Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. február 15) 2. szám

Csuka Zoltán: Berczeli A. Károly: Hőskor

(Révai kiadás, 1942)

A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának mozgalmával egy időben indult el Berczeli, de költészetében is olyan egyéni utat vágott magának, mint ezzel a mozgalommal kapcsolatban. Most, hogy válogatott versei megjelentek, visszapillanthatunk egész fejlődésére, s arról a magaslatról, amelyre költészete jutott, áttekintést kaphatunk sokoldalú költői munkásságáról. Első verseskönyve 1926-ban jelent meg, és már ekkor is a fejlett verstechnika, a formaszeretet és könnyedség jellemzik, úgyhogy ebben a tekintetben szinte teljesen kész költő lép elénk. A közösségi megnyilatkozás keresése is kora ifjúságát jellemzi, s ez a közösségi érzés megmaradt benne mind napjainkig, igaz, hogy némi csalódásokkal s némi változással is, de lényegében ugyanaz ma is, mint volt másfél évtized előtt. Szeged, az Alföld első és nagy élménye mindvégig költészetén hagyták fémjelzésüket, s az a Szegedet és vele együtt a hozzá kapcsolódó Délvidéket is jellemző titokzatos, babonába hajló meseszerűség is, amelyet sok versében kibont és éreztet. Berczeli magányos költő volt, s magányos költő maradt napjainkban is. A hőskort énekli meg újabb verseiben, a hőskort, melyben él, mely egy újabb és jobb kort harangoz be. Fiára szegzi tekintetét, mikor ezt a kort énekli, s igyekszik is megérteni az új világot, melyre fia eszmél. Ez az új kor:
„új rend és harci fegyelem,
s jaj, elrettentő példa lesz
kavargó életem.
Mert én bolyongtam s éltem szabadon
és elfoszlattam lelkemet,
te egy úton jársz majd, s örülsz,
hogy másképp nem lehet.”
És a saját élete felé vág grimaszt, mely másként indult, s másként látta a fogalmakat is, melyek az évek folyamán lassan átalakultak. Berczeliről azt szeretik mondani, hogy l’art pour l’art poéta, ezekből az új verseiből azonban kiviláglik, hogy nem az. Petőfiről írott verse egy olyan ember lírai önvallomása, aki saját életében tapasztalta a fogalmak átalakulását, s lírában jajdul fel rá, bár megérti ezt a nagy metamorfózist. Így ír Petőfihez:
„A szabadság leáldozik,
most más s tán szebb az ideál!
a vándor elbukik, s az él,
ki szolgál, s nem ki félreáll.
Ó más világ ez, szürke tán,
a hitvány él csak szabadon,
s kalóz, ki jár-kel, s úgy hiszi,
hogy zsákmány van csak, és vadon.
Petőfi, minden változik,
s mi láng volt akkor, pernye már,
szabadság? furcsa szó s hiú,
ma más s tán szebb az ideál….”
De bárhogyan is igyekszik mai szemszögből megérteni a körülötte dúló, vérben és vasban új világot építeni igyekvő „hőskort”, néha-néha mégis kisikolt belőle a gyermekkori élmény, a krisztusi hit, szeretet, emberségesség és mind a többi fogalomnak az a látása, ahogyan benne az első élmény jelentkezett. Az ember két ezredéves szenvedését és jóra igyekvését énekli, mikor ezt mondja:
Kiáltom: jóság! s eltipornak engem,
nyögöm: titok! s agyam vadul nevet,
sikoltom: hit, s megfúlok kételyemben.
Vagy élsz még, és erőt merít a tett
sok szentedből, kik itt lengnek fehéren,
s mi földúlt s táplált két évezredet,
beteljesül most új csodák jegyében?
„Egy kis népet megmenteni” – ebben látja a fogalmak átalakulásának nagy okát, s ezért – felteszi – még Petőfi is meghalna, hogy rab lehessen. De keserű marad a szája íze a megállapítások után, s egyik versében úgy nyilatkozik a „Férfikorról”, melyben ma küszködik, hogy úgy érzi, őt [91] az Asszony lelke ringatta. Ezek a versei nagyon is a mai kort fejezik ki, és annak a nemzedéknek a lelki gyötrelmeit, amely gyermekkorában a szabadságideált kapta az iskolában, s látja, hogy ez az ideál sok tekintetben hamis volt, a közösség új ideáljai felé fordul, de gyermekkora első élményei halálig lelkébe rögződtek. Ezt a gyötrelmes érzést énekli meg lírájában Berczeli, s örökíti meg a bizonyára nyugodtabban szemlélődő utókor számára.
Már említettük a gyermekkor nagy élményét, amely szülőföldjéhez fűzi. Nemegyszer emlékezik rá, s énekli meg ezt a tájat, amely nemcsak Szegedre, hanem azon túl az egész délvidéki Tisza-tájra jellemző. Érdemes itt ezeket a sorokat feljegyezni:
Az Alföldön születtem, Szegeden,
s még él bennem a sárga nyár,
világom most is: fűzfák, Tisza-Part
és búzát dajkáló határ.
S az édes otthon tikkadt síkvidék,
bár barangoltam szerteszét,
s ha jó vagyok vagy féktelen, szavam
még most is szép, őző beszéd.
S az ernyedt hő a természet nekem,
mikor már nincs is levegő,
mikor cimpánk az égbe szimatol,
de nem lesz még soká eső,
mikor csak kóvályog madár s akác,
a föld, mint kemence, morog,
a kévék egymáson pihegnek oly
tunyán, mint vén komondorok…
Ó, ekkor érzem csak, hogy életem
a földből sarjadt igazán,
hogy napból lettem, mint a fű s a fák,
és azt mondom: hazám!
A délvidéki tájélményből így lesz a legszentebb fogalom: haza. És ez a tájélmény még akkor is kísért, mikor egy másik igen értékes verscsoportjában olaszországi és afrikai élményeit írja meg, ezekből a pompás verseiből is ki-kiárad a legnagyobb élmény, a szülőföld iránti szeretet.
Versfordításaiból is bemutat a kötetben egy sorozatot, s örömmel állapíthatjuk meg, hogy a magyar szó és verstechnika jó mestere ezekben a fordításokban is alkotást tudott végezni, nemcsak másolást. Berczeli válogatott versei egy értékes és őszinte magyar költő életének és korszakának vallomásait tartalmazzák; igaza van, midőn egyik versében azt írja, hogy ezeket a verseket valaki egyszer, más korban örömmel fedezi fel…