Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. március 15) 3. szám

Herceg János: Két város

Meg kell gondolnom: Zomborról írjak Bajának, vagy Bajáról Zombornak? A két várost a történelem folyamán egybeforrasztották a közös gondok, néha a közös sors és – ami mindennél jellemzőbb – a verseny. Vannak városok, amelyek egymástól függetlenül fejlődhetnek, amelyek lakói a közelség ellenére is más és más utakon közlekednek a világgal. Zombor és Baja nem ilyen városok. A száz év előtti bajai tűzvész áldozatainak nagy része a délibb rokonnál keresett menedéket, hogy aztán pár esztendő után a szabadságharc menekültjeinek meg ő adjon szállást. A rokoni kapcsolatokat a két város között azonban nem mindig ápolták egyforma szeretettel. A vonzalom gyakran egyoldalú volt, az elmúlt huszonhárom év pedig – valljuk be – kissé elidegenítette a két várost. Nem lehet tehát külön beszélni róluk már a múltra való tekintettel sem, a jelen meg egyenesen megköveteli a párhuzamot. Vigyázva dolgozom, mint az ötvös, aki régi ékszert varázsol újra csillogóvá. A két város a maga múltjára és fejlődésére felettébb büszke, és az összehasonlításnál nagyon érzékeny. Munkámhoz nem választóvizet használok, hanem a kapcsokat keresem.
Zombor az ősibb, a nagyobb történelmi múltra visszatekintő város. Már a Czobor család is inkább a jobban kiépült és nagyobb dézsmát fizető egykori Zombort tartotta székhelyének, és Baja környéke a gyepű szerepét játszotta csupán. Persze, nem a külellenség felvonulási területe volt, hanem – ami nem kevesebb veszéllyel járt – a földesurak határvillongásait lett volna hivatott felfogni. Hogy erre nem került sor, hogy szerepéért nem kellett helytállania, arra a szerencsénél jobb szót nem találok. De a szerep később is megmaradt. Ha az egyesült megyéknek volt egy előretolt bástyája, úgy az bizonyosan Baja volt. Ma is az, de ma már békésebb hivatással. A keleti szél az ő határainál már kiadta minden erejét, a Balkánnak sem kacér mosolya, sem harci zaja nem hat el hozzá, a konglomerátum pedig, amely itt, délen annyira jellemzi a tájat, nála már fellazult, és lassú egységbe olvad. Ismét szerencsét mondanék, de hiszen ez a szerencse a fekvéséből ered. És ezt Baja alaposan ki is használta. Mert törekvő város volt, tele fiatalos becsvággyal. Zombornál több mint száz évvel később lett szabad királyi város, harminc év előtt még csak kétharmadnyi lakosa volt, mint a megyeszékhelynek, mégis volt bátorsága versenyt hirdetni. Zombor ezt a versenyt nagyon a maga javára ítélte meg, és nem vette komolyan. A patrícius renyheségével, az előkelő rokon gőgjével nézte az ifjú polgár erőlködését. Nem csoda, hogy lemaradt. Ma lakosainak száma meghaladja Zomborét, ipara és kereskedelme fejlettebb, városképe tisztább, egységesebb és rendezettebb, de rendezettebbek kulturális viszonyai is. Tökéletes győzelmet aratott. Kétszáz évvel ezelőtt még nem tudta lekötni Jelky András képzeletét, de ha egy másik nagy fia, Türr István hetven évvel később születik, nemzetközi csatorna helyett ma már bizonyosan a szabadkikötőt építette volna meg szülővárosának. A város neveli az embert társadalmi lénnyé, a nemzet alkotórészévé, közvetve tőle kap biztatásokat eszményeinek követésére. Amilyen a városod, olyan vagy magad is. Csakhogy ezt a formulát a két város esetében egymástól függetlenül külön-külön nem használhatjuk. Mert a két város egymásra és lakóira az utolsó negyedszázadban igen erős hatással volt. Zomborban a magyar értelmiségi osztály jelentős részét a köztisztviselők alkották. Az első világháború után ez a réteg felbomlott, egy töredéke megmaradt az új gazda zsoldjában, zöme azonban beljebb vándorolt, hogy rövidebb-hosszabb tájékozódás után Baján megtelepedjék. A történelem játéka megismétlődött, Baja megint befogadta a hontalanokat, mint a szabadságharc leveretése után. S amiről [97] a fejlődő kisváros a béke éveiben álmodni sem mert, az – ha tragikus események által is – most megvalósult. Baja lett a megye székhelye. A bástya megmaradt, és vállalta a nehéz szolgálatot. Ez a csere olyan volt a két város között, mint amikor a népmesében az angyal kiveszi a gazdag ember szívét, és kicseréli a szegényember szívével. Egy nemzedék, amelyet az ősi város nevelt népi tarkaságában is magyarrá, távozni kényszerült.Új hazája Baja lett, az idők folyamán meg is szerette azt, de nosztalgiája sohasem hagyta nyugton. Az országban éltek, otthon, de ez az otthon nem volt az igazi. Kicsit hasonlóknak érezték magukat a száműzöttekhez, és csak azt a boldog napot várták, amikor felkerekedhetnek újra, és elindulhatnak – haza. Erre húsz kemény esztendő után kerülhetett sor. Volt, aki már csak a gyermekeiben térhetett vissza, s volt, aki meghalni jött az anyaföldbe.
Húsz év nagy idő! Ennyi év alatt minden megváltozik. Az ember, a város, a világ. Zombor a hazatértek szemében nem az volt már, ami régen. Ők egy szép, büszke, úri várost hagytak ott, amelynek árnyas utcáit és tágas tereit esténként a fiatalság boldog kacagása verte fel, megyegyűléskor pedig négyesfogaton vonultak be a környékbeli virilisták, papok és parasztnábobok, hogy eleget tegyenek a hazának és a virtusnak, amelynek országos híre volt. Zombor nem az volt, ami régen… De nem is lehetett az. A hazatértek is inkább az ifjúságot siratták, és nem a régi fényt, amely egy kicsit talmi volt mindig és a valóság helyett az illúziókat kívánták vissza. Itt-ott természetesen a Balkán is nyomokat hagyott. A vendéglők fehér abroszos asztalai fölött nem frakkos cigány muzsikált már, hanem kifestett arcú lányok daloltak sipító fejhangon ismeretlen dalokat, a konyhában pedig serényen forgatta szerszámait a čevapčičisütő. A visszatértek közül nem egy mindezt személyes sérelmének fogta fel. Ellenséget szimatolt mindenben és mindenütt, a magyarságot kérte számon gyakran frázisokban, vádaskodott és gyanakodott, és nem akart belenyugodni abba, hogy nem vonhat senkit felelősségre. Az ittmaradtak először csodálkoztak, aztán csitítani próbálták az elégedetlenkedőket, végül általánosítottak mindkét oldalon, és ez már baj volt. Mert be kellett volna látniok, hogy nem okolhatják egymást. Az ellentéteket az idő hozta fel, és az idegenség. Az idő, amely kitermelte a maga mérgeit, és az idegenség, amelyet az évek folyamán megszoktak az őslakók, annyira, hogy nem rúghatták fel egyes emberi megnyilatkozásait, és nem utasíthatták el az uralkodó nép jellemének érdekességét, kötetlenségét és gyakran őszinteségét.
Igen. Magatartásában is megváltozott a kisebbségi magyar. De ki meri komolyan állítani, hogy embersége és magyarsága rovására? Csak az, aki még nem adta ki a távollétében felgyülemlett mérgeket, és ezért képtelen a tárgyilagosságra. Mert az ittmaradt magyarság árvaságában, elhagyatottságában csakugyan szakított a nemzeti külcsínnel. Mélyebb, keményebb, konokabb magatartásra volt szüksége, hogy megőrizhesse anyanyelvét, nemzeti érzületét és mindazt, ami magyarrá tette. S az idők folyamán szellemi önellátásra rendezkedetl be. Pótolnia kellett mindent, ami elől az országhatárok elzárták. És ez nagyon nehéz feladat volt. Ezen a szellemi parlagon kialakítani egy független kulturális és társadalmi magyar életet, az irodalomnak, művészetnek és a népi felkarolásnak egy olyan alapot adni, amelynek egyrészt nemzeti, másrészt táji jellegel, kell kifejezni – ez igen komoly odaadást és szívós öntudatot igényelt. Mindezt nem csinálhatta szabadon. Munkáját, terveit álcáznia kellett, mint a modern háborúban a harci eszközöket. A kisebbségi évek egy új magyar embertípust formáltak itt, akinek – az országban maradt átlagmagyarral szemben – cselekvési területe korlátozódott, de láthatára kibővült. Ő a mélybe fúrt, mert sorsa kényszerítette erre, s hogy kincseket talált, az természetes.
Társadalmi magatartásában is megváltozott az itteni magyar. Öntudatosabb [98] lett, önérzetesebb, emberméltóságára rátartibb. Persze, ez is helyzetéből eredt. Az osztálykülönbségek jobbára megszűntek egyrészt azáltal, hogy a magyarság egymásra volt utalva, másrészt tagadhatatlan, hogy az agrárreform s a középosztály megcsökkent kereseti lehetősége bizonyos társadalmi nivellálódást hozott. Azontúl egy olyan államba került az itteni magyarság, amely nemrég még a paraszti életformában volt kénytelen élni, és polgáriasodásában csakugyan a nyugati demokráciák példáját próbálta követni. Az itt felnőtt nemzedék nem ismerhette a címeket, rangokat, és a tisztelet megadását ilyen irányban nehezen tanulta meg.
Ezek voltak azok az okok, amelyek a megértést kezdetben akadályozták ittlakók és visszatértek között. De a két város ma már ismét folytatja szellemi vércseréjét. Zombor értelmiségének jelentős hányadát a Bajáról ideköltözött köztisztviselők alkotják, s ahogy húsz év előtt a közművelődés, a városrendészet terén és a társasági életben ott Zombort idézték, úgy idézik most itt Baját. A versenynek most talán már nincsen értelme a két város között, hiszen mind a kettőnek más az útja. Az egyik a modern, a huszadik századnak megfelelő polgári urbanizálódását éli, a másiknak hagyományaiból és regionális karakteréből alakul lassan a jövője.
Ha szabad jósolni: Baja száz év múlva messze maga mögött hagyja Zombort úgy lakosságának számával, mint kereskedelmi forgalmával, s külsejével egy modern európai várost képvisel majd. Zombor? Szépíthetjük, ápolhatjuk, de csak az epidermiszét; eltüntethetjük rajta a sebeket, amelyeket a zord időkben kapott, de lényegéhez hozzáférni, s azt mesterségesen izgalomba hozni lehetetlen. Zombor az a város, amelynek szigorú és maradi törvényeit nem befolyásolhatják még lakói sem. Alkalmazkodni kell hozzá, mert egyéniség. Amikor a délvidéki szellemiségről beszélünk, Zomborra kell gondolnunk. Szabadka parasztváros, egy hatalmas, örökké vásárt tartó központ, Újvidéket a fekvése, gyors életüteme és polgári érvényesülési vágya Bajához teszi hasonlóvá. A tartalmat, a forrást Zombor őrzi, a sajátos bácskai levegő innen árad. Annak ellenére, hogy közművelődési viszonyai még ma is rendezetlenek. Az erőt, az élet bölcs értelmét, az ősi gazdagságot mégis ő adja. Ez az az espirit locale, amely csaknem független az időtől, a civilizáció fejlődésétől, az iskolától, a kórháztól, a repülőgéptől.

[Kép 01] M. Regős Ferenc: Bajai arc

Tüzei valahol egészen mélyen égnek, a föld gyomrában vagy a századok kohójában, de a meleget, amit áraszt, gyengéden, szeretettel, marasztalóan, sokáig nem lehet elfelejteni. Kultúra? Nem eredményeiben, csak tartalmában az. Kiváltani, rendezni az eredményeket, az már nem az ő dolga. Embarras de richesse! Javaival nem sok gondja van, mindenki vihet belőle magának, amennyire kedve telik. Ő bősége zavarában nem gondolhat arra, hogy hivalkodjék kincseivel… Színből, hangulatból, levegőjéből Bajának adta a legtöbbet fiai által, akik nemrég jöttek vissza, és itthon pró[99]bálnak rendezkedni, mert rendnek kell lenni, és a külszín is fontos. Ebben is bölcs volt Zombor, oly egyszerűen okos, mint egy öreg paraszt: a parvenü metropolisokba küldi gyermekeit, ő a szomszédba küldte világot látni.
Hanem amit méltán irigyelhet Bajától, s ami minden szellemi gazdagsága ellenére nagyon hiányzik neki, az a homok. Ha cserélhetne, jó zsíros, fekete földet adna egy kevés laza homokért. Mert azt, hogy a bajai ember akár a kertjében is tarthat szüretet, ide pedig Baranyából kell hozni az isteni nedűt, hát azt csakugyan nehéz jó néven venni.
A két város, ha immár más úton is, megy a jövő felé, elszakadni egymástól sohasem tud.

[Kép 02] M. Regős Ferenc: A bajai Kamarás–Duna vizibárkákkal

A múlt köti egymáshoz őket, és az a sok-sok emlék, amelyet a fiai hoztak ide, vagy hagytak ott… Testvérváros Zombor és Baja. Nem a hasonlóság tette őket azzá, hanem a sorsuk. S kívánhatunk-e nagyobbat az istenektől annál, hogy ez a közös sors a béke, a megértés, a türelem jegyében hozza ránk a jövő éveit, hogy ne kelljen többé menedéket adni a száműzötteknek, és ami közös, az igazán és őszintén legyen az: emberségben, eszményekben és szeretetben egyaránt… [100]