Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. február 15) 2. szám

Illés Sándor: Vándor az éjszakában

Mint finom, kék füst, úgy csapódott le a köd az esti szürkületben. Hideg volt már, november vége, a fák alatt vörös tócsákban hevertek a levelek. Kocsi jött az úton. Nehéz szekér, zörgött a kereke, a béres aludt a bakon, nehéz süvege előre és hátra billent. Tépett szőrű komondor loholt utána, megugatta a varjakat, és a felriadt nyulak után futott. A vándorra fogát vicsorgatta, és az félénken megemelte rossz sapkáját. Még akkor is hátra-hátranézett, amikor a kocsi már messzi szaladt, és a ködben úgy tetszett, mintha a kocsis sapkája a levegőben imbolyogna.
Összébb húzta kabátját sovány testén, megbillentette botjára akasztott, hegyes tarisznyáját, és kocogásba kezdett. Még lámpagyújtás előtt szeretett volna bejutni a faluba, mert később bezárják a parasztok a kaput, és a rendőrjárőr beviszi a községházára a gyanús idegent.
Éhes volt, és fütyürészett. Össze-vissza fújta a nótát, hol vidáman, hol szomorúan, ahogy eszébe jutott. Egyik kezét zsebébe süllyesztette, a másikkal a botot fogta. Olyan volt éppen, mint a soványan kitömött madárijesztők a szőlőskertek között. A micijét is talán innen szedte, de ruhája sem volt különb. Már két nap óta nem evett meleg ételt. Legutoljára Óbecsén kapott levest egy jószívű nénikétől az egyik tanyán.
Már beért a falu alá. Meg is izzadt, ahogy sietett, de azért jókedvű volt, tekintgetett jobbra-balra, mintha fejét zsinegen rángatnák. A kutyák megugatták, az emberek gyanúsan néztek rá. A lámpák már égtek, az egyik kocsmából hangos lárma hallatszott. Ide betérne most, ha volna pénze. Leülne a terítetlen, zöld asztalhoz, botját maga elé rakná, és kopogna a kocsmárosnak. Amikor fizetne, hanyag mozdulattal, csörgetve dobná az asztalra az ötven fillért.
Egy gyerek ijedten köszönt neki, és továbbszaladt. Már öreg este volt. Hirtelen jött a sötétség, úgy csapott le, mint a héja a kis falura, szétfolyt az utcákon, és a köd is sűrűsödött. Nyirkos lett a ruhája, és bokájában érezte a hideg kaparását. Úgy harapta, mint a veszett kutya, beledidergett.
„Jó volna megmelegedni valahol” – gondolta. – Teletömni üres bendőjét, és bebújni a kuckóba vagy a szalmakazal mögé.
Apró fények villantak az éjszakában. A kovács még dolgozott, nehéz kalapácsát emelgette. Olyan volt a félhomályban, ahogy benézett, mintha az ördöggel viaskodna.
Világító ablakszemek nézték, ahogy elvonult az utcán. „Lampionos dísz, én vagyok a király” dünnyögte, és indulót fújt keshedt tüdejével. „Íme, a király elvonul előttetek, reszkessetek…”
Már a falu végén járt. Rendőrrel nem találkozott, csak egy kutya szalasztotta meg a sarkon. Úgy utánarugaszkodott, mintha már régen várt volna erre a leszámolásra. A vándor csak botjával tudta távol tartani rossz nadrágjától.
Lassan elmaradtak a házak. A kovács üllőjének zengését még hallotta, de a falu fénye nem tudta áttörni a köd sű[59]rű falát. Ház sem volt a közelben, egyedül maradt korgó gyomrával és hátán a tarisznyával.
Már ment vagy félórát a kacskaringós országúton, amikor hirtelen megzökkent. Látott valamit az úton. Nem kutya volt, rendőr sem jött. Apró, fényes pontok világítottak. Talán három is, ha jobban nézi.
Tűz világit, semmi kétség. Valaki tüzet rakott, máglyát, s most riadozva ég és lobog az éjszakában. Hirtelen csak az jutott eszébe, hogy ott meleg van.
Már szedte is a lábát, keresztülvágott a földeken. Előbb megkerülte a tüzet, mint a szimatoló kutya. Fekete, imbolygó árnyak ülték körül. Beszédjüket is hallotta, de nem értette.
Répaszedő munkások voltak, s ahogy közelebb ment, látta, hogy rőzsével tüzelnek. A puha föld elnyelte léptei zaját, a tűz körül ülők már csak akkor vették észre a jövevényt, amikor közéjük toppant.
– Jó estét! – köszönt rájuk barátságos hangon. Ahogy a tűz rávilágított, vörös tökhöz hasonlított a feje.
A munkások megrebbentek. Nem tudták, honnan került eléjük. Az egyik, aki éppen falatozott hosszú bicskájával, hirtelen mozdulattal a pokróc alá rejtette kenyerét.
A vándor látta a meglepetést, és tetszett neki.
– Vacsoráznak? – kérdezte, de nem is várta a feleletet, hanem leült közéjük. Az egyik munkás összecsípett szemmel figyelte. Bütykös arca hamuszínű volt. – Én már ettem a faluban – folytatta a vándor, és botját is letette maga mellé. – Jó csibe volt – mosolygott, és odvas fogai kilátszottak. – Pipike, sült krumplival – cuppantott, és hasát simogatta.
– Mi csak szalonnát eszünk – mondotta az egyik munkás, és fekete szeme átszúrt a vándoron. Lassan elővette bicskáját, és tovább evett. De nem vette le szemét a jövevényről. Oldalvást nézett rá, minden mozdulatát figyelte. Aztán, amikor a vándor gyorsan mozgó ádámcsutkáját látta, hirtelen elmosolyodott, és odanyújtotta kenyerét.
– Egyen, no, velünk!
Ettek és hallgattak. A tűz kéken kanyargó füstje bevonta arcukat. Valaki köhögött a sötétben, majd megszólalt:
– Kicsoda maga?
A vándor nagyot nyelt a kulacsból. Megtörölte száját, és levette micijét. Kuszált haja szétfolyt koponyáján, mint a piszkos pocsolya.
– Vándor vagyok… A falukat járom. Szeretem a jó embereket, és ismerem a harapós kutyákat – mondotta csendesen, és ismét fejére biggyesztette ócska sapkáját.
A bizalmatlan hangú munkás közelebb jött. A tűz alulról világította meg arcát, orrlyukai sötétlettek, álla hegyén kerek fény táncolt. Homloka boltozatos volt, mint árnyas kapualj. Nagy volt a ködben, hatalmas és erős. Jobban megnézte a tűz mellett kuporgó vándort, aki bátran állta tekintetét.
– Maga már járt erre egyszer? – tétovázott a hangja.
A vándor szemöldöke összeszaladt homlokán. Remegő orrlyukakkal szimatolt valamit a kérdés mögött. A tűz mellett gubbasztó munkások ránéztek. Az egyik lábat cserélt, és izzadt homlokát törölgette. Meleg volt, csend, csak a rőzse sercegett a lángon.
– Sokfelé jártam én – puffant a vándor hangja, és maga elé nézett. Botjával nyolcasokat rajzolt a földre. – Sokfelé jártam, ismerek minden falut és utat…
– Maga volt két évvel ezelőtt a Herégyi Pista bácsi szállásán? – hangzott ismét a kellemetlen kérdés. – Úgy aratás tájban. Estefelé gyütt, oszt réggel már odébbállt…
A vándor feszülten figyelt. Nem járt ő még sohasem erre. Nem is tudja már, hol volt két évvel ezelőtt. Nevetni kellene, vígat nevetni és továbbállni. Ezek kíváncsi emberek, és még majd megverik. Ki tudja, ki volt a Herégyi Pista szállásán? Talán megfojtotta az öregasszonyt, vagy elkötötte a lovat az istállóból, és most rajta akarnak ezért bosszút állni.
Fel akart állni, de már körülfogta a munkások gyűrűje. A vándor megszorította markában a bot végét. Sarkát nekifeszítette a földnek, bal kezével pedig összébb húzta mellén a rongyos bekecset.
– Nem szólunk mi senkinek – mondotta most az egyik, s ez a hang eloszlatta a vándor szívében a feszülő félelmet. Körülnézett, s látta, hogy ezek nem akarják megverni, hanem titkok után szimatolnak. Elengedte a botot, és nevetni kezdett.
– Hát bizony mondotta maga elé, és ingatta hozzá vörös fejét bizony, az ré[60]gen volt már…
– Én ott vótam akkor – mondta most az egyik halkan, és óvatosan körülnézett, mintha félne valakitől. – Pista felesége mesélte másnap, amikor kihozta az ebédet… Az a vén szamár nem akart belemenni, pedig ma az első gazda lenne a faluban…
A vándor hümmögött. – Mégiscsak jobb volna odébbállni – gondolta, és izzadt lett a homloka. Az út mentén, ahogy jött, látott egy boglyát, ott talán meghúzódhatna. Ezek itt furcsa dolgokról beszélnek, amiket nem is ért.
– Oszt mit mondott az asszony? – riadozott félénken a hangja, de már meg is bánta, hogy szólt.
– Elmesélte, hogy maga ott járt, és rá akarta beszélni Pista bácsit a hamis pízre.
– Hamis pízre? – rettent meg szörnyen a vándor, és elsápadt. Remegni kezdett ajka, és riadtan tekintett körül.
Az egyik munkás nevetni kezdett.
– Ne féljen, nincs itt rendőr. Nem látunk mi rendőrt hetekig. Nem gyün az ide ki, üljön csak nyugodtan. Nekünk bizony elmesélheti, hogy vót, úgyis tudja az egész falu. A Herégyi nem akarta a hamis pízt, amit maga csinált. Azt mondta, ha megtudják, menten fölakasztják. Csúffá teszik az egísz családját. Trézsi néni, a felesíge kihallgatta a beszédet. Ő mondta nekem is. Maga aztán rëggel tovább mënt. Nem is látták azóta…
Fekete árnyék szaladt a földön. A vándor megriadt. A többiek nevettek, de hang nélkül. Foguk villant a tűz fényénél.
– Macska volt, szólt az egyik. Egerészik…
Cigarettát sodortak, őt is megkínálták. Rőzselánggal gyújtották meg, és a tűz felé fújták a füstöt. Az egyikük köhögni kezdett.
– De az Albert Károlynak vót esze, a fene egye meg. Az eválāta, egy esztendőre rá húsz hold fődet vett.
A vándor közbeszólt:
– Az Albert Károly?
Ű hát. A bótos. A Herégyitű maga odament, hozzá. Vitte a hamis pízt. Együtt csinálták egísz éccaka. A bótos aztán házat vett a múlt héten. Mibül vette vóna, ha nem a hamis pízbül?
A vándor nézte az együgyű arcokat, és mosolygott. Hátradőlt, könyökére támaszkodott, és hanyag mozdulattal emelte szájához a cigarettát. Ezek az emberek azt hiszik, hogy ő tette gazdaggá a bótost. Azt hiszik a jámborok, hogy pénzt csinál. Kuncogni kezdett, de aztán belesápadt. Az arcok meredten néztek rá. A fény ijesztő sápadtan világított. Mindenki olyan volt, mintha a földből nőtt volna ki.
Karjaival tapogatta a sötétséget, de nem találta a botot. Bedobta a cigaretta végét a tűzbe, s térdre emelkedett. Torkában lüktetett a szíve, s borzongató remegés rázta. Könyörgött a hangja, amikor megszólalt.
– Nézzétek, emberek, én minden jó emberen segítek, ha tudok.
Az arcok felderültek. A tűz is fényesebben világított. Nem is volt olyan sápadt a láng, mint az előbb. Az egyik munkás megmozdult, és a vándor keze felé tapogatott. Rászitált a köd, és bajuszán csillogott:
– Mert nem igazság, hogy minden falatot verejtékkel kell megkeresni, s azután mégis… – Magára mutatott, aztán a többiekre. – Rajtunk ki segít? Dógozunk csak, majd megszakadunk, és csak szalonna jut.
A tűz felé nézett, a többiek egész körülfogták. Ott szuszogtak mellette, mint a riadt, oktalan állatok, ha segítséget várnak. Mindenki arcába nézett. Várták, hogy szóljon, mondja ki végre. És nem is esett nehezére a vándornak. [61]
– Segítek én magukon is. Ha akarják…
Fény ragyogott a szemekben, tompán, mint az olvasztott ólom. – De most nincs nálam a píz… Tudják, azt nem tanácsos hordani. – Huncutul mosolygott. – A pízt megtanálja a rendőr, és akkor: Cupp… Csettintett nyelvével, a többiek nevettek. Az egyik utánozta is: Cupp.
– Azé mén maga így, mint a vándorló, ugyi? – kérdezte tőle, és hátba verte.
– Hehehe…
A szomszéd répaföldről kurjantás hallatszott. Most oda figyeltek. Ott veszekednek ketten, talán ütik is egymást. A kövesútról szekér zörgése hallatszik. A faluban vonítanak a kutyák. Szállás is van a közelben, mert tisztán hallották a tehénbőgést.
– Én hónap elmegyek – szólt halkan a vándor, hogy saját hangját sem hallotta. De a többiek értették. Szája járását figyelték, és arcához húzódtak. – De visszagyüvök… Nemsokára… Mindenkinek hozok pízt, de nem akarom, hogy valaki megtudja. Egy szót sem senkinek.
A munkások szabadkoztak: – No, hallja, csak nem hiszi…
– Azért, mert akkor… – Kezével tett egy mozdulatot a levegőben. Az emberek megértették, és bólintottak. Galléron ragadják az embert, és vége.
Szájuk kinyílt, szemük tüzesen égett. Szinte lihegtek a boldogságtól. De nem szóltak többet. Nézték a tüzet, elmerengtek, aztán elkészítették a fekhelyet. A vándornak jó vackot csináltak a tűz mellett, és két pokróccal betakarták, hogy ne fázzon rongyos gúnyájában.
Sokáig nem aludtak el. A tűz hamvadását nézték, hallgatták a vadludak gágogását. Nagy sokára kezdett horkolásba az egyik, azután a másik szenderült álomba, a tűz közben behunyta reszkető szemét.
A vándor nyugtalanul aludt, és korán ébredt. Tudta, hogy közeledik már a reggel. Hallotta, a közeli tanya udvarán csikorog a kútgém, a béres a lovakat itatja. A munkások még aludtak. Nesztelenül felkelt, két pokrócával betakargatta őket, hogy ne fázzanak.
Sokáig nézte az alvókat. Milyen boldogok, hogy kisimultak a ráncok is arcukon. Csak a varázsszót kellett kimondani: „Pénz.” Ő most elmegy, s talán soha többé nem jön erre. Nagy az ország, és már olyan hűvösek az éjszakák. Rongyos a kabátja is, fáj a melle, háta, és lábai elfáradtak. De azért most boldog ő is. Tudja, hogy tíz év múlva is visszavárják ezek az emberek. Csillagos estéken, amikor munka után keserű nyál úszkál a szájukban, kisimul a tenyerük, és mesélnek majd unokáiknak a koszos vándorról, aki rongyos kabátban járta az utakat, és lapos, foltos tarisznyából kincseket osztogatott a szegény embereknek.
A munkások már mozgolódtak. Nem várhatott tovább. Elindult hátán a kis batyuval a hűvös reggeli ködben, micijét erősen szemére húzta, és fütyürészni kezdett…