Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. február 15) 2. szám

Lévay Endre: Márai Sándor: Röpirat a nemzetnevelés ügyében

A nemzet életében, amikor a történelem válságos korszakaihoz érkezik, nemcsak a politikus és a katona intézi az ország dolgát, hanem az író is irányt mutathat. Sőt, vannak pillanatok, amikor döntő fontosságú ösztönzéseket is adhat a népnek. Az idők megnehezedésével a hivatás és a föladat is megnehezedik, a történelem súlyával telítődik, és a nemzet sokszor tanácstalanul áll a holnap előtt. Érzi, hogy a jövőre nézve minden lépés nagy megfontolást és tájékozódást kíván, mert az elvetés gyakoribb, mint a helyes lépés, és a történelem parancsának meg nem értése a végzetet is jelentheti.
A régi világ romokban hever: eszmék, tanok, világnézetek élethalálharcukat vívják egymás ellen a létjogosultságért. Ami volt, immár a múlté. Értéktelenné vált, elpusztult. És ami lesz, annak még a körvonalait is alig láthatjuk. A régi világ a nagy világégés vérhullámaiba merült, az új világ képe a jövőbe vész. Mibe kapaszkodhatik hát egy kis nemzet ilyen nagy sorsforduló idején? Mi lehet az a szilárd pont, amelyen megvetheti lábát, s ahol megkezdheti az új életkeret kiépítését?…
A választ az írók így adták: …az iskola… a nemzetnevelés.
Az elmúlt hónapokban a magyar könyvpiacon egész sor könyv, röpirat és a lapok hasábjain tucatnyi tanulmány jelent meg a nemzetnevelésről. Zilahy Lajos cikkét a kitűnőek iskolájáról a válaszok és vitairatok tömege követte, de sokkal nagyobb visszhangot keltett ezen a téren Márai Sándor „Röpirat a nemzetnevelés ügyében” című könyve. Amíg az előbbi cikkek és tanulmányok egy létesítendő intézet kérdését tárgyalták, és megmaradtak a „Kitűnőek iskolája” mellett, addig Márai sokkal mélyebben vágott a kérdés magjába. A jelenkornak egész történelmi keresztmetszetét adta, s ezzel sikerült is elérnie azt a célt, hogy írását és elmélkedéseit minden részletében a nagyvonalúság jellemzi. A röpirat bátor hangú írás, és nagy érdeklődésre tarthat számot.
A terjedelmes röpiratban az író elsősorban a világhelyzetről beszél, fölveti a háború felelősségének kérdését, majd a kis nemzetek [92] jövőjének kilátásait boncolgatja. Az eltömegesedéstől, a csordaszellem betódulásától félti az emberiség kultúráját, és éppen ezért védelmére kel az alkotó, dolgozó egyénnek. A kollektív társadalomnak minden egyéni értéket elnyelő és beolvasztó hatásával szemben a „minőségi elv”-et helyezi előtérbe, amelynek érvényesülésével megmaradnak a társadalmi osztályok értékei, és az egyetemes emberi kultúrának nem a visszaesése, hanem az emelkedése és tökéletesedése következik be. Magyarország jövő társadalmi és gazdasági berendezkedésére kitűnően alkalmazható ez az elv, mert a mennyiségi elv minden időben a nagyhatalmi törekvéseket szolgálta, míg a minőségi elv a kis nemzetek útján kér majd jogot és helyet az új Európában. Éppen ezért a jövő Európáját ma már nem is lehet másképp látni, mint vámhatárok nélkül egy „közös, óriási termelő- és elosztó területen, ahol az európai szellem végre gátlás nélkül kifejtheti igazi képességeit”. Magyarország így a jövő Európájában sorsfordulat előtt áll: területi aspirációi nincsenek, de vissza fogja állítani a Szent István-i birodalmat, amelyben a magyarság ezután indul majd új honfoglalásra. Ezen a ponton jut óriási szerephez az új nemzetnevelés, mert a magyar nemzetnek a Duna medencében „képességeinél és sajátos szellemi alkatánál” fogva a múltban is vezető szerepe volt, és a jövőben „minőségi vezető szerepe lesz”. A történelem megint azt mondja: magyarnak lenni hivatás és föladat. „A magyar államélet nem egy nacionalista kisebbség erőszakos uralma, hanem szabad erő és öntudatos szerepek összjátéka a veszély óráiban is.” És hogy ezt a nagy, Duna medencei föladatot vállalhassa is a nemzet és a nemzetben az egyén, szembe kell néznie a téveszmékkel, bátran szembeszállni az előítéletekkel és kellő időben megszabadulni azoktól a mai, divatos eszméktől, amelyeket az idő és a történelem még nem igazolt. Mindez emelkedettebb szellemet és magasabb műveltséget követel, és a nemzetnevelés van hivatva arra, hogy ezt a műveltséget nagyvonalú munkával elmélyítse az egész nemzetben. Minden kérdésnek a kulcsa hát a műveltség és az ebből táplálkozó magasabb erkölcsiség. S ehhez a műveltséghez hősiesség is kell, mert a művelt embernek hősnek kell lenni: „tehát tűrőnek és cselekvőnek is különb (legyen), mint a tömegember”.
Így szól Márai Sándor röpirata. Az olvasónak egy bő keretű és csillogó tervezetet ad, amelybe sok minden belefér. A minőségi elv, a Szent István-i gondolat, a vámhatárok nélküli európai gazdálkodás, a francia nemzet nyugati szerepe, a magyarság Duna medencei hivatása és az európai szellem igazi képességeinek kifejlesztése. Egyszóval minden megvan benne, csak a gyakorlati megoldás lehetősége hiányzik belőle: s ha jól emlékszünk, a Duna medencei szép terv éppen ezen bukott meg száz esztendővel ezelőtt is. A terv most is, Márainál is csak terv marad. A nagyvonalúság megvan benne, de a röpiratot „nagyvonalú mű”-nek nem nevezhetjük, mert éppen az hiányzik belőle, amiért tulajdonképpen íródott. A magyar mélykultúra alapvetése. S ezt nem szép írásokkal, hanem gyakorlati munkával kell elvégezni.