Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. február 15) 2. szám

Kosztolányi Dezsőné: Mert vén Szabadka, áldalak…

Kosztolányinénak ezt a visszaemlékezést a szabadkai Kalangya matinén kellett volna felolvasnia, de előadása technikai okok miatt sajnálatunkra-elmaradt.
Igen tisztelt hallgatóság, hölgyeim és uraim, bevallom, önkínzó feladatra vállalkoztam, ezt bizonyára önök is sejtik. Nem könnyű sokak előtt, dobogóról szólanom Őróla, akinek az elvesztését még mindig nem tudom valóságnak elfogadni, s ha olykor mégis rádöbbenek a megváltozhatatlanra, kétségbeesés és fájdalom hasít belém. Azt hiszem, ezt sem kell nagyon bizonygatnom, elhiszik nekem. Elhihetik.
Eddig minden alkalommal kitértem hasonló megbízatások elől, s hogy most, a Kalangya szerkesztőjének felszólítására mégis vállalom, ennek az az oka, hogy meg akarom köszönni a szabadkaiaknak és Szabadka városának mindazt, amit Kosztolányi Dezső művészete szülővárosától kapott. Úgy vélem, legjobban azzal tudom megköszönni, ha igyekszem megmutatni szülőföldjének varázsát és hatását az írásaiban. Ez a varázs, ez a hatás sokkal-sokkal döntőbb, semmint első, fölületes pillantásra gondolnók.
Nagy–Magyarországon – ezt hiába is tagadnók – akad sok festőibb, regényesebb és vadregényesebb vidék, műemlékekben gazdagabb vagy fejlettebb civilizációjú város, de hiszem és vallom, hogy lelki kultúra és emberiesség szemszögéből nézve nemigen. Elsősorban is azt értem ezen, amit ő maga is sűrűn említett és leszögezett, hogy ebben a városban nem volt bűn másnak lenni, mint a többség, nem volt bűn egyéninek, sőt különcnek lenni sem, s ez a legértékesebb ajándék, amit szülőföldjétől kapott. Talán csak még Kínában, a legnagyszerűbb költemények hazájában tisztelték úgy az egyéniséget, mint itt, s egyben – ez nem ellentmondás – akárcsak Kínában, itt is (talán ázsiai rokonság révén) rendkívül mélyen gyökerezik a hagyományok tiszteletben tartása.
– Ideges – mondogatták a szegény kisgyermekről –, túl érzékeny, különc. De azt, hogy túl érzékeny és különc oly magától értetődő sajátosságának látták, mint azt, hogy barna a haja, kék a szeme. Az Isten ilyennek teremtette, s ilyennek kell elfogadni őt. A túlérzékenységet, a különcséget nem tekintették átoknak és bűnnek, mint sok más vidéken, ahol – a középkor emlékeként – gyanakodva fogadták, és valósággal üldözték azt, aki kirítt a szokványos polgári keretből. Az ő bűntudat nélkül való érzékenységéből csodálatos szépségű, különös és pompás virágok fakadtak.
1938 tavaszán megjelent könyvemben a következőket írtam róla:
„Önérzettel szerette és vállalta a saját egyéniségét, bogarasságát is. Szabadkán, ahol felnőtt, sok furcsa, bogaras embert látott maga körül. Ő inkább akkor kezdett csodálkozni, sőt gyanakodni, ha túlontúl rendesnek vagy kicirkalmazottnak látott valakit”…
Itt, ezen a gazdagon bortermő földön, ahol nem volt ritkaság mámoros felnőttel találkozni, nem rémültek meg a kisgyermek s a serdülő fiú furcsa, lázaktól fűtött mámorán. Bízott benne az otthona, bízott az iskola, a baráti és családi kör. Tudták, hogy neki is, akárcsak a felnőtteknek, a kellő pillanatban felülkerekedik valóságérzéke, s a józanság óráiban ő is, akárcsak a felnőttek, kitűnően elvégzi minden rá mért emberi és polgári feladatát. Ez a „beteg”, „boros”, „bús”, „lomha” Bácska pompásan nevelte fiait, gyógyított, kereskedett, művelte földjét, talán még különbül, szorgalmasabban, lelkiismeretesebben, mint az örökké józanok, örökké egészségesek, örökké tevékenyek.
Ó, milyen szorgalmasan tudott ő dolgozni, ha szükség volt rá, s később is, elképesztően sokat. Ezen az akkor oly dús, oly gazdag földön érdemes volt [73] szorgalmasnak lenni, a föld jól fizetett s az ő szorgalommal művelt földje is. Gazdagodott tudásban, ismeretben, lélekben. Itt fejlődött gazdaggá, dússá a költészete. Ütemesen hullámzóvá, mint az „olvadt aranyban fürdő búzatenger”, könnyűvé, mint „lepke, mely átszáll a mocsáron”, súlyossá, mint az érett kalász.

[Kép 06] Az ifjú Kosztolányi testvéreivel

Itt fekszenek csodásan ők,
hol annyi búza, bor van.
a véreim, az őseim
a fényes, nyári porban.
állok az ágyuk peremén,
és csöndesen borongok,
hogy mit üzennek énnekem
a Kosztolányi-csontok…
Szavainak színeit a lánggal rikító selymektől, csengését a lányok nyakán csüngő aranypénzektől, fényét a nap tűzzáporától kapta, mely még a port is tündökletessé varázsolja itt.
„A délután pezsgett a poros utcán, mint az aranybor” – így versel a szabadkai nyárról, az őszt pedig így festi prózában:
„Királyi pompával vonul be, sárga és piros lobogókkal, a kukorica, a dinnye, a tök, a paradicsom s az érett paprika színeivel… A must zavaros édességében kiskorom elfelejtett ízeit fedezem föl”…
Az ehető valóság költészetté szépült s költészete ebből az ehető valóságból táplálkozott, s az elmúlás fájdalmából is, amellyel oly sűrűn találkozott az akkori Szabadkán, a halál s az élet egybefonódásából.
„Régi temetőnk mozog az élettől. Csupa szín, pipere és láz” írta ugyanitt.
A halál s a temetés rémsége, gyásza, de pompája és varázsa, a halotti torok végtelenül bús kéje lépten-nyomon kísértette. A rengeteg koporsósbolt, amelyből öreganyja házában is akadt egy-kettő, állandóan az elmúlásra emlékezteti, s az elkerülhetetlen haláltól való félelem sarkantyúzta a halhatatlanság ormára és a szépséggel való vigasztalódásra. Részvéte a vigasztalásra.
„Ha néha-néha meghal valaki
egy délután, ordító trombitákkal
viszik a döbbent, mély utcákon által,
s egész nap ezt a zenét hallani…
Oly bánatos, olyan igénytelen…” –
írja és így végzi versét:
„De mégis gyönyörű ez, s kis szívemben
valami súgja, hogy ez az egyetlen,
csupán ez a nagyság, mely itt megy el,
és bánatomra harsogón felel
a trombiták kövér, aranyló torkán
egekbe zengő beethoveni orkán…”
Az ő riadt lelke is a halál bánatára zengette egekbe verseinek, rímjeinek orkánját.
Ez a bánat alakítja egyidejűen démonivá, de vidámmá, garabonciássá is, [74] mintegy céltalan bánata gúnyjául. Az örökké csúfondáros Esti Kornél is ebből a bánatból nőtt ki. Még Szabadkán fogantatott.
És mennyi, de mennyi műve! Nem győzném felsorolni. Az Aranysárkánynak s a Pacsirtának színhelye is szülővárosa, többek között a Vörös ökör című elbeszélésének (itt iskolába menésének első napját írja meg), s A szegény kisgyermek panaszainak és sok-sok későbbi írásának, versének.
„Szülőföldemnek bús határa, haj,
Elér-e még a bánat és sóhaj?” –
kérdezi akkor, amikor sokáig nem mehetett haza, nem láthatja övéit, otthonát, mert idegeneké lett a hazai föld.
„Gyermekkorom, áldott gyermekkorom,
én hontalan hozzád imádkozom.
Bölcsők, koporsók, temetői por
és templomok tornyán az estbíbor,
Kis iskolánk, amelyben a harang
olyan édesen beszélt, akár a lant,
Lombok, virágok és színes kavics
a sinek mellett. Hullámos Palics…”
A nyugodt, széles utcák fölé boruló tág égbolt itt babonázta meg.
„Jaj elbeszélni nem tudtam, mi nékem –
oly ájuló-mély bűvöletbe estem –
a csillagfény a bús, kopott vidéken…”
Szerette városát, és fájt neki ez a város, s a költő legfőbb ihletője a fájdalom és a szeretet (a kettő voltaképpen egy, mert csak a szeretet tud fájdalmat ébreszteni). Szülőföldjét, vidékét csaknem élőlénynek érezte, mint apját, anyját, testvéreit, s legalább annyiszor említi is. Elvágyott innen, és visszavágyott, mint családjától, mint családjához.
„Hogy vágyom innen el, el messzire,
hol kanyarog a vonatok síne” –
írta, de ezt is:
„Légy áldott, régi hely,
légy áldott, régi ház,
légy áldott, régi tej,
légy áldott, régi láz…”
Megértő emberiességét és tapintatát is itt szerezte a más nemzetiségű emberekkel való együttélésből. Tizenöt éves korában, egy bunyevác-magyar mulatság után ezt írja naplójába:
,,Szép mulatság volt. Éljen a magyar-bunyevác barátság. Édes Istenem, add, hogy minden más nemzetségű így szeresse hazáját, bennünket, magyarokat, mint a bunyevácok…”
Szerette az itt élő embereket, szerette ezt a várost eltéphetetlen szeretettel.
,,Mert vén Szabadka, áldalak,
mit hosszú, bús évek alatt
hittem Sorsnak. Hazának,
te álom voltál, és regény,
poros hárfája a szegény
kisgyermek panaszának” –
ezt írta még ifjúkorában, de később, az évek múlásával kiderült, s ekkor már ő maga is tudta, hogy az álom és regény szétválaszthatatlanul egybeszövődött a valósággal, s ez a város valóban Sors volt számára, és Haza.