Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. február 15) 2. szám

Polácsi János: Sinka István: Fekete bojtár vallomásai

Önéletrajz. A magyar bojtár életének keresztmetszete. „Ha egy bojtárt láttál, – csak egy bojtárt láttál.” Szeretnők, – ha, így lenne. Sinka István esetében így van. Ilyen bojtár – nincs több. Kár. Sinka, Kassák, Veres és a többiek istenadta, erős koponyák, „kiket úgy adott e föld, – mint ahogy búzát és szőlőt terem, – életadónak, reménységőrzőnek, búfeledtetőnek”.
Keménykötésű ember Sinka István, aki nagy magabízással forgatja a tollat. De tollat nemcsak írásra, hanem szúrásra, döfködésre, csiklandozásra is használja. Tele van a könyve suhintásokkal a láthatatlan ellenségek árnyéka felé. Minden sor vád és panasz. Hej, pedig nem volt még értékes és erős ember erőpróba nélkül e földön! Sinka azt hiszi, hogy őt megcsalták, kisemmizték az emberek, neki nem jutott elég semmiből: sem cipőből, sem tudományból, sem hajlékból, sem egyéb földi jóból.
Ezért haragszik. Valami prófétai elhivatottságot érez, de a végén – maga sem tudja, hogy mit akar. Tele van Tolsztoj, Petőfi és a Biblia szellemével. A sokat olvasottság is nyomja. Mindez együtt írót nevelt belőle. Egyszerű, szűk életszemlélete tévedésbe kergeti. Tapasztalata, mely bojtártársaival közös élményekkel bőségesen ellátta, erős testi és lelkierejének érzésével gazdagodva megedzette, és eltöltötte a virtuskodó magyar fölényeskedő önbizalmával. Ez az önbizalom adta kezébe a tollat. Erős kézzel fogja, és – amint mondtam – néha döfköd is vele.
A fekete bojtár vallomása értékes könyv. Erő és akarat megnyilatkozása. Semmi sem árthat neki. Még önmaga sem. A könyvben elszórt alacsony, pökhendi, silány kiszólások úgy hozzátartoznak a könyvhöz, mint a bogáncshoz a tövise. Még önfegyelme, önmérséklete is tiszteletre méltó. Valami iskolázottság-felé mozdulat vibrál benne, mikor lehajol, és felveszi az elejtett fonalat.
Nagyon drága tapasztalatok árán íródott e kis könyv. Szt. Ágoston és Cervantes jutott eszembe a többi nagy szenvedővel együtt. Csak az a baj, hogy Sinka – habár ennél a könyvénél szebbet és jobbat nem fog írni, mert benne van az egész élete – nem jutott [93] el sem Szt. Ágoston magaslatáig, sem Cervantes mélységéig… Szűk világ, rideg világ Sinka István világa, melynek nincs kijárata a lángelmék üdítő szféráiba. Bizonyára mássá, nagyobbá, értékesebbé fejlődhetett volna, ha sikerül bejutnia a középiskolába és az egyetemre. Szellemi erejének megfelelőbb művekkel ajándékozhatta volna meg nemzetét – talán az emberiséget is –, ha nemcsak Sinka Istvánnal foglalkozott volna. De ne sajnálja, mert éppen ennek az iskolázatlanságának köszönjük és köszönhetjük azt, ami könyvének legnagyobb értéke, amit sem Petőfi, sem Tolsztoj, sem a Biblia nem tudott teljesen „irodalmi nívóra emelni”, s ez: a paraszti lélek, a cselédsorban tengődő magyarság lelki tartalmának keresztmetszete. Ha ezek után sikerülne a lehetetlen, hogy ti. Sinka István nyers tapasztalatait magasabb szemszögből újra átértékelné és megvilágítaná, akkor munkájára ráüthetné a remekmű bélyegét.
Így – ahogy ma látjuk – igen értékes, jó eszű ember munkájának tartjuk a „Fekete bojtár vallomásait de valahogyan éretlennek is. Kiforratlan. Nem érdem az, ha az ember szenved, és nem pusztul bele. Csak fizikum kell hozzá. A fizikum öröksége. Az erények és bűnök örökségeink, melyek sokszor elviselhetetlenek, terhesek, máskor igen könnyűvé teszik a bajokat. Cirkuszi pózolás lesz a vége, ha izmainkat mutogatjuk. A testi erő mellett szívesen látjuk a lélek erejét. Sinka egyelőre testi erejére hivatkozva, a nyers erő jogán többet, jobbat követel magának. Bántja, hogy mások jobb lábbeliben járhatnak, finomabb ágyban pihenhetnek, jobb falatokat ehetnek.
Hol van Sinka István Marcus Aurelius Antonius bölcsességétől, Puskin célkitűzéseitől, Carlyle puritán világszemléletétől, Taine fölényétől és Bunyan töprengéseitől! Milyen éhes, verekedő, sóvár ezek mellett a fekete bojtár. Milyen szűk körű, milyen alacsony horizontú!
Éppen ezért értékes ez a szomorú könyv, mert ez mutatja, hogy ennyi szenvedés, megpróbáltatás, merengés és erőpróba sem emelte föl Sinka Istvánt abba a magasságba, ahonnét az emberi lét teljes nagysága a maga értékében kibontakozhatott volna. Tehát az mégsem olyan egyszerű, amit csak úgy, kapásból elérhetnénk. Erre világít rá, és ezért értékes. Ahogy Sinka szúr, hadakozik, bánt – az mutatja, hogy még nem érett meg a szenvedésének gyümölcse. Sokszor szinte elámul az ember hencegésének olvastán. Szinte büszke a szenvedéseire; holott tudhatná nagyon jól, hogy a szenvedés nem érdem, a könyörület nem jutalom, és a jutalommal az érdemet megközelíteni nem lehet. Az életharcban nincs könyörület, nincs belátás, nincs megértés – csak harc van. Ő is harcol. Ez a könyv is fegyver, néhány falat kenyeret hozott. A következő munkája már kevesebbet fog nyújtani, mert ebben az „életét” adta. Azok az életből ellesett mesék, melyek a Fekete bojtár utolsó fejezetei után lankadtan lógnak, mutatják, hogy Sinka Istvánnak nincs már semmi mondanivalója. Ez a könyve azonban, mint a magyar bojtárság lelki és testi életének keresztmetszete – érték. Ahhoz, hagy az emberiségnek is adhasson valamit nagyon sokat kellene tanulnia, tapasztalnia, amihez azonban már elkésett. Ennek a könyvnek Kassák és Veres Péter mellett – magyar szempontból – elévülhetetlen érdemei vannak. Kár, hogy annyi gyim-gyom közé rejtette értékes tapasztalatait. Szótára már ma is magyarázatra szorul. Idővel Ulisses sorsára jut, élvezhetetlen lesz. Yojce már ma is olvashatatlan. Széchenyi – aki nyers erejével Sinkára emlékeztet – éppen ezért olyan fárasztó olvasmány.
Itt-ott remek hasonlatai vannak, melyek a lírikus bőségét csurrantják elénk.
Legnagyobb hibája, hogy nem látja a jászol, gyalupad, pult és íróasztal között a nagy, minden emberi sorsot összekötő hasonlatot. Shakespeare szép leckét adhatna Sinkának. Az a vasutas, ki csak látja a kútgémet 36 órai szolgálat után, éppen olyan jól alszik, mint az a tanár, ki éjfélre kijavított 150 db számtani gyakorlatot, vagy az a bojtár, ki viharban hazaterelte a nyáját.
Itt kezdődik az igazi lángelme… Sinka István dúvadjainak megtaláljuk a hasonmásait mindenütt – ahol emberek élnek. A nagy író éppen abban és akkor nagy, mikor ezeknél az alacsony embereknél is meglátja azt, ami az emberben örök érték. A nagyság ott kezdődik a szegény asszony két fillérjének meglátásánál, a mezők liliomában való gyönyörködésnél. Puskin egy rózsalevélből több harmóniát olvasott ki, mint mások egy egész csokorból. Szem és szív dolga, hogy hol és miben látjuk meg az Alkotó nagyságát. Mi abban is megláttuk, amiben a Fekete bojtár nem is sejtette… hogy lám, a szenvedés sem kulcs a világrejtély megoldásához… habár Wilde óta szívesen nyitogatják vele a szíveket. [94]