Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. június) 6. szám, 361–432. p.

Skorka János segédfogalmazó nyakába húzott fejjel és feltűrt gallérral rótta egyhangú lépteit az őszi Duna-parton, fáradtan és életuntan, amilyen fáradt és életunt csak egy segédfogalmazó tud lenni. Nem nézett se jobbra, se balra, csak ment a megszokott úton szinte gépiesen, gondolatok és tervek nélkül, szemét a járdára szegezve. A szegény emberek mind így járnak az utcán, mindig az aszfaltot nézik, hátha találnak valamit. Skorka János azonban már ebben sem bízott, ő már a véletlenben, a koldusok gondviselésében sem tudott hinni…

Egy utcasarkon a lába elé hullt egy árnyék. Erre kissé meggyorsította a lépteit, s amikor utolérte, azzal kezdett szórakozni, hogy minden lépéssel rátaposott az árnyék fejére. Pontosan nem tudta volna megmondani, hogy mit érez, de határozottan élvezte ezt a helyzetet. »Rálépek a fejére – és ő meg sem tilthatja.« Néha olyan furcsa dolgoknak tudunk örülni…

Az árnyék most hirtelen megállt, és Skorka János nekiütődött valakinek. Erre már felnézett, és szinte meghökkent: egy nő állt előtte, fiatalon és szépen, illatosan, üdén, gyémántokkal és csincsillabundában.

Skorka János harmincöt éves volt, de ilyen nővel még nem találkozott az életben. Hirtelen zavarában lekapta gyűrött kalapját a fejéről, hogy bocsánatot kérjen tőle, amiért nekivágódott. De a nő már eltűnt egy autóban, amely – úgy látszik – őrá várt ott, a sarkon. De egy pillanatra visszanézett, és mintha mosolygott volna. Skorka János megremegett ettől a mosolytól, ahogy megremegünk, ha a sötét éjszakában felcikáz a villám, amelyről nem tudjuk, hogy kit fog megölni…

A hónapos szoba, amelyben évek óta lakott, alacsony és szűk odú volt, alig fért el benne az ágy és a mosdó. Ezért lefekvés előtt rendszerint a konyhában töltötte az estéit Loncsekné társaságában, aki nemcsak a szobaasszonya volt, hanem – hogy úgy mondjuk – a törvénytelen neje is. Ez a Loncsekné fogatlan és kövér özvegyasszony volt, jóval túl a negyvenen, és Skorka János kezdetben, amikor még volt pénze a lakást fizetni, határozottan undorodott tőle. De jöttek a rossz idők, amikor állás nélkül volt, és minden nap egy évvel lett öregebb, és minden nap egy évvel okosabb. Lassankint felhagyott a finnyásságával, és egy estén, amikor Loncsekné gyengéd célzást tett arra, hogy már hat hónappal tartozik, legyőzte ma[399]gában az undort, és kifizette a lakbért szomorú csókokkal. Csak most tudta meg, hogy néha a csókok is tudnak fájni… Idővel azonban megszokta ezt az állapotot, és megbecsülte Loncseknéban azt, hogy gondoskodott róla, főzött neki, mosott rá, és stoppolta a rongyos harisnyáit; idővel Skorka János megtanulta, hogy a kényelem is egyik fajtája a boldogságnak, főleg akkor, ha az ember már nem egészen fiatal…

Ezen az estén azonban megint elfogta az utálat. Utálta saját magát, Loncseknét, a piszkos környezetét, és utálta az egész életét. Szó nélkül bement a szobájába, ruhástól ledőlt az ágyára, és gondolkozni kezdett, amiről pedig már régen leszokott.

– Az élet értelme és jótéteménye – mondotta magában – mégiscsak a szépség. A férfi célja a nő, mert a nő a legnagyobb, az egyetlen szépség a világon. A nő, egy olyan nő, amilyen ez volt… Megfogni a tiszta, ápolt kezét, és belenézni a szemébe, és a bundája alá nyúlni, és érezni a hideg estében az ő meleg húsát… Milyen illatos tud lenni egy ilyen nő!… És milyen büdös az én szobám, és milyen szappanszagú a Loncsekné keze, és milyen kávéízű a szája!… Istenem, hová jutottam?! Skorka János, hová jutottál?! – aposztrofálta önmagát szinte könnyekig elérzékenyülve.

Loncsekné szappanszagú kezével kopogtatott az ajtón. Nem válaszolt rá, talán nem hallotta, mire Loncsekné bejött a szobába, és leült az ágya szélére.

– Tessék jönni vacsorázni – mondta.

– Köszönöm, nem kell, nem vagyok éhes. Hagyjon engem békében, legyen szíves…

Ezt annyira finoman mondta, hogy Loncsekné kiérezte belőle a durva sértést. De nem haragudott érte, hiszen nem tudott haragudni erre a fiúra. Kedvesen, amilyen kedvesen csak tudott, így szólt hozzá:

– Meg fogja bánni, Jani! A kedvenc ételét csináltam vacsorára: tojásrántottát kalbásszal.

Így mondta: kalbász. És ettől a szótól émelyegni kezdett Skorka János gyomra, mintha benne kavarogna minden tojásrántotta, amit a világ teremtése óta elfogyasztottak. Felugrott az ágyából.

– Nézze, kedves Loncsekné, először is ne szólítson engem Janinak. Én, ha nem tudná, Skorka János vagyok, én mindenkinek Skorka úr vagyok, igen: úr, még magának is. Másodszor pedig vegye tudomásul, hogy ezennel felmondom a lakást és ezt a lehetetlen viszonyunkat. Nem bírom tovább, érti?…Úristen! Valahol egy frakkos fiatalember egy csincsillabundás [400] nővel kaviárt eszik, és pezsgőt iszik, és maga, maga tojásrántottával kínál. Ezt nem lehet. Loncsekné, ezt nem lehet. Én elmegyek innen, most rögtön. Reggel kitehet egy cédulát a kapuba, hogy kiadó egy szoba, teljes kiszolgálással… Isten áldja meg…

Loncsekné ezt nem értette, csak leborult az ágyra, és kávéízű száját rátapasztotta a vánkosra, arra a helyre, amely behorpadt volt Skorka úr fejétől…

*

Meddő kísérlet volna leírni azt a szomorúságot, amely ezen az estén elöntötte Skorka János segédfogalmazót. Mindenre vágyni, és semmit el nem érni, elsiratni a múltat, amely többé vissza nem jön, és bűnhődni bűnökért, amiket többé jóvá nem tehetünk, ezt a szomorúságot véges szavakkal alig lehet kifejezni, mert ez a szomorúság örök és végtelen, mint a szélvihar, amelyről nem tudjuk, honnan jön, és hová megy…

Skorka János hosszú idők óta most mulatott először, s így hamar leszédült a lábáról, amikor a cigány – minden biztatás és hívás nélkül – melléje somfordált, s a fülébe muzsikálta: » Valakit keresek, valakire várok.« (A cigány csodálatos ösztönnel szokta megérezni, kinek mit kell húzni.) Amilyen mértékben elhagyta a józansága, olyan mértékben nőtt benne a remény. Az első üveg bornál még csak valószínűnek tartotta, de a második üvegnél már egészen biztosra vette, hogy találkozni fog azzal a nővel, és ettől a találkozástól új fordulatot vesz majd elhibázott élete. Mi lesz, és hogyan lesz, ezt egyelőre még elképzelni sem tudta. Ami azonban csöppet sem aggasztotta; hiszen az álmoknak éppen az a sajátságuk, hogy minél vakmerőbbek, annál inkább hiszünk bennük… A harmadik palack bornál Skorka János segédfogalmazó már ég és föld között lebegett, mint Mohamed koporsója.

De jött a hajnal, a kávéház kiürült, neki is el kellett mennie. Előbb persze ki kellett fizetni a számlát, ami kissé kijózanítólag hatott rá, utána pedig a reggeli csípős levegő megint visszarántotta a földre, a valóságba. Hová menjen most? Vasárnap lévén, a hivatalába nem mehetett, ismerősei nem voltak, pénze szintén nem volt már. Hová menjen?

Eszébe jutott a Loncsekné. Vissza kell menni hozzá. Ott van még a ruhája, azt el kell hozni. De mit fog szólni a Loncsekné?…

Loncsekné jó asszony volt, nem szólt egy árva szót sem. Még csak fel sem nézett rá, amikor reszkető kezével benyitott a konyhába. Mintha mi sem történt volna, tovább darálta a babkávét, és tovább olvasta a Friss Újság apróhirdetéseit. [401] Skorka Jánost meghatotta ez a nagy jóság, és szégyellni kezdte magát a tegnapi viselkedéséért. Ezt valahogy ki kell magyarázni. Legjobb lesz tréfára venni a dolgot.

– Mondja, Loncsekné, férjet keres az apróhirdetések között?

Loncsekné kicsit epésen válaszolt rá:

– Nem férjet, Skorka úr, csak lakót. Olyan lakót, aki előbb fizet, és csak azután mondja fel a szobát.

Skorka János elpirult.

– Nézze, én tudom, mit akar mondani, és belátom, hogy igaza van. De kérem, legyen még türelemmel néhány hétig, mindent el fogok intézni.

– Talán örökölni fog, Skorka úr, az amerikai nagybácsijától?

– Nem. Hanem megnősülök. Magának is el kell ismernie, hogy ez nem élet számomra. Ezután minden másképp lesz. Sikerült jó partit csinálnom: lesz saját házam, autóm, libériás inasom, páholybérlet a színházban. És az előadás után a nagytükör előtt felsegítem a feleségemre a csincsillabundát…

Loncsekné gyanakodni kezdett, kissé álomszerűnek tűnt fel neki az egész dolog.

– Talán valami grófnő a menyasszonya?

– Ne gúnyolódjék, kérem. Nem grófnő, de előkelő és gazdag úrilány.

– A neve?

Skorka János megijedt. A neve?.., ha tudná a nevét! De itt most kell valamit mondani, különben a Loncsekné nem hisz neki.

– A neve? Ha mindenáron tudni akarja, a neve: Hódy Karola, ipszilonnal… Lássa, ezért viselkedtem az este olyan furcsán. Be kell látnia, hogy én és maga… mi ketten… ez– ugyebár? – lehetetlen állapot, ha az embernek egy ilyen úrilány, egy Hódy Karola a menyasszonya…

*

Ezzel, hogy kimondta ezt a nevet, Hódy Karola valósággá született. Most már tudta, hogy az a nő, akivel a Duna-parton összeütközött, nem lehet más, mint Hódy Karola, ha más volna, akkor nem ez a név jutott volna az eszébe. Ez nem lehet véletlen, mert véletlen nincs; mi csak ráfogjuk kényelmességünkben ezt a szót mindarra, amit nem tudunk megmagyarázni.

A ködkép, a bizonytalan fogalom, a délibáb testet öltött. Amikor új üzletet nyitnak, ez az üzlet is csak attól a naptól fogva kezd átmenni a köztudatba, amikor kiakasztják a címtáblát, a nevet… [402]

Skorka János érezte, hogy útja végzetszerűen elkanyarodott eddigi irányától. Amit eddig tett, az minden hiábavaló volt, mert neki csak egy feladata van: megkeresni Hódy Karolát, hogy boldog legyen vele. Ettől az órától kezdve ebben merült ki az egész élete: várta és kereste azt a nőt, aki más és szebb és különb az összes többi nőknél; várta és kereste a csodát, mert még nem tudta, hogy a nő is csak addig csoda, amíg ismeretlen…

Heteken, hónapokon keresztül, egész éjszakákon át keresett, kutatott Hódy Karola után, vendéglőkben, kávéházakban, színházakban és mulatságokon. Soha egy percre el nem csüggedt, sosem gondolt arra, hogy zsákutcába talál jutni. Erre az egy lapra tette fel az életét, a nyomorúságos kis életét, amely csak akkor fog igazán kezdődni, amikor az övé lesz az ő szép, fiatal, üde, illatos, előkelő és csincsillabundás bálványa, szerelme, menyasszonya: Hódy Karola…

*

Egy őszi estén céltalanul bolyongott a külváros sötét, görbe utcáin. Újabban már nem tudott aludni, s ezért ha nem ivott, lefekvés előtt ilyen sétákkal fárasztotta magát.

Egy utcakeresztezésnél a lába elé hullt egy árnyék. Erről eszébe jutott az az este, amikor Hódy Karolával találkozott, és rá-rátaposott az árnyékára. Most ehhez nem érzett kedvet, úgy érezte, ez a nő nem méltó rá, hogy foglalkozzék vele.

Pedig szép nő volt, fiatal, üde és illatos. Amikor látta, egy férfi követi, meglassította a járását, s így Skorka János utolérte őt. Erre a nő a szemébe kacsintott Skorka Jánosnak és mosolygott. Skorka János kissé humorosnak találta az esetet, hogy egy ilyen kis utcai nő kacérkodik vele, s ezért ő is mosolygott gúnyosan és fölényesen. A nő azonban nyilván félreértette ezt, és belékarolt.

– Gyere velem, itt lakom a közelben.

Skorka Jánosnak tetszett a tréfa, nem vonta ki magát a nő karjából, pedig a szíve mélyén a jóérzése erősen tiltakozott: „Ha az ember Hódy Karolába szerelmes, nem is szabadna szóba állani ilyen kis izékkel.«

A nő észrevette, hogy valami baj van, hogy ez nehéz eset lesz.

– No, nézz rám már egyszer! Nem tetszem neked? Vagy dolgod van?… Na, mért nem szólsz, tisztelt báró úr?… Mit búsulsz itt, mint az ökör, amikor a vágóhídra viszik?

Skorka János vállat vont.

– Egyelőre hagyjon békében, tisztelt bárónő. És eressze el a karomat. Ha valaki… [403]

– … ha valaki meglátná így! Ezt akarta mondani, ugye?… Mért? Olyan utolsó nő vagyok én, akivel szégyen karonfogva menni? Ha én nem szégyenlek magával menni…

–Fogd be a szád! – förmedt rá Skorka János.

– Majd ha én akarom, tisztelt báró úr! De nagyra van a jó hírével! Azt hiszik, nekünk kitüntetés, ha magukkal végigmehetünk az utcán? Nem gondolja, hogy nekünk is lehet még egy kis önérzetünk, s hogy például én is elpirulnék, ha meglátna most egy régi ismerősöm vagy barátnőm, aki összecsapná a kezét, hogy: »Szent Isten, Karola, hát ennyire jutottál?!«

Skorka János fölfigyelt.

– Mit mondtál? Karola?

–Igen. Ez a nevem. Hódy Karola.

Skorka János arcát elöntötte a vér. Kirántotta a revolverét és nekiszegezte a nőnek.

– Te, az első hazug szónál meghalsz. Azt mondtad, Hódy Karola a neved, ugye?

– Igen. Mi van ezen különös?

– Ne beszélj… Felelj tovább: ipszilonnal írod?

– Persze, hogy ipszilonnal. Ez nem magyarosított név.

– Van neked csincsillabundád?

– Van.

– Ha fölmegyek veled a lakásodra, megmutatod?

– Nem mutathatom meg, mert a zálogházba vittem, s csak a jövő hónapban fogom kiváltani, ha hideg lesz… De mit vallatsz itt? Ki vagy te? Rendőrkém?

– Ne fecsegj, hanem felelj: szoktál te sétálni a Dana-parton?

– Ritkán.

– De azért szoktál mégis. És talán… Úristen!… Talán te voltán, az a nő, akivel én… akivel azon az estén összeütköztem, és akit én egy életen át hajszoltam… Hát lehetséges? Ez volna minden?…

Skorka János jól tudta, hogy ez az összefüggés nem valószínű. De hátha mégis? Ki tudna bizonyosat?… Az az egy bizonyos, hogy Hódy Karola, amilyennek ő képzelte eddig, nem létezik többé. Ha nem is azonos ez a két nő, Hódy Karola mégiscsak ezt a nőt fogja jelenteni számára. Ez ellen hiába küzdene, mert megszoktuk, hogy a név képviseli a személyek és dolgok értékét…