Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. február 15) 2. szám

Kemény Gábor: Gerhart Hauptmann és a magyarok

Ezernyolcszázkilencvenöt augusztus másodikán „szerzőt avatott” a Budai Színkör. Az „ismeretlen szerző” – ekkor már Európa-hírű drámaköltő, Gerhart Hauptmann bizonyára aligha szorongott volna lámpalázban a falak mögött, de a milleniumba hajló, erősen kevert és nem kevésbé öntelt fővárosi közönség gőggel fogadta, és politikumnak minősítette az első Hauptmann-bemutatót.
Ha a korabeli sajtót lapozzuk, hónapokkal előbb találkozunk utalásokkal a nagy premierre. A bemutató előtti napokon sajtó, folyóiratok és kabarék, klubok és parlament foglalkozik a peterswaldaui takácsok bértörténetével, s amikor ezen a fülledt, augusztusi estén – kamaraszínházak helyett – a Budai Színkör deszkáin felhangzik a múlt század negyvenes éveinek szocialista életképe, a „société” (mágnások és nábobok, pénzarisztokraták, iparlovagok, monopolkapitalista bankárok, szabadelvű képviselők és nagyvilági hölgyek) ellepi a nézőteret. Olyan ez a fényes, csillogó közönség, mintha Moliére précieux-ei ülnének modellt a színen feltáruló roppant festményhez, melynek hátterét minden korban és minden népnél ők alkotják, a kényeskedők, a társadalom első számú biztosítottjai, a kibontakozás örök ellenfelei. S attól a pillanattól, hogy felgördült a kárpit, a teátrumban két bemutató zajlott le. A szociális megváltást hirdető fiatal titán, kit később oly szívesen hasonlítanak a néptől elzárkózó agg Goethéhez vagy Ibsenhez, a regényes naturalistához, de soha Strindberghez, akinek szociális borúlátása oly közel áll hozzá, tehát a „forradalmi költő”, ahogy Budapesten vélték, kilépett a színre hangos takácslegényeinek ajkán, és azt kívánta érzékeltetni, amit idehaza csak a földjéről elvándorló paraszt, a mindennapok robotjában megtörő munkás érzett ez idő tájt. Szemben a Takácsokkal zenekari üléseken és zsöllyén, erkélyen és páholyokban kényelmesen és egyre növekvő csodálkozással, a medvetáncoltatót bámuló pákosztos gyermek kíváncsiságával és a jóllakott gőgjével formálódott a másik dráma. Mert dráma volt ez is, vagy tragikomédia, ahogy egy új erkölcsi rend bejelentését fogadta a „pesti társaság”. Bánffy Dezső, akit a magyar szellemi fejlődéssel vívott harca miatt önfejű és üres törtetőnek rajzol Bartha Miklós, a századvég lelkiismerete, a tizedik előadáson betiltatta a „Takácsok”-at. Úgy hírlik, a Kegyelmes úrnak nem nyerte meg tetszését a jogos bérüket igénylő waldaui mesterlegények színi lázadása, vagy tán a szerepüket félreértő színész-mesterlegények rikoltoztak amúgy bugaciasan, és lengették a színről a nagyérdemű szabadelvűeknek megfelelő kendőt, végtére is a „Takácsok” kezdeti sikere után csúfosan megbukott Budapesten, s amikor öt évvel később – a Vígszínház nagykapitalistái előtt három estére ismét színre hozták – valóságos színpadi botránnyá fokozódott a remekmű honi feljutása.
*
Esztétáink most a nyolcvanéves Gerhart Hauptmannt ünneplik. Elmondanak róla minden szépet és jót az esztétikai szokvány színpadi ékszereinek gazdag tárházából. Párhuzamokat vonnak Goethével, Schillerrel, Ibsennel, s akivel eszükbe jut. Kínos műítészi gonddal méricskélik, vajon mennyiben mutatható ki a költő hatása a század irodalmában, s mit kapott a költő – a Napkelte és Naplemente előtt – között lezajló negyed- fél évtizedben az irodalom és művészetek dús katedrálisától, Európától. Alfred Kerr, akit a búsképű lovag Sancho Panzájának triviális mezében hauptmanni kötőféken vezet az olvasó elé egyik jónevű esztétánk, bizonyára köteteket szentelt volna ennek a kérdésnek is. Mi Taine cukor- és vitriolelméletére emlékezve úgy véljük, Gerhart Hauptmannak nem volt közvetlen hatása az európai irodalomra, de ő sem tanult attól semmit, és eszmei függetlensége, formai villódzása, örök, égre törő, Henrik mesteri művészlázadása ebből az egyedüllétből, ebből a megtisztító magánosságból fakad. Csak kifejezésmódban, színi technikai felfogásban, nyelvi tekintetben és szerkezetben vonhatunk párhuzamot Ha[88]uptmann, az előtte járó és kortársi nagyok között. Ez magyarázza, hogy a hauptmanni életmű gigászi torzójában is egésznek és harmonikusnak tűnik, mert a költő, aki egyaránt járta a valóság komor, fekete országútjait s a költői ábránd violaszín, elíziumi rétjeit, egyazon otthonossággal mozgott a Hanelle öngyilkos árvalányának ábrándjában és Henschel fuvaros önkínzó, naturalista vergődésében. Kevés költő ismerte így korát és Európát, az ember, a valóság és az elérhetetlen utáni sóvárgás furcsa viszonyát, mint ő. S mert célja hat évtized drámájának, az európai lélek több mint félszázados űzöttségének megkötése volt, elmondott mindent, ami e lelket ezekben a fényes és csillagtalan, derűs és anankés évtizedekben eltöltötte.
Mit érzett meg mindebből a magyar közönség, miként fogadta a Mester kísérletét, mely a létezés titkait feszegette pöröllyel vagy angyalszárnnyal, arról kívánunk szólni a hazai Hauptmann-ünnepség alkalmából, amikor úgy érezzük, hogy a kis részletek elrajzolása következtében esztétáink sem hajlandók a költő arcélének s a magyarsággal való kapcsolatainak őszinte rajzára. Hauptmannt ott értette meg a közönségünk, ahol az elhagyja a reális síkját, s az irodalmi érzelgősség vagy a Nagy Ábránd útjára lép. A tények mérlegén érvelésünk így hangzik. 1897 októberében a Nemzeti Színházban megbukik a derűs pillanatokat is szerző életdráma, a Krampton mester. Későbbi felújításai sem járnak jobban. 1897 novemberében a Magyar Színház Hanelle előadásairól Beöthy Zsolt számol be a Budapesti Hírlapban, s nyomában a kritika elismerően fogadja az üres házak mellett színre kerülő mesedrámát. Okulva a Hauptman- „sikereken”, 1899 áprilisában a külteleki Kisfaludy Színházban mutatják be a „Henschel fuvaros”-t. Nyilván abból a meggondolásból, hogy „ez kell a népnek.” Így történhetett meg, hogy az április 2-án tartott bemutatón Henschel töprengéseinek mesteri analízisét, a lélekhasadás megindító, emberfeletti harcát harsány kacajjal fogadta a rosszhírű színház valóban válogatott premierközönsége. (Az Új Magyar Színház mostani felújítása késő művészi elégtétel azért a sérelemért, amit az európai dráma rangelsője ezen a bemutatón elszenvedett.) Mint említettük, 1900 szeptemberében ismét megbukott a „Takácsok”, kilenc nappal a „Krampton mester” enyhe balsikere után. Ám 1904. december 3-án a „Bernd Róza” oly botrányos körülmények között bukik meg, hogy az „Elgá”-t csak a ThÁlia alkalmi színtársulat meri műsorára venni 1907. április 8-án. Ez a remekművű misztikus játék végre megnyitotta a szíveket, s a kritikus noteszébe jegyezhette: „mérsékelt siker”. 1912-ben, majd 1925-ben a Kamara Színházban ismét színre kerül az „Elga” komoly érdeklődés mellett Benedek Marcell, az Irodalmi Miniatűrök szerkesztője nagy művészeti eseménynek mondja az „Elga” másodpremierjét. l909-ben a „Banda” című kisigényű szatíra – bármilyen meglepő – sikert arat a Nemzetiben. Utána még háromszor hosszabb időre felújítják. 1920-ban az Új Színpadon a „Téli ballada” dramatizált novellát játsszák igen mérsékelt sikerrel, majd 1932. december 3-án az öreg Hauptmann érzelmi vallomását tomboló lelkesedéssel ünnepli Budapest. A „Naplemente előtt” sikere felette tanulságos. Nemcsak a Nemzeti színház, az ország minden színpadán s a kisebbségi magyar színpadokon is rendkívüli elismeréssel fogadják ezt a lényegében megalkuvó, finoman ötvözött vallomást a nagy lázadó kihamvadt szívéből. Azonban öreg mottó, hogy a közönség gyorsan felejt. 1936 februárjában az „És Pippa táncol” szimbolikus játék a Szépségről, amit mindenki áhít, de el nem ér, újra kínosan megbukik, s összesen kétszer adják a Nemzetiben. Hat évi szünet után az őszi Hauptmann-ünnepségek keretében a Vígszínház a Schiller Theater klasszikus előadásaival („Veland, der Schmied”), a Nemzeti az antikizáló sorsdrámával „Iphigenlia Delphoiben, az Új Magyar Színház pedig a „Henschel fuvarossal” áldozott a jóvátétel oltárán.
*
Mielőtt szemügyre vennők, mik voltak belső okai ezeknek a sikertelen találkozóknak, hol rejtőzik mélyebb gyökere a félreismerésnek, néhány adattal rá óhajtunk mutatni arra, hogy a magyar író nem osztotta a közönség véleményét, s olykor még hívebben kiállt a Mester mellé, mint a mesedrámákat fagyos tartózkodással fogadó német kritika. Lukács György már 1911-ben a modern dráma történetéről írt könyvében figyelmeztet a drámaköltő kivételes jelentőségére. 1913-ban Pitroff Pál „Hauptmann a drámáiban” című népszerű összefoglalásában hellyel-közzel rámutat az író szociális mélységeire. Ambrus Zol[89]tán nyitja meg „Krampton mester” kritikájával az irodalmi elismerések sorát. Színi Gyula finom akvarellt ad a hauptmanni lélekről 1909-ben, s az akkor feltűnt Berde Mária 1913-ban a Budapesti Szemle hasábjain nyíltan kiáll a magyarországi Hauptmann-hívők mellé. Szekeres Fábián még 1912-ben a Religió folyóirat hasábjain a német dráma és naturalizmus kapcsán foglalkozik a drámaíróval, és Beőthy Zsolt elmélyült tanulmányához csatlakozik – harmadfél évtized után „Porzsolt Kálmán” – Naplemente előtt beszámolója a Pesti Hírlapban 1932-ben. Ugyanakkor Kárpáti Aurél ismételten foglalkozik az „Elgá”-val (Pesti Napló), és Turóczi-Trostler József szellemtörténeti rézkarcot nyújt a Mesterről a Benedek Marcell szerkesztette Irodalmi Miniatűrökben. Említésre méltó még Vajthó László tanulmánya a Protestáns Szemlében (1917) és Juhász Gyula ódája a Nyugatban („Hanelle költőjének”, 1922.) A fontosabb tanulmányok sorát Thurzó Gábor „Az öreg Gerhart Hauptmann” tanulmánya (Napkelet 1938, legutóbb a 80 éves Hauptmannt, a Magyar Csillagban) és Thienemann Tivadar választékos szellemtörténeti összefoglalása (Pásztortűzbe 1942) zárja be.
Ezek a tanulmányok és megemlékezések ritkán ereszkedtek azokba a mélységekbe, ahol a költő problémái tanyáznak. De Beőthy Zsolt már 1897-ben az európai dráma sorsfordulóját érzi kicsengeni a „Hannele” transcendens misztikumából. Porzsolt Kálmán a „társadalmi” költőhöz sodródott közel, ahhoz a hauptmanni életformához, amit felemás közönségünk teljesen megért, és méltányolni képes. Az öreg Clausen alkonyati szerelme elsöpri Lóth forradalmi messianizmusát, Krampton érdes derűjét és keserű realizmusát, a Pippa nagyszerű álomképeit, Henrik mester panteista, Julianus Apostatára emlékeztető hellén lázadását.
*
Hauptmannból így lesz társadalmi szerző a „magyar társaság” tudatában. Világokat rázó, szociális drámáit lassan elfelejtik. Mesejátékaiból a naiv történet váza és a költői nyelv szépsége érdekli őket. De ahol a szociális dráma világkép lesz, a mesejáték szimbolikus költői üzenet az elérendő magaslatról, melynek kiharcolása nélkül nincs újabb fejlődés – ezeken a sorsdöntő fordulókon elapad közönségünk érdeklődésének forrása, s Hauptmannt innen csak kisszámú magyar hívő kíséri tovább a távoli és nála is megoldatlan igazságok felé. Juhász Gyula ódájában elmondja, mit érez a „Hanelle” költője iránt. A magyar irodalmi közönség még adós a válasszal. Még nem tett bizonyságot arról, hogy a drámaköltő szociális tudatát magáévá tette, és költői lendületét követni képes. Igaz, ebben jelentős mértékben gátolják a nagyrészt gyengén sikerült fordítások. Kivétel az „Elmerült harang” Áprily Lajos örökbecsű költői tolmácsolásában (a mesejátékot a közelmúltban – Németh Antal rendezésében – a rádió is bemutatta), Németh Andor „Elga”, – És Pipa táncok fordításai. Bálint Lajos „Krampton mestere”, Schöpflin Aladár „Sodnai eretneke” és „Thiel pályaőre” (novellák). Komor Gyula 1895-ben nem tudott megbirkózni a „Takácsok” nyelvezetével. Sebők Zsigmond félreértette a „Bundát”. Molnár Ferenc „Henschel fuvarosa” feleslegesen hangsúlyozza a köznépi argót és Hevesi Sándor „Bernd Rózá”-ja mélyen alulmarad az eredetinek. Új Hauptmann, fordításokra, új rendezőkre és a Mester által képviselt szemlélettől áthatott magyar Heinrich Georgékra – s hogy magunkról is szóljunk, legalább Gobby Hilda-(Iphigeneia Delphoiben) alkotásokra van szükség. Tárjuk végre a magyar irodalmi közönség elé a hauptmanni tükröt. Lássa meg benne Európa kaleidoszkópját, érezze ki belőle a kavargó szimfónia olykor apokaliptikus zúgása mögül a jövendő tiszta, üde, emberi hangját. Mert a hauptmanni színmű félszázados útja s az európai szellem tündöklése és bukása láthatatlan szálakkal fonódik tragikus egységbe. Egyik-másika nélkül nem teljes s nem érzékelhető a maga drámaiságában. [90]