Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. február 15) 2. szám

Lévay Endre: „Repülj már, levelem…”

A jelen bármennyire is mostohája az alkotó szellemnek, az utókor mindenkor visszaidézi, és szerető kegyelettel megőrzi azoknak a géniuszoknak emlékét, akik a meg nem értés, az örökös visszahullás és csalódás útján indultak el a halhatatlanság felé. A megértőbb utókor kiássa az eltemetett műveket a feledés hamuja alól, kikutatja a szellem fölfelé ívelő pályájának apró, de jelentőségteljes állomásait, sorsfordulóját, és a viharos élet porától megtisztított értékeket maradéktalanul továbbadja a jövőnek. Könny, verejték, csalódás és visszahullás: ez a magyar poéták ,,áldott, átkozott útja”, amelyen keresztül Gyóni Géza is beérkezett a halhatatlanság örök révébe.
A háború költője volt. Ágyúdörgések és puskaropogások közepette írta legszebb költeményeit: a katonaimákat, fohászokat, könyörgéseket a harc hajnalán és tiszta lírájának másik nagy koszorúját: a reménytelen szerelem örökszép verseit. A háború vérzivatara érlelte meg benne, és a mérhetetlen szenvedés maró tüze égette örök értékűvé a költő sorait. Eredeti, alkotó művész volt, sajátos hangú lantos, s ez emelte ki alakját a század nagy költőjének, Ady Endrének sápadt epigonjai közül. Adynak ő is nagy rajongója volt, de ez a rajongás tisztán és érintetlenül hagyta az ő költészetét: a lengyel mezőkön és tábortűz mellett írt verseken az utánzásnak a legkisebb árnyalata sem érezhető. Csak most látjuk és érezzük, hogy milyen gazdag hangszerelésű lélek volt: a költői lant minden skáláján művészi hangokat szólaltatott meg. Szerelmi versei és hazafias énekei mellett vannak értékes strófái, amelyekből bátran kicseng a szociális lelkiismeret. S az a hang, amellyel a magyar parasztot, az elesett kisembert szólítja, nem gyengébb, mint a halálmező fölött elhangzott verses induló. Nemcsak a frontokon harcol az ellenséggel, s nemcsak abból a szorításból akar kitörni, amelyet az ellenség halálgyűrűje font köré, hanem érzi a nemzet mélyén a társadalom gyökereinek sorvadását is, amely fogyasztja, csökkenti a népben és nemzetben az évezredek óta élő ellenálló erőt. A bátor és eredeti hang s kifejezőerő ezekben a sorokban vált legdinamikusabbá: de nem teljesedhetett ki közel sem úgy, mint Adynál, mert a háborús küzdelem zaja túlharsogta a költő szavát, s ott, ahol meg kellett volna szólalnia – a fővárosi lapok hasábjain –, már későn engedték szóhoz jutni. Nem sokkal később pedig a hadifogság örökre elhallgattatta.
Az irodalomtörténet is hallgatott róla.
Húsz esztendőn keresztül alig találkoztunk a nevével: sokan még azt is elfelejtették, hogy ki volt Gyóni. A „Csak egy éjszakára” című versét szavalták ugyan, és az olvasókönyvekből mindenütt tanulta a magyar diák, de a költő alakja elhomályosodott a költemény mögött, és a hatalmas erejű strófák sokszor úgy tetszettek, mintha csak egy ismeretlen költő vagy ,,ismeretlen katona” panaszainak, sírásainak és átkozódásainak kegyetlen ostorcsapásait hallanánk. Mert mindaz, amit ő a háborúban és a háborúról mondott, a küzdő katona mondanivalója volt, s ki tudott valamit a többi verseiről? Utána, a vesztett háború igájában a béke énekesei más hangokat kerestek a magyar panasz és magyar sírás elmondására. Az élet és irodalom más hanggal és más irányban indult el, és a véres múltat a visszaemlékezések legföljebb a kabarék túlfűtött, idegen zamatú levegőjében és a nyekergő kuplék ócska dallamaiban idézték. Bár a folyton erősbödő pacifizmus hangja akkor is rezonált a költő verseiben, de ez a visszhang is csak egy-két versét emelte ki a feledés hamuja alól: maga a költő majdnem névtelen, ismeretlen maradt. Az új idők lerakódásai lassan befödték a múltat, s ahogy eltüntették a [53] háborús évek kabarés-kuplés szellemvilágát, úgy eltemetődtek azok az értékek is, amelyeket a század második évtizede és küzdelmei vetettek a felszínre. A fáradt társadalom közömbössége volt ez, vagy csak a békés korszaknak önmagával való betelése? Az irodalomtörténet majd választ ad erre a kérdésre.
Korunk izgalmas napjai és eseményei az irodalom csendjének berkeit is fölrázták, és a rohanó életben a szüntelen viaskodások megbolygatták a szellemi életünk felületét is. A nagy erőfeszítések következtében fölszakadtak azok a lerakódások, amelyek az első nagy háború nagyságait eltemették, s így előkerültek azok a géniuszok is, akiket nem a béke nyugalmas alkotómunkája, hanem a háború szenvedései érleltek meg és fejlesztettek ki… Gyóni költészete éppen ezért ebben a második nagy világégésben újjászületett, s irodalmi értékei csak most kezdenek teljes egészükben kibontakozni. Újjáértékelését ugyancsak e korszak háborús szelleme mozdította elő: az a rokonszellem, amely a század elején Petőfit is idézte, most Gyónit idézi. A költő föltámasztásában a véres múlt láthatatlanul összekapcsolódik a véres jelennel, a keret ismét megtelik mondanivalóval, és kibontakozik belőle a költő újjáértékelt nagysága.
Az irodalomtörténet kapui kinyíltak Gyóni előtt: összegyűjtött versei néhány évvel ezelőtt megjelentek, és most hagyta el a sajtót az összegyűjtött leveleit tartalmazó kötet is. Gyóni Ferenc dr., gimnáziumi tanár, az elhunyt költő unokaöccse gyűjtötte egybe a Przemyślből és hadifogságból írt leveleket, és a gyűjtemény a przemyśli Tábori Újságban 1915. január 13-án „Repülj már, levelem” címmel közölt Gyóni-verstől kapta címét.
A közel tizenkét íves könyv már a bevezetőjében megnyugtatja az olvasót, hogy itt kötetlen formában találkozik az irodalomtörténeti szempontból is értékes és érdekes levelekkel, mert a nagyközönség „úgyis szereti az ilyen írói megnyilatkozásokat.” Gyóni Ferenc tényleg kötetlen formában adja a leveleket, köztük 13 kiadatlan szabadkai verset, 70 przemyśli és 7 fogolytábori levelet. A versek és levelek között az összekötő szöveg hézagot pótol, regényes, romantizált életrajzot ad, de inkább a szerelmi kapcsolatok aprólékos leírására törekszik, mintsem az irodalmi szempontok és irodalomtörténeti jelentőségű részletek kidomborítására.
A levelek túlnyomó része a költő múzsájához, „őrangyalához”, a szabadkai „csodaszép” asszonyhoz íródtak, aki azonban nem volt a költő szellemének éltető hősnője, nem is volt szerelemben égő és elhamvadó hősnő, hanem egy halk, akaratlan szépasszony, akinek alakja a költő lázas sorainak tüzében lett hősnővé. Múzsája lett, a legszebb szerelmi versek sugalmazója és annak a reménysugárnak az éltetője, amely a költőt még a déli végekhez, Szabadkához fűzte. A többi levél között is sok értékes adatra bukkanhat az irodalomtörténész. A szerkesztőjéhez írt levelekben, valamint a hazai rokonokhoz írt sorokban egy-egy kép, vallomás, papírra vetett mondat Gyóni Géza igazi arcát világítja meg: fényt vet rejtett egyéniségére is, és egész érzés- s szemléletvilágát az olvasó elé tárja. Leveleiben legtöbbet bajtársairól beszél, önmagáról ritkán szól: amikor mégis ezt teszi, drámai erő feszíti a levelek minden sorát.
1914. november 4-én elkeseredett hangú levelet írt Szabadkára, a Bácskai Hírlap szerkesztőjének. Költői pályája tulajdonképpen innen indult el, s hogy legsúlyosabb hangú levelei miért íródtak ide, azt éppen ezek a sorok igazolják. Terjedelmes levelében elmondja, hogy verset küldött az egyik fővárosi lapnak, és azt a következő vállveregető sorokkal utasították vissza: ,,»Nagyon szép versét, sajnos, mostan helyszűke miatt nem közölhetjük, azért tisztelettel visszaszármaztatjuk« – írta okt. 27-én Az Est.” Tombol benne a düh és az elkeseredés, majd így folytatja: „…odahaza megszokták már a háborút. Mi nekik egy vers az ostromlott Przemyśl[54]ből… Mikor azok a versek az igazik, melyek a New York kávéház két pikolója közt íródtak!…” A „Levél Nyugatra” című kemény hangú versének is itt találjuk a hiteles magyarázatát. A nyugatosok ellen írt strófák ,,nem Ady ellen, hanem a sápadt és tehetségtelen Ady-utánzók ellen szólnak”. De költői pályája – beszélnek tovább a levelek – alig akar fölfelé ívelni. Amikor már a legértékesebb versei is napvilágot láttak, és szavalták is már szerte az országban, Rákosi, az általa nagyra becsült szerkesztő, és Kiss József, az egykorú „nagy” költő akkor eresztették be maguk közé. De odáig már nem tudott eljutni a szegény vidéki költő, hogy velük levelezzen. Leveleit továbbra is Szabadkára, a helyi kis lap szerkesztőjének írta, s neki mesélt, áradozott azokról a tervekről, amelyeket új verseinek kiadásával kapcsolatban szőtt a fogolytábor végtelenül lassan múló óráiban.

[Kép 01] Gyóni Géza

Terveket szőtt, s azok csak tervek maradtak. Összegyűjtött verseinek kiadására két évtizeddel a halála után került sor, és költészetének igazi értéke csak most kezd kibontakozni a szélesebb olvasórétegek előtt. Beteljesedett rajta a saját jóslata, amelyet az „Én utam” című versében írt meg.

„Utam a magyar poéták
Áldott, átkozott útja.”