Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. február 15) 2. szám

Hódsághy Béla: Szemben a régi házzal

A régi ház benéz az ablakomba.
Hat ablakszeme néz, csak egyre néz.
Megérintem a falait naponta,
S titokban, könnyen ér hozzá a kéz,
S engesztelőn: az idő oly goromba.
Hadd simogassa az emlékezés
Simára, frissre, szépre, ragyogóra,
Mit egy fél század mállasztott le róla.
Nem is tudom, ki lakja most szobáit,
Ki boldog ember vagy boldogtalan?
A ház csak áll, úgy érzem, ősi vár itt,
És szembe vele állok itt magam,
Emlékező, ki most csodákat áhít,
Valamit, ami régen odavan,
Elsüllyedt, mint a vízbe ejtett kő, és
Csak ez maradt meg, ez a rezgelődés
Belőle még a lélek egy zugában
Ez a most ébredt, álmos, puha nesz,
Mely át- meg átjár, mint egy furcsa áram
A végtelenből… Ez maradt, csak ez:
Egy szó talán, mely hangzik még utánam,
S nem is tudom, a végén hova lesz?
Az idő egyre messzebb viszi tőlem,
S nem emlékszem rá én se többé, ő sem. [62]