Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. február 15) 2. szám

Csery Ferenc: A magyar ifjúság küzdelmei a Délvidéken

A megszállásnak több mint két évtizede a legmélyebb változásokat idézte elő a Délvidék magyar fiatalságának lelkében. A fiatalság önmagában nem stabil, a fiatalságnak lényege az örök átformálódás, hiszen maga az ifjúság csupán arasznyi idő, átmenet és előkészület volt a legnehezebb, mert az életre indulásnak minden előfeltétele hiányzott, és nem volt meg az ifjúságnak legnagyobb ereje, a reménység. Egy reménytelen, magába fojtott, belsejében vívódásoktól gyötört és a magyar egyedülvalóságot a legsúlyosabban szenvedő ifjúi generáció nőtt fel a Délvidéken, amelynek életkörülményei nem nyújthattak ennek a fiatalságnak semmit. A szerb hivatalos elgondolás a magyarsággal szemben nem volt egységes mint ahogy általában az örök pártharcokban forgácsolódó délszláv életben nem volt soha egy egységes uralkodó gondolat. Ez megnyilatkozott abban is, ahogy a délszláv hivatalos helyek a magyar fiatalság helyzetét tekintették. Volt idő, amikor majdnem az volt a keresztül is vitt elgondolás, hogy a magyar ifjúságot távol kell tartani az intellektuális pályáktól, és amint az 1920-as évek közepén az egyetlen harcos magyar sajtóorgánum nemegyszer felpanaszolta, csak cselédnek akarták nevelni a magyar ifjúságot. Volt azután idő, amikor ez elnemzetietlenítés jegyében igyekezett dolgozni a délszláv kultúrpolitika, és ennek céljait szolgálták azok az iskolarendeletek, amelyek teljesen el akarták sorvasztani a magyar középiskolát és azok az intézkedések, amelyek elzárták a Délvidék magyar fiatalságát a magyar főiskolától. Meglehetősen sokáig tartott ez az áramlat, és tragikus következményei voltak. Ezrével élnek ma is a Délvidéken emberek, akiket a legszebb ifjúságukban ért a legsúlyosabb csapás, akiket mesterséges akadályokkal löktek ki életpályájukból, és akik így félemberek lettek. Emberek, akik az intellektuális pályákra készültek, mert nem folytathatták tanulmányaikat, mert a középiskola valamelyik felsőbb osztályából kellett kimaradniuk, mert nem juthattak el az egyetemre, bizonytalanul és cél nélkül éltek a kisebbségi sorsnak megpróbáltatásai között a maguk külön megpróbáltatásának reménytelenségében. A délszláv iskolapolitika ezen a ponton mérte a legsúlyosabb csapást a Délvidék magyarságára. A kisebbségi életben igen sokszor kellett érezni, hogy a magyar fiatalságnak egy része, mert gyökerét vesztette, és reménytelenségében elkeseredett, eltávolodott a magyarságtól, és vonzódott a szélsőségek felé. Egészen természetes folyamat volt ez. Nem most, visszatekintve állapítható csupán ez meg, a kisebbségi korszak magyar publicisztikájának állandóan visszatérő témája volt a harminc év körüli ifjú, aki az apjától kér pénzt cigarettára, és akinél érthető és megbocsátható, ha elkeseredésében, túlzó és teljes kilátástalanságában a jelszavak áfiumával kábítja magát.
A kisebbségi élet belső küzdelmeiben a dolgok természetes rendje szerint a fiatalságnak mindig nagyobb szerep jutott. Az 1930-as évektől kezdve mindig inkább érzett a fiatalságnak hatása a kisebbségi mozgalom alakulására. E hatás magán viselte az elmúlt több mint tíz esztendő megpróbáltatásainak súlyos nyomait. Egy elégedetlen ifjúság élt egy nehéz sorsban küszködő kisebbségen belül, és elégedetlensége állandó nyugtalansági gócpont volt. A magyar kisebbségi akciónak sokszor nehézségeket okoztak az ifjúságnak külön elgondolásai, amelyeket nehezen lehetett összeegyeztetni a magyar kisebbség általános és szükség szabta terveivel. A magyar kisebbségnek a hajdani Jugoszláviában egy racionális politikát kellett folytatnia, amelyet rendkívül megnehezítettek az örök délszláv féltékenykedések és gyanúsítások. A magyar kisebbségi politika vezetőinek csak lépésről lépésre lehetett volna haladni, ha egyáltalán lett volna módjuk a haladásra. Az 1929. évi délszláv államcsíny, az alkotmány felfüggesztése alkalmat adott arra, hogy a magyar kisebbség politikai munkáját teljesen lehetetlenné tegyék, mert az oktrojált alkotmánynak azt a rendelkezését, amely a horvát-szerb ellentétek csökkentésére megtiltotta a törzsi, néptörzsi pártok alapítását, úgy alkalmazták a nemzetközi szerződések és kisebbségvédelmi kötelezettségek világos félretolásával, hogy a népkisebbségeknek – amelyeknek pedig semmi közük nem volt Belgrád és Zágráb örök és elkeseredett harcához – sincsen joguk pártot létesíteni. A magyar szervezkedésnek legfontosabb eszközét, a [76] pártot a délszláv politika kicsavarta a magyar kisebbség kezéből. A szervezkedésnek ez a külső akadálya végzetes volt, de majdnem ilyen súlyos hatású volt az, hogy a magyarságon belül éppen az elkeseredett és reménytelen fiatalság miatt nem lehetett egy egységes gondolatban végezni azt a kultúrpolitikai és gazdaságpolitikai szervezkedést, amelyet meg akartak teremteni. Belső harcok, fölösleges és erőket fecsérlő küzdelmek zajlottak le a magyar kisebbségen belül, és a magyar fiatalságot – legalábbis egy részét, számtalanszor azzal vádolták meg, hogy eltávolodott a magyar nemzeti gondolattól. E vád igazságtalan volt, mert minden elkeseredésnek, minden izzón gyötrő kétkedésnek legvégső alapja éppen az erős magyar nemzeti érzés volt. Ez a fiatalság, amelyet elzártak az életnek lehetőségeitől, tudatában volt annak, hogy ez a súlyos megpróbáltatás a magyarsága miatt érte, és soha nem tántorodott el magyarságától. Csak másként volt magyar, mint azok, akik az életben már bizonyos helyekre eljutottak. Talán azt lehetne mondani, hogy erősebben is magyar volt, mert a magyar szenvedést a legsúlyosabban szenvedte, de éppen mert nem látott maga előtt semmiféle kivezető utat, és mert még csak gondolni sem tudott arra, hogy valamilyen kompromisszumot köthetne a délszláv gondolattal, hajlamos volt arra, hogy mindent annak a materialista evangéliumnak tanításai szerint tekintsen, amelyről csupán ködös elképzelései voltak. Súlyos és sokszor megoldhatatlannak látszó volt ez a probléma, és még kiélesedett, veszedelmesebb lett, mikor az új európai szellem éreztetni kezdte hatásait Magyarországon, és a magyarországi korszellem kirezgései eljutottak a megszállott Délvidékre is. Volt egy rétege a fiatalságnak, az anyagilag biztosított vagy legalábbis biztosítottnak látszó osztályokból felnőtt ifjúság, amely már azzal is kedvezőbb helyzetben volt, hegy a délszláv iskolapolitika kényszerében elvégezhette középiskolai tanulmányait, egyetemre járhatott, mert nem kellett 10-15 esztendős korában egyik napról a másikra megpróbálni azt, hogy lehet-e idegen nyelven tanulni. Ez a fiatalság szerb nyelven tanult kezdettől fogva, és a dolgok rendjében végezhette az iskoláit. Ez a fiatalság érezte, hogy kisebbséghez tartozik. Érezte, hogy megterhelten indul az élet versenyében, de mégis részt vehetett a versenyen. Nem volt reménytelen. Kevesebb lehetősége volt, mint a szláv fiatalságnak, de mégis volt lehetősége, sőt megjátszhatta – egyesek meg is játszották – a kompromisszum adottságait is. Magyar volt, erősen magyar, de mert módja volt rá, mert teljesen bírta a szláv nyelvet, mert voltak nexusai a szlávság felé is, bizonyos mimikripolitikát folytathatott. Ez alatt a mimikripolitika alatt, ennek ködösítésében teljesen és tökéletesen dolgozhatott a nagy magyar célokért, de éppen mert a fiatalság szertelen, heves, a legnagyobb erővel fordult a magyar fiatalság másik szárnya, a reményteleneknek, a kétségbeesetteknek csoportja ellen. Igazabban érezte magát magyarnak, mint az a része a magyar fiatalságnak, amely éppen azért maradt le az életversenyben, mert nem is tudott más nyelven, csak magyarul.
A megszállás éveinek szomorú öröksége az, hogy talán igen nagy tömeg ifjú ember él ma a Délvidéken, akiknek az életet tulajdonképpen 1941 áprilisában kellett kezdeni. Harminc-harmincöt esztendős emberek, akik tizenöt-húsz esztendős korukban kettétörtek. Az iskolákból, az egyetemekről kimaradtaknak nagy csoportja ez, amely a kisebbségi életben, mikor a magyarságnak gazdasági lehetőségei minimálisak voltak, semmiképpen nem helyezkedhetett el a gazdasági életben. Félbemaradt emberek, és a félbemaradt ember magának is, környezetének is teher. A felszabadulás első óráiban már gondoltak erre a tömegre, és igen helyes, igen jó és nagyon is szükséges intézkedés volt az, amely lehetővé tette, hogy ez a tömeg gyorsított ütemben folytathassa tanulmányait. Ebben az intézkedésben nemcsak bizonyos igazságtevést és jóvátételi szándékot kell meglátni, hanem nagy praktikumot is. A Délvidék magyarsága úgy szeretné, hogy a délvidéki ember, a magyar ember mind boldoguljon. Olyan sokáig és annyi reménytelenséggel kellett látni, hogy már maga az a tény, hogy valaki magyar, kizárta a boldogulás lehetőségét, hogy ma a délvidéki érzés úgy kívánja, hogy minden magyar embernek meglegyen a lehetősége ahhoz, hogy megfelelő, képességeinek szánt helyre jusson. Máskülönben is szükség van a magyar fiatalságnak ilyen módon való istápolására, mert a közigazgatásban, a gazdasági életben még rengeteg helyet kell betölteni, és a délvidéki magyar igazság[77]érzet úgy hiszi, hogy elsősorban azoknak kell juttatni ezeket a helyeket, akik a legtöbbet szenvedtek a megszállás évtizedei alatt. Végül ez a fiatalság, ezek a szerencsétlen, annyit próbált és annyit szenvedett emberek, akiknek már gyerekségükben kellett bűnhődni azért, mert magyarok voltak, komoly és alá nem becsülhető érdemeket szereztek, mikor olyan sokszor kétségbe vont és mégis olyan erős magyarságukban szép és becsületes kultúrmunkát végeztek. Ezek az elkeseredettek, ezek a reménytelenek, ezek az élet elől elzártak minden aktivitásukat kiélték abban, hogy magyarok voltak, és sokszor talán primitív módon, de mégis becsületesen és jó szándékkal dolgoztak a magyarságért. Ezt közelebbről is meg kell világítani. Ezek a félbemaradottak, ezek a szegény apától a napi cigarettára valót szégyenlősen elfogadók, akik azért nem juthattak semmire, mert nem végezték el iskoláikat, kijártak a tanyákra, magyar előadásokat tartottak, magyar színházat játszottak, magyar dalosegyletekben terjesztették a magyar kultúrát, készségesen és önzetlenül álltak rendelkezésre minden magyar nemzeti mozgalomban, talán azért is, mert valamit csak csinálniuk kellett, de bizonyosan azért, mert szívesen és boldogan csinálták ezt a munkát, amelyért semmi jutalmat nem vártak és nem reméltek.
A jutalom várása most sem indokolt. A magyarság életének legnagyobb harcát vívja, és ma minden magyar embernek mindent adni kell, hogy e harc minél gyorsabban és minél tökéletesebben vezessen el a győzelemig, a végső igazságig. Ma nem lehet a kisebbségi élet érdemeit felsorolni, és nem szabad a sebeket mutogatni, amelyeket a kisebbségi önvédelmi harcban kapott akár az egyes, akár egy egész nagy darabja a hajdani Jugoszlávia magyarságának. Ne is tekintsük a kérdés rendezését jutalomnak, inkább mondjuk és tartsuk igazságtevésnek. Az igazságtevésnek azonban szépségfoltjai is akadnak. Nemrégiben tartották meg a Délvidéken e szerencsétlenek számára rendezett tanfolyamokon a vizsgákat, és megesett, hogy a vizsgára jelentkezők hetven százaléka elbukott. Eszünkben sincs vitatni a vizsgaeredményeknek abszolút jogosultságát. Könnyen el lehet képzelni, hogy emberek, akik tizenöt esztendőn keresztül nem folytattak rendszeres tanulmányokat, nem képesek tökéletesen megfelelni az előírt és a magyar oktatási rendszerben gyökerező követelményeknek. Azt is könnyen el lehet képzelni, hogy emberek, akik százpengős kis állásokban reggeltől estig dolgoznak, nem tudnak teljesen megbirkózni az előírt tanítási anyaggal. Nem olyan nehéz mindennek elképzelése, és csak tanügyi szempontok szerint e katasztrofálisnak tűnő vizsgaeredmények teljesen jogosultak.
De minden éremnek két oldala van, és ebben az esetben nagyon is meg kell nézni az éremnek másik oldalát. A Délvidék magyarságának nagy problémája volt az, hogy mi lesz azzal a fiatalsággal, amelyet a szerb iskolai rendszer igazságtalanságai zátonyra taszítottak, és egy végső elkeseredésbe löktek. A magyar jövendőnek egy darabja, egy értéke volt ezzel halálra ítélve. A felszabadulás meghozta ezeknek a szerencsétleneknek a kegyelmet és a feltámadás reményét. De ha továbbra is meg kell maradniuk a százpengős állásokban, ha nincs út, amelyen haladva innen kijuthatnak, akkor a kegyelem csak annyi, mintha a halálraítéltet nem végzik ki, de életfogytiglan fegyházban tartják. Nem szabad elfelejteni, hogy ezek az emberek az állandó összehasonlítás áldozatai is. X. nem bírta elvégezni a gimnáziumot, mert a hatodik osztályban szerbül kellett volna folytatni a tanulását, és nem tudott szerbül, arra pedig nem volt pénze, hogy magánúton szerezze meg a hiányzó szerb nyelvtudást Y. apjának volt pénze, és megmaradhatott a középiskolában, mert módja volt arra, hogy magánúton megszerezze a szükséges szerb nyelvtudást, és X. ma reggeltől estig körmöl valamelyik hivatalban száz pengőért, és megbukik, mert nem tud megfelelni az előirt követelményeknek, tehát örökre ott maradhat, ahol ma van, Y. pedig már rég ügyvéd, orvos, mérnök, boldog családapa, míg X. ma sem gondolhat családalapításra. X.-nek azt kell hinnie, hogy neki azért kell szenvednie, mert rá súlyosabban nehezedett a magyar sors, mert neki többet kellett elviselnie a magyarságáért, és ha így hiszi, körülbelül igaza is van.
A megoldás? Nem is olyan nehéz, nem is olyan lehetetlen. Rendkívüli időkben és rendkívüli szükségek között minden közösségnek joga van rendkívüli eszközöket is alkalmazni. A délvidéki magyarság úgy gondolja, hogy talán valami kis csorba esik a tanügyi követelmények [78] előírásain, a szabályokon, ha ezeket a súlyos vizsgaeredményeket revideálják, és általában enyhítik az egész eljárást. Ez azonban még nem is olyan nagyon nagy rendkívüliség, és a haszna igen nagy. A haszna sokféle. Igazságtevés lesz, és elégedettség megteremtése lesz. A Délvidék magyarsága úgy szeretné, hogy ezen az áldott földön, amelyen a magyarságnak két évtizeden át annyi mindenféle próbán kellett keresztülmenni, ne legyen egyetlen magyar ember sem, aki ne juthasson el, ha megvannak benne az adottságok, a tökéletes megelégedettségig.
Ma, alig másfél esztendő alatt csodálatos, varázslatos átváltozáson ment át a Délvidéknek az a fiatalsága, amely gyerekfejjel élte meg a felszabadulás tündöklő csodáját. Ez a fiatalság, amelynek a szerb pesmákat kellett tanulnia, amely már ismerte a délszláv költőket, és nem tudott semmit a magyar költőkről, ma átitatódott a magyar szellemnek sok szépségével, és felszabadultan, boldogan magyar. Azok az emberek, akik annyi idősek voltak 1920-ban, mint ők ma, és akiknek egész élete azon feneklett meg, hogy Petőfit és Aranyt ismerték csak, és nem tudtak soha semmit megtanulni, amit a délszláv kultúrtörekvések akartak rájuk parancsolni, mert nem bírták megtanulni, mert nemcsak a nyelv nehézségei, hanem a lélek tiltakozása is gátolta őket, ma irigyen néznek ezekre az új fiatalokra, ezeknek könnyű volt, ezek gyerekfővel, az ifjúi lélek és az ifjúi szellem frissességével, a felszabadulás boldogságában könnyen illeszkednek be a magyar iskolai rendszer magasrendű követelményeibe, amit ők már nem tehetnek meg. Ők nem lehetnek erősebbek, ők már kicsit meg is törtek, már igazán nem fiatalok. Őket nem lehet tulajdonképpen több munkára szorítani. De talán lehetne a munkát számukra könnyebbé tenni.