Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. február 15) 2. szám

Csuka Zoltán: Fiatal délvidéki képzőművészek Budapesten

Zentai Tóth Istvánt nem kell már bemutatni a délvidéki magyar közönségnek, s ha itt most a fiatalok sorában foglalkozunk vele, ez inkább az évei számának szól, semmint a művészetének. Ez a fiatal és gyorsan, határozottan bontakozó tehetségű délvidéki szobrászművész, Zenta városának szülöttje, és ha ezt a fogalmat nem koptatták és vásították volna az utóbbi években annyira el, azt is mondhatnók, hogy mint őstehetség bukkant fel a még szerb megszállás alatt álló Zentán. Zentai Tóth István tehetsége és művészete azonban sokkal több ennél a félrevásott fogalomnál; indulása és előretörése egy olyan őszinte és mélyről fakadó művészi egyéniség jelentkezése, amely egyúttal korszerű is, és most dobja le magáról utolsó sallangjait.
Zentai Tóth István hat évvel ezelőtt került fel a Délvidékről Budapestre, és felfedeztetésében, megindulásában sokat köszönhet a délvidéki magyarság hivatott bácskai és budapesti vezető férfiainak. A Képzőművészeti Főiskolán Szentgyörgyi István szobrászművész mellett kezdte pályafutását, majd Sidló Ferenchez került, s mostan pedig a főiskolai rektor mellett tanársegédeskedik. A legutóbbi években a délvidéki lapok, de a budapestiek is többször beszámoltak sikereiről, amelyek között első helyen kell említeni a székesfőváros 1942. évi szobrászati díját, a tavalyi Ferenc István-díjat, a Szinyei Merse Pál Tavaszi Szalon díját és a Délvidéki Szépműves Céh tavalyi díját, amelyet az újvidéki kiállításon szerzett.
Zentai Tóth István művészete a naturalista meglátásokon alapul, de túl a naturalizmuson minden egyes szobránál az a sajátos egyéni felfogás sugárzik, amely a szobrot szoborrá, élővé és nem tiszta másolássá teszi, az a valami, amit léleknek vagy művészetnek is nevezhetünk, és megtalálhatjuk benne azt a Tisza-Parti élményt, a magyar föld és a magyar nép szeretetének azt a mélységes gyökerét, amely Bácskából szívja tápláló erőit, és sajátos virágait bontakoztatja ki a szobor formáin. Minden szobrában meg lehet érezni a monumentalitásra való törekvést, és bár kisplasztikát is végez, ez a monumentális sugárzik kisebb alkotásaiból is.

[Kép 07] Zentai Tóth István „Az ősmagyar” c. monumentális szoborcsoportjának egyik alakjával

Van egy parasztasszony[86]feje, amely a délvidéki magyar földműves asszony minden elszántságát, életerejét, a családjával, a közösségével szemben vállalt elkötelezésének jegyét hordozza magán vonásaiban, csodálatosan nyugodt, mély és zárt mosolyában.

[Kép 08] Zentai Tóth István: Szent Gellért oktatja Szent Imrét (dombormű)

Akik közel állnak Zentai Tóth Istvánhoz, tudják, mennyire törekszik a monumentális alkotásra, és ebben a törekvésében ma már legfeljebb az anyag és az anyagiak akadályozhatják, de egész biztosan el fog érkezni oda, hogy ezt a monumentalitást műveiben gátlás nélkül és teljességben kibontakoztathatja.
Most a római ösztöndíjra pályázik, és mi bizonyosak vagyunk abban, hogy magyar Délvidékünk, Bácska, közelebbről pedig szülővárosa, Zenta büszke lesz még erre a fiatal és most bontakozó tehetségre, aki alig hat esztendeje nehéz sorsból, de a legszebb álmokkal és meglátásokkal a szemében indult el a bácskai talajról, a Tisza mellől megmutatni azokat a titokzatos és nagyszerű, keleti őserőket lehelő virágokat, amelyek magyar szívből tudnak ezen a tájon fakadni.
Zentai Tóth István négy alkotásával fog részt venni a Délvidéki Szépműves Céh küszöbön álló budapesti kollektív kiállításán. A Kalangya örömmel jegyzi fel ezeken a lapokon őt a délvidéki fiatal képzőművészek sorában azok között az induló művészek között, akiket ma már Budapesten is számon tartanak, és örömmel mulatjuk be egy-két alkotását és őt magát is hasábjainkon. [87]