnyaszthatja el az objektív kritikát. Bizonyos, hogy ez a kisebbségi gátlás nem izolált jelenség, s hogy az ún. nyugati államokban az íróknak nem egyszer nagyobb horderejű, szociális gátlások leeresztett sorompói előtt kell jóval reménytelenebbül vesztegelniük.

Visszatérünk azonban a helyzetképadás kényes voltára. Bőrcsök regényt írt a „végtelen fal”-ról, kettős szimbólumot érintvén egyszerre, a szerelem s a faji ellentét elválasztó falát. Felülemelkedett és nemes, szinte férfiasnak mondható objektivitással és kapcsolatkereséssel mellőz minden érzékenyebb pontot, s inkább letöri, kigömbölyíti a szegletes igazságsarkokat, semhogy horzsoljon, mert tudja, hogy az igazság a szeretet mankója nélkül nem tud egy lépést sem tenni. Történelmi hátteret adván regényének többek között arról ír, hogy a csőcselék megtámadja a lányok pusztai Kalán-házát a magyarországi kommunista mozgolódások hatása alatt. Tehát még a sorok közül sem lehet olyasmit kiolvasni, hogy a szerb népet vádolná meg a fosztogatás kísérletével. Egyébként is mindannyian tudjuk, hogy 1918 és 1919 körül midenütt történtek hasonló kilengések, melyeknek sohasem volt nacionalista színezetük. S mégis alkalmam volt hallani magyarbarát szerbek részéről, hogy sem ezt, sem az ehhez hasonló részeket nem lett volna szabad a regénybe bevenni, mert csak még jobban kiélesítik az ellentétet. Mindezt erős méltatlankodás kíséretében adták tudtomra, bár én ezekben az inkriminált részekben többszöri elolvasás után sem tudtam olyasvalamit találni, mely többet adott volna a legkesztyűsebb objektivitásnál. Ebből is látható, hogy mennyire tüskés bozóttal körülzárt a vajdasági regény területe. Az itt élő magyarság problémáinak részben időszerűtlenné vált felkeverése tehát csak újabb hegyes karókat verhet a megnyugvást kereső földbe akkor, amidőn végre tisztább vizekre buktunk fel a bizonytalanság iszaposából, s midőn a két ütköző faj közeledését szeretnők elősegíteni, mely Lányi Árpádnak, a marxista Korunk hiányosan értesült, májusi cikkírójának s a „szótöbbséggel” csinált „vajdasági” irodalom ismertetőjének fogalmazásában így hangzik „Ennek a csoportnak feladata az államideológiába való bekapcsolódás.” (Lányi a szóban forgó csoport alatt a szimbolista és expresszionista dekadencia emlőin nevelkedett s a nyugati, bomló polgárságtól ellesett módon a vajdasági középosztályt sirató (?), nívósabb frakció tagjait érti, mint a semmi esetre sem dekadens Szentelekyt, Farkast és a baloldali Csukát, [413] szembeni a Courts-Mahler – (?) és Tömörkény – utánzókkal, mely tévedések Szilágyi András Kodály-cikkével és egyéb írásokkal azt igazolják, hogy a Korunk szerkesztősége nem szab sem nívó, sem megbízhatóság szempontjából súlyosabb követeléseket cikkírói elé, hanem megelégszik puszta marxista voltukkal.)

Az imént felvetett nehézségek nagyon is kis területet hagynak a vajdasági irodalom művelőinek. Különösen közös vonatkozásban, ahol úgyszólván csak a szerelem vagy annak kodifikált formája: az összeházasodás kínál még kevésbé kiaknázott témalehetőséget, úgyhogy e tárgykörrel foglalkozó vajdasági író nem végez meddő munkát, ha tényleg bele tudja magát rágni a szerbség egyik vagy másik rétegének nem könnyen beidegezhető mentalitásába.

Börcsök nemcsak elöl említett novellájában, hanem a Végtelen fal regényében is az utóbbi problémát használta fel eseményhajtó erőnek, ismét megelőzvén a férfiírókat s igazolván aktivitását.

Börcsök könyve: Kalán Margit bánáti, magyar úrilány szerelmének fejlődését írja le a szerb Bogdán Emil iránt. A regényben ugyanis az ő érzése a fontos. A fiúé másodrendű jelentőségű. Igazában nem is szerelem. Inkább szerelemszerű, játékos időtöltés egy szép leánnyal, melybe ha valaki belekapott, nehezen hagyja abba. Még a lelke is utánafáj. De az igazi szerelem nem gyönge harmatcsepp, melyet a legkisebb szélfúvás is lerázhat. A szerelem keményen fekszik neki a legnagyobb viharnak. Két kézre kapja, ökleit csapkodja, vagy cselt vet, de nem enged. Tenger, melyet dühében tornyosra verhet az orkán, de mégis ő győz, mégis ő nevet ragyogó, napsütött arcával a megtépázott, csapzottan elkullogó, loncsos, fekete vihar-kutya után. Vagy végtelen finom kristálypohár, melyet ha a „nem szabad” vasmarkába zártak, elveszti csengését, a hangját, mert a szíve meghalt. Emilnek egyik szerelemhez sincs köze. Legalább nyomát találnók a szerb fiú mentalitásának akkor, amidőn elhagyja Margitot. Ha azt mondhatnók, hogy a szerb fiú áldozatosságából tette, mert a szülő szava mindennél szentebb. De sehol sem halljuk, hogy az öreg, jóságos, patriarchális Bogdánné csak egyszer is keményebben ellenezte volna Emil választását. Hiszen nem is veszi komolyan a két fiatal lélek egymás iránti vonzalmát. Egyedül Bogdanova képviseli a végtelen falat, a szerb–magyar ellentétet Bogdanova, a sötét nézésű, tüdőbeteg nagynéni. De bár a 111. oldalig fekete árnyékként nehezedik a végtelen falra, nem igazolja magát. Merev, gyűlölködő alakja inkább szimbolikus, mint agitatív. Mert amikor megszólal a 31. oldalon, szavai meglazítják a végtelen fal alapjait. Bántó szögleteket akar-e ezzel letörni az írónő, vagy sem, nem tudjuk. Tény az, hogy Bogdanova a családot kipusztító tüdővészről beszél, míg Emil eljövendő karrier[414]jéről. Ezért akarja minden áron elvonni a leánytól. Hogy megóvja a szerelem bonyodalmaitól.

Börcsök könyvét valójában nem a végtelen fal viszi előre. A szerb–magyar antagonizmus horzsolódása és ütközése alig jut kimondottan szóhoz. A könyv utolsó részeiben szinte egészen kiesik. Egyszerűen nincs. Mintha nem is lett volna. Csak az írónő közbeszövései hozzák vissza mint visszatérő refrént vagy hangulatfestő kísérőzenét. A megoldásnál meg éppen semmi szerepe. Nincs is igaz problémakiegyenlítődés. Mert az átjáró a regény vége felé sorompótlanul áll. Bogdanova eltűnt. Kezet emelő, fekete árnyékát nem látjuk. Vagy nem volt több szimbolikus jelenésnél a szerb–magyar ellentét dokumentálására? Tény az, hogy a végtelen fal összedőltének nem voltunk szemtanúi. A regény azon a ponton túl, midőn Margit visszatér Beogradból, teljesen véletlenül sodródik tovább a kifejlés irányába. Az egyetlen szilárd pozitívum véges-végig Margit egyénisége és szerelme. Margit a regény gerince s nem a végtelen fal, mely másodlagos jelentőségű, s melyet a mesevezetés első vonalába be-betörő háttéresemények szintén feleslegesen gyengítenek. A fő probléma szűkmellű s gyenge tüdejű, kifulladt lélegzettel még a regény vége előtt összeroskad), s egyetlen szava sem marad. Sem gáncsot nem hallat, sem megnyugtató békeszót nem ejt. Nem egyenlít, nem oldja meg önmagát. Mintha nem is lett volna. Igazán kár volt felléptetni. Minden, minden Margitra marad, s ő igazán derekasan vállalja s állja a helyét, ha kissé változtatott szereposztást is kap. De ő itt is feltalálja magát, s a regényt olyan diadalra viszi, melyért el kell pirulnia a fő problémának.

Partneréről nem mondhatunk hasonló hízelgőt, legalábbis nem a regény vége előtt, mert cseppet sem konzekvens önmagához. Nem tud bennünket meggyőzni, nem igazi szerepalakító, az olvasót elámíthatja, de a kritikus keresztüllát rajta, s bosszankodik: hát ilyen egy szerelmes partner? Ennyire ingadozó? Hogy eshetett reá az író választása? Hiszen nem mer magamagáért kiállani alig vet gáncsot, sőt még azon tűnődik, hogy szakíthatna minél hamarább, mert már nagyon is messzire ment a játékkal. Hát szerelemnek nevezhető az ilyesmi? Nem inkább a lelkiismeret szóemelésének? A többi, ami közbeesik: a szép szavak, a nagy hallgatások, a könnyek, a nehéz búcsúzás: mind, mind semmi amellett, hogy szakítani akart Margittal, s hogy otthagyta. Csak a regény vége felé békít meg bennünket, de akkor csodálkozva nézünk reá, nem ismerjük fel mindjárt: hogy megváltozott! Bizony, nem nagyon hasonlít régi önmagára. Mintha csak bátyja volna annak az Emilnek, aki Margitnak udvarolt. Bizony – akármennyire is furcsán hangzó – egyszerre szeretetünkbe fogadjuk ezt a komoly, nemes, áldozatos, széles és magas [415] lélekhorizontú, cseppet sem tárulkozó embert, aki nem akarja a szerelmeset adni, mert az az érzés, ami a leányhoz köti: talán nem is szerelem, hanem annál sokkal több, tisztultabb és magasabb valami, nem kötözi beteg magához a leány testét, mert megfertőzné, pusztulásba sodorná. De a leány túl a végtelen fal széthullott problémáján s a pusztító tüdővész legmagasabb választó-falán, így is odaáll melléje vigasztalónak, biztatónak, ápolónak – nem törődvén a fertőzés veszélyével –, mert minden más semmi, semmi ahhoz képest, hogy ők ketten lélekben találkoztak. Ez az igazi regényprobléma!

Börcsök a végtelen fal történés-gombolyagát egyik bécsi leányintézetben kezdi leorsózni, s valamelyik svájci, Thomas Mann Varázshegy című regényében leírt miliőjű szanatóriumban szakítja le. A könyv az 1918 őszi, zavarosra fordult két esztendőt kapja ki. Meseanyaga egyszerű, sima. Inkább hosszú elbeszéllésre emlékeztet, de dúsan redőzött, regényszerű berakással. A belekevert és eseményesített világháború utáni bánáti háttér magában véve is érdekessé teszi. Aki átharapta magát az első oldalak darabos, dilettánsan széteső, tétova indulásán, többé nem teszi le előbb a könyvet, míg végig nem olvasta. Ez magyarázza szinte abszolút közönségsikerét. Csak a kritikus érezte magát csalódottnak. Erősebb kezű kompozíciót várt Börcsöktől. Mert arra amúgy is el volt készülve, hogy a fiatal írónő első regényében nem adhatja vissza az ellenszerelmes szerb fiú sajátságos lélektáját. Emil mentalitásában ugyanis kevés a faji vonás. Ami szláv van benne, az inkább lágy, ingadozó, oroszos. A szerb pedig a legkeményebb szláv törzs. Szerelme nem ismer akadályt. Csak a szülő kérése és szava tudja megtorpantani. Itt természetesen az-aktív, a férfinemet értem. Emil inkább magyaros jellem. Annak is szellemileg tisztult, magasabb rétegeiből vett. De erősen európai ízzel.

A kritikus számolt ezekkel a fogyatékosságokkal, hogy Börcsök nem tud parancsolni a sima mese regényszerű anyagának. S hogy a mindent szerepeltetés ökonómiátlan túlbuzgóságában kötényébe hajigálja Bánát kétesztendős történelmi adattárát, s egyszerre viszi tó a rivalda elé, akár szükség van reá, akár nincs. Csak azért, hogy megmutassa: „nézzétek, ez történt nálunk.” Kár, hogy Börcsök nem rostálta meg ezeket az itt-ott felszedett híreket. Mert akkor nem tette volna az agrárbizottság működésének megkezdését 1919 elejére, s még kevésbé szerepeltetett volna e teljesen civil jellegű komisszióban határparancsnokot. (Katonaság csak ott szállott ki, ahol ellenállásra került a sor. Nincs tudomásunk egyetlen oly esetről sem, ahol a magyarság szembeszegült volna.) Mindezeket a kifogásokat csak azért említem, mert ezek a hibás beállítású s előrecibált háttéresemények össze[416]zavarják a mese tiszta menetét, s mint a partszéli sás, káka és vizi bozót, benövik és eliszaposítják a keskeny medrű eret. Az sem valószínű, hogy Kalán, akármily karakán gyerek is volt a valóságban, ne fogadta volna el Čóvić százados odanyújtott kezét. De az még kevésbé, hogy a büszke, önérzetes montenegrói ne lőtte volna le ezért a sértésért, nyomban a helyszínen. Több ilyen szükségtelen s kompozíciót kuszáló dolgot lehetne még felhoznunk.

A regénynek legnagyobb fogyatékossága, hogy a beleszőtt anyag többször nem igazi hús, hanem köpeny, s hogy a hangulatfestő háttér az élő hús szerepét bitorolja. Ez a túlburjánzott periféria élet néhol annyira helyet vindikáló, hogy kétségessé teszi a meseváz primer, formáló voltát, s rátelepedvén elnyomja, elgerinctelenití. Az ily jelenetekben romantikus légáramlás kísért, s az fújja, duzzasztja a regény vitorláit.

Börcsök a kompozíció dilettánsa. A regény megírása viszont ritka írásművészeti készségre valló. A stílus egységessége és a kidolgozás arányossága keményen, szinte férfiasan összetartott és őrzött. Börcsök nem kalapálja mondatait, nem keresi az egyénieskedést, inkább a klasszikus tisztaság és egyszerűség felé hajlik. De sehol sem halott, sehol sem merev. Mindenütt az élet lüktetését érezzük. Egyszerűsége magasan álló. Mintha az idő évtizedeket rakott volna a vállaira, mert csak a kitisztult szemű öregség tud ilyen cicomátlan egyszerűséggel írni.

A könyv egyes részei valóságos zeneszámok. Ilyen a búcsújelenet, mikor Margit édesanyja ruhájában leül a cimbalomhoz, s a XIII. fejezet bekezdésében az ördögszekérsors szélzörgető lírája.

Gyenge librettó, nemes írásművészet.