Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. február 15) 2. szám

Bodroghy Szabolcs: A bácskai székelyek vallásos szokásai

E folyóiratban már jelentést tettünk a Bács megyébe hazamentett bukovinai székelyek színes, népi szokásokban gazdag életéről. Ekkor különösképpen e nemes magyar lélek mély vallásosságát kellett kihangsúlyoznunk, leszögezve a tényt, hogy a bukovinai székelység vallásossága nemcsak néha-néha a felületen felcsillanó szikra, hanem egész lényüket és életüket gyökeréig átizzító tűz: gondolataik, szavaik, tetteik mindig az Úr útját igyekeznek keresni.
E bácskai székely lélek csodaszép megnyilvánulásai azok a szokások is, amelyek az egyházi év ünnepei és a keresztény vallás szentségei és szentelményei körül csoportosulnak. Meghatóan szépek vallásos szokásaik – és néha merőben eltérnek az itthoni hagyományoktól. Mi itt most azon vallásos szokásaikat ismertetjük, amelyek az egyházi évvel és élettel vannak szoros összefüggésben. Először is lássuk az egyházi évet.
Az év kezdete. Az egyházi év kezdete náluk az ősi keresztény módon történik: házszenteléssel. Vízkereszt napján, illetőleg annak nyolcada alatt meg kell szentelni minden egyes székely házat. Ez így történik: Mielőtt a pap a kíséretével együtt a házba lépne, a kántor még kint elénekli az ősi székely éneket:
Egyetemben házba bemenének,
Ékest köszönének,
Megismervén, hogy a Gyermek
Ő Istenség volna,
Bizony, ember, e világért
Halandó volna.
Bemenvén a pap elvégzi az előírt szertartást; ez alatt a kántor felírja a három király kezdőbetűjét és a házszámot az ajtóra. Azután a sekrestyés így szól a házbeliekhez:
„Mit adnak a szent kereszt nevében?”
„Jézus nevét!” – válaszolják. S aztán bő ajándékot nyújtanak át.
A nagyböjt. A „farsang” szót nem ismerik: „húshagyat” az ő helyes kifejezésük. E napokon szintén nagy vendégeskedés és mulatság folyik náluk is, mint egyebütt.
De a hamvazószerda a székelyeknél valóban a magába szállás és nagyböjt kezdete. Minden épkézláb ember elmegy hamvazkodni. És azután is mindig komolyak és csendesek a székely falvak. Sehol sem hallatszik egy hangos nóta, muzsikaszó. Még azt is rossz néven veszik, ha valaki fütyülni mer az utcán.
A böjtöt pedig a legtöbb székely házban a legősibb fegyelem szerint tartják: zsíros, sőt tejes étel is alig kerül az asztalra az egész nagyböjt ideje alatt…
A nagyhét. A nagyböjt utolsó hetének mind a hét napja teljes ünnep náluk. Az első három napon ősi székely szokás szerint valóságos népmissziót tartanak: a lelkész idegen papot vagy szerzetest hív a szentbeszédek megtartására és a hívek gyóntatására. Mert ilyenkor minden felnőtt székely meggyónik és megáldozik…
Különös ünnepélyesség és komolyság, igazi gyász uralkodik a székely falvakban nagypénteken. Akkor mindenki feketébe öltözik, és siet az Urat gyászoló szertartásokra.
Különösen megrázó szépségű náluk a nagyszombati feltámadás. Aki csak teheti, a szent sír köré gyülekezik; különben is az egész templom megtelik ünneplő néppel. A pap bekezdésére aztán az egész nép egy ajakkal zendít a feltámadás zsoltárára:
„Istenem, te megvizsgáltál, és jól ismersz engemet;
Jól tudod, hová visz utam, látod keltem s fektemet!”…
A húsvét. A húsvét ünnepélyes ételszenteléssel kezdődik. Minden székely a húsvét reggeli kismisére elhozza a nagy karkosarat szép, varrottas terítővel letakarva, és a templomban két sorban felállnak. A kosárban ott van először is a „kókonya”: a tiszta lisztből készült hús[83]véti kalács. Azután hímes és fehér tojások, füstölt hús, torma, só és édes sütemények. De mindenből csak egy kevés! A húsvéti ünnepek alatt ugyanis mindennap kap a ház minden tagja a szenteltből, de csak egy csipetet! Mert azt tartják, hogy a „szentelt nem jóllakni, hanem csak a szájat megszentelni való!”
A búcsúünnep. A templom védszentjének ünnepe, a székelyeknél ugyancsak nagy az eszem-iszom, mint sok magyar vidéken. A lelkész mindig meghív legalább pár vendégpapot, hogy azok tartsák meg az ünnepi beszédeket, mert anélkül szomorúan távoznék a templomból a friss igére éhező nép… De ami a legfőbb: hogy segítségére legyenek a hívek meggyóntatásában. Mert ilyenkor az odagyűlt nagy vendégsereg is igyekszik a szentségekhez járulni, hogy valóban teljes búcsút nyerjen.
Halottak napja. A falu vallásosságának leghűbb tükre a temető. A székely lélek nemességére jellemző, hogy igen nagy tisztelettel adózik elhunyt hozzátartozói emlékének. Sírjaikat gondozza, virággal díszíti, gyakran látogatja. Halottak napja előestéjén pedig körmenetileg vonul ki a temetőbe, útközben ősi székely halottas énekeket énekelve. Ott elmondják először a halottak litániáját, majd „A mélységből kiáltok hozzád, Uram” – zsoltárt. Aztán a pap szentbeszédet tart a tisztítótűzben szenvedő lelkek megsegítéséről.
Utána indul a menet visszafelé. Útközben ismét halottas énekeket énekelnek. A templomba érve a pap elvégzi a „feloldozás” szertartását, a nép a ,,Ments meg engem”-et énekli el, majd a pap elimádkozza a könyörgést, és a hosszú szertartás befejeződik.
…De, amint mondottuk: a bácskai székelyek vallásossága nemcsak néha-néha, esetleg csak ünnepnapokon felvillanó fény, hanem életüket betöltő valóság. Ezért tekintsünk csak végig életükön, különösen az élet három legfőbb állomását fürkészve: a születést, házasságot és halált.
A keresztény élet kezdete. Már a kezdet: a szent keresztség felvétele különös ünnepélyesség közt történik náluk. A gyermekeket nem azonnal, másnap vagy harmadnap keresztelik meg, mint egyéb magyar vidékeken, hanem csak l-2 hét múlva. De csak azért, hogy legyen idejük a keresztszülőket összetoborozni és a keresztszülőknek felkészülni, és sokszor nagy távolságokról is odaérkezni. Mert őnáluk keresztszülő van elég: nemcsak egy, hanem legalább 3-4 pár! Megesik, hogy tekintélyesebb székely családoknál 20-30 pár keresztszülő vonul fel a templomba a keresztelendővel! Ha „fehérnép”, akkor hatalmas gyertyát is tart kezében, amelyre ékes kelme van erősítve, és pedig mindig piros szalaggal: ez az ajándék. A gyertyákat az avatásra jövő anya hozza aztán ismét magával, és a templomnak ajándékozza.
A házasságkötés. E szertartás is külön ünnepélyes mozzanattal bővül a bácskai székelyeknél. Amikor a násznép a templomba ér, mindig felbúg az orgona, az egész nép térdre borul, és a kántorral együtt egy szívvel-lélekkel eléneklik a „Jöjj el, Szentlélek Úristen!” kezdetű éneket. Csak azután következik a lelkész ténykedése. Az esketés után pedig mindig megkérik az ,,új asszony bevezetése a templomba” nevű szertartás elvégzését is.
A székely keresztény halál… Ilyen, keresztény élet ájtatos, szép halált is érdemel. Még idejében, sohasem a végső pillanatra hanyagolva, hívják az Úr szolgáját, hogy lelküket az utolsó útra előkészítse. Mind-mind azt suttogja a szentségek felvétele után: „Most már könnyen halok meg…”
Maga a halál sem az a kétségbeesett fekete gyász náluk. A halottat, még az öregeket is, nem feketébe, hanem hófehérbe öltöztetik. Ha asszony, akkor meg éppen fehér menyasszonyi ruháját adják [84] rá, amelyet minden székely asszony az utolsó alkalomra féltve őriz! Fejére pedig fehér kendőt kötnek. Kezét mellén keresztbe kulcsolják. És nem is teszik koporsóba, csak egy magasabb emelvényre, amelyet előbb színes virágokkal kihímzett, fehér takaróval terítenek le. Feje alá a legdúsabb hímzésű vánkost teszik. Az ablakokat se függönyözik le, hanem égő gyertyákat tesznek oda. Úgy fekszik tehát az elhunyt székely a tiszta, derűs, fehér szobában, mint az Úr igazi jegyese, aki már megkezdette égi, örök boldog menyegzőjét…
A bácskai székely temetése így folyik le: a lelkész a kántorral együtt a szobában elénekli „A mélységből kiáltok hozzád, Uram” zsoltárt, először beszenteli, és elmondja az első könyörgést. Csak ezután teszik a testet a koporsóba, amely a fiataloknál égszínkék, míg az öregeknél a magyarok ősi gyászszíne: fehér. S azután az udvaron leteszik, s a kántor ősi rigmusokban elmondja a halott búcsúztatóját. Nem sablonos, üres szólamok ezek, hanem a székely népköltészet gyönyörű alkotásai, mind megőrzésre érdemesek.
Azután a menet a templomba vonul, ahova beviszik a koporsót is. Ott a pap elvégzi felette a „feloldozás” szertartását, és ha a temetés délelőtt történik, misét is mond a koporsó előtt.
A temetőben a rendes előírt szertartás folyik. S ennek végeztével a kántor egy olyan szokatlan dallamú, ősi székely éneket énekel, amelyet a nép csak kéziratban őriz.
Az utolsó harangszóra
Hull a föld a koporsóra.
A föld takarja be a port,
Melyet a halál letiport.
Nem ismerszem meg a portól,
Bársonyos úri rangoktól,
Király s koldus között állok,
S különbséget nem találok.
Óh, telhetetlen szájú sír,
Midőn az ember meglát, sír,
Fogadd holttestem kebledre,
Hogy nyugodjam meg öledbe'.
A sötét sír mindjárt elrejt,
Az élő ember elfelejt.
Adj, Istenem, nyugodalmat,
Mennyországban bő jutalmat!
Majd így fordul a kántor a körülállókhoz:
– A keservesek Isten fizessével köszönjük meg, hogy nem sajnálták ezen megholt atyánkfiát elkísérni az örökös nyugvóhelyére, melyet az Úr Jézus fejenként fizessen meg, és adjon jót kegyelmeteknek! Ámen.
Aztán átadják az ásót a lelkész kezébe; az földet vesz, és rádobja a koporsóra e szavakkal:
– Emlékezzél, ember, hogy por vagy és porrá leszel!
*
…Így él tehát, imádkozik, és tér örök nyugovóra a bácskai székely keresztény lélek. Hűség, áhítat, melegség, földöntúli szépség ragyog szokásaikon, világít elő ezek ablakán át lelkükből. A magyarországi keresztény világ is hálásan adózik tehát az ország vezető férfiainak, hogy e derék keresztény magyarokat az idegenből hazahozta. Így hozzánk mentette azt a sok lelki szépséget, amely most már itt virul a megnagyobbodott Magyarország keresztény arculatán, hogy gyönyörködtesse és emelje küzdő mindnyájunkat. [85]