Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. június) 6. szám, 361–432. p.

Az erdélyi Pásztortűz legutóbbi száma közli az alábbi érdekes, új szemszögű cikket.

Mostanában bizonyos nyílt jelenségekkel s még inkább: lappangó lelkiséggel kapcsolatosan sokat gondolkozom azon, amit a leírt címmel szeretnék megjelölni. Jobban mondva nemcsak most problémám ez, tudatosan és tudaton kívül régóta foglalkoztat, s az életösztön nyugtalanságával keresem előttem feltáruló végletek örvényei közt az átvezető keskeny ösvényt, végzetessé válható kilengések közt az egyensúlyhelyzetet.

Kétségtelen, hogy az erdélyi magyarság pszichéje sok tekintetben nagy változáson ment át az új impérium ideje alatt. Nagy eltolódás mutatkozik közte és a magyarországi magyarság általános lelkiállapota között. Nagy különbség a régi Magyarország eszmevilágával szemben. Ennek az eltolódásnak és elváltozásnak bizonyos mértékig szükségképpen kellett bekövetkeznie, éspedig nemcsak külső okokból, az új hatalommal szemben való tehetetlenség, a történelem irgalmatlan ítéletébe való beletörődés miatt, hanem belső okokból is. Ezek a belső okok ugyan a kisebbségi helyzetben gyökereznek, s a történelmi sorsfordulat váltotta ki hatóerejüket, de végeredményben független és az erdélyi magyarság legkülönb rétegének magatartását színező, megvilágító, irányító és eldöntő tényezőkké lettek. Ez az eltolódás és elváltozás sok tekintetben nemcsak szükségszerű, de helyes és egyenesen üdvös volt. Eddigelé irodalmunkban, új történetszemléletünkben, pedagógiai és általános kultúrpolitikai gondolkozásunkban sok termékenyítő eszmét eredményezett. De mint minden nagy fényességnek, ennek a lelki átalakulásnak is megvan a kísértő árnyéka. Ez az árnyék kísért. És erre a kísértetre, úgy érzem, most már rá kellene mutatni, nem azoknak, akik a fényességet meg sem látták – azoknak nincs jogcímük ehhez –, hanem éppen azoknak, akik az új fényességben élnek.

Az a pár mondat, amit ide leírok erről, nem tart igényt [405] semmi egyébre, mint hogy egy tépelődő ember gondolatforgácsaiként olvassák el. Hátha megindítnak ezek az idevetett gondolattöredékek nagyobb eszmemeneteket, összefüggőbb elgondolásokat. Az erdélyi magyarság mai vezető szellemiségének, számottevő íróinak, gondolkozóinak, nevelő egyéniségeinek egész karakterét átitatta egy különös, kritikai nemzetszemlélet, melynek, azt mondhatnám, vallásos gyökerei vannak. Egypár év előtti írásomban már hivatkoztam arra, hogy a döntő különbség a magyarországi és erdélyi magyar nacionalizmus között az, hogy az előbbi megmaradt főképpen politikai jellegűnek, az utóbbi átformálódott religiózus jellegűvé. A magyarországi magyarságnak vannak még politikai ábrándjai, tervei és célkitűzései, van intenzív, olyan – amilyen politikai élete. Az erdélyi magyarság politikai élete semmi, nemcsak tényleges megkötöttsége folytán, hanem szellemi elitjének politikai közömbössége miatt is. Kultúrájának megmaradt fellegvárába visszavonulva igyekszik ez a magyarság lelki pozícióit megtartani. Eszem ágában sincs ezzel a ténnyel vitázni, sok vonatkozásban elkerülhetetlennek, sok vonatkozásban éppen tisztító és felemelő hatásúnak érzem ezt a politikátlanságot. Ezzel függ össze valamennyire az említettem kritikai nemzetszemlélet. Kulturális és vallásos elmélyülés vonásról vonásra fedezte fel és domborította ki ezt a szemléletet. Nem véletlen, hogy ennek a szemléletnek legnagyszerűbb, legátfogóbb, címében is különbségjelölő magyarázatát Makkai Sándor adta. A sokféle revíziós gondolattal és törekvéssel szembeállítva az első, legfontosabb, legsürgősebb, legegyszerűbb s mégis legnehezebb revíziós gondolatot: a magunk revízióját egyénben és nemzettestben egyaránt. Erre a műre óriási szükség volt. Nemcsak az új transzszilvanizmus lényegét adta benne az író: visszavonulást a külsőből a belsőbe, a világból a lélekbe, a politikai magyarságból az ideális magyarságba – hanem először foglalta össze azt a kritikai nemzetszemléletet, melynek vallásos gyökerei: bűntudat, bűnbánat, ítélettartás önmagunk fölött, prófécia, megújulás, megszentelődés, új népi program. Makkai a legnagyobb kritikus magyarok, Széchenyi és a többiek látását alkalmazta a mi erdélyi viszonyainkra, hozzájuk vezette vissza ennek a kisebbségi sorsba jutott töredék népnek gondolatvilágát. Magyar bűnöket tárt fel, de magyar erőt és új magyar lehetőségeket is mutatott. És megmutatta az ember és a magyar lehető teljes harmóniáját éppen az erdélyi politikanélküliségben.

Ennek a nagy fényességnek azonban, mely az erdélyi magyarság kritikai nemzetlátásában kigyulladt, nagy árnyéka [406] van máris, és tépelődéseim közt néha attól félek, hogy még sötétebb árnyéka lehet idővel. Nemcsak Makkai hatása és félreértése következtében, de tőle függetlenül is: ennek a kritikai, bűnlátó, bűnkereső, önostorozó, önmagát vallásos meg-alázkodásban kiélő, a végzet ódiumát most már kizárólag önmagunkra hárító szemléletnek kiszámíthatatlanul káros következménye is lehet. Itt is, ott is látni és hallani lehet, hogyan siklik át a magában véve helyes önkritika valami olyasféle magatartásba, melyet én szellemi mazochizmusnak neveznék. Eszerint most már nekünk nincs is külső ellenségünk, nem fenyegetnek elnyeléssel végzetes külső hatalmak, mi bűnösök voltunk, ami bennünket ért, azt kétségtelenül mind megérdemeltük, sőt még annál is többet. A magyar bűnöket prédikálni és hirdetni kell, szószékről, iskolai katedráról, könyv és irodalom útján. A múlt tényleg semmi más, mint a vármegyeháza és a nagy ugar. Milyen jó is, hogy láng csapott az ódon vármegyeházára, és nagyszerű paloták nőttek az új Erdély ugarából. Ezzel a látással, illetve ennek torzító túlzásával karöltve jár valami, ami még sokkal rosszabb: egy hamis objektivitás, ami az előbbi torz látás következtében mint jóhiszemű optikai csalódás jelentkezik. Ha eddig kevésre becsültük, most hajlandók vagyunk túlbecsülni a körülöttünk és velünk élő népek egész mivoltát, akkor, midőn ezek ezt a magatartásunkat egy cseppet sem honorálják, sőt sok esetben bizonyos csendes megvetéssel kísérik. A transzszilvanizmus teljes jóhiszeműséggel átmegy észrevétlenül olyan lelkiállapotba, mely már színvak és nagyothalló mindennel szemben, ami sértés, csúfság és megalázás a magyarságra nézve.

Mikor ilyen tényeket, ilyen torzító tükröket és ilyen hamis objektivitást látok, teljes erővel vetődnek fel bennem újra régi kérdések: vajon a kritikai nemzetszemlélet csakugyan egyedül célravezető út számunkra éppen akkor, mikor egy egész ellenséges külső világ gyűlölködő és elfogult »kritikai« mértéke alatt állunk. Vajon az önmagunk felett való ítélettartás és vezeklés egyénileg kétségtelen vallásos igazságát lehet-e és szabad-e alkalmazni az egyénnek a nemzetre, különösen akkor, mikor azon a nemzeten már betelt és irtózatos módon és mértékben telt be a végzet? Vajon az ilyen történelmi pillanatokban nem inkább van-e jogosultsága és szükségszerűsége a nemzettel életre-halálra való azonosulásnak? Vajon az egész világ kétségtelen anyagi és szellemi nacionalista fegyverkezése közepette mi, erdélyi magyarság legyünk egyedül, akik szellemi síkba áttéve megismételjük az ostoba mondást: »Nem akarok több katonát látni?« Vajon a rosszul értelmezett ön[407]kritikával kiüssük-e saját kezünkből a nemzeti önfenntartás utolsó és legbiztosabb, mert szellemi fegyvereit: a hitet a múltban mint a jövendő alapjában? Nevelés közben becsüljük-e többre könyörtelenül és irgalmatlanul minden vonalon a meztelen igazságot, mint a nemzet ideálteremtő életösztönét? Végeredményben mi fontosabb és szentebb: egy igazság mint jelentéktelen részlet, vagy a nemzet életösztöne mint egész?! A soviniszta szadizmussal mi ne állíthassunk szembe más, egészségesebb valamit, mint egy nemzeti mazochizmust?

Nem tudok ezekre a bennem felvetődő kérdésekre határozott választ adni minden ponton. De azt régen érzem, hogy a »kritikai nemzetszemlélet és az egész transzszilvanizmus körül is, már régen valami nincs rendben. Egy bizonyos: a szellemi mazochisták reálpolitikusoknak és objektíveknek hiszik magukat. Pontosan az ellenkezője igaz. Bethlen Gábor nevetne ezen a realitáson. Zrínyi, akinek tudvalevőleg az volt a jelszava: »Ne bántsd a magyart!« kétségbeesne rajta, pedig ő sem tartozott éppen a »kritikátlan magyarok« közé. És. Széchenyi? A legborzalmasabb magyar ostorozó, aki szeges korbáccsal verte véresre nemzetét, arcába köpte bűneit és gyalázatosságait, amíg az a nemzet állott, a bukás, a tragédia után nem talált több ítéletes szót nemzetére. Ellenben a döblingi sötétből felvillant a »Blick«, és igazolt egy nemzetet, bármit tett is az, azonosult egy nemzettel életre-halálra, bűneiben és nyomorúságában, és pusztán szellemi eszközökkel, kritikai könyörtelenséggel szíven talált egy rendszert, egy egész idegen és ellenséges világot, mely nemzetét nyomorgatta.

Az erdélyi magyarság új szellemiségének van már »Hitele«, »Világa«, »Stádiuma«, van talán már »Kelet Népe« is, sőt »Politikai programtöredékek« is vannak.