Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. február 15) 2. szám

Hódsághy Béla: Fejem lehajtom

Fejem lehajtom lassan a papírra,
S alázatosan, mint öreg barát,
Ki most először döbben rá a sírra,
S kicsit Istenhez emeli magát.
Kicsit Istenhez! Följebb! Túl a sáron,
Olyan világba, amely idegen,
De bennem él öröktől, mint az álom,
És néha fáj, és csupa gyötrelem.
Oly furcsa már, ahogy az óra jön-megy,
Lankadtan száll, mint a sebzett madár.
Furcsák a napok, az estek, a könnyek,
Az egész élet olyan furcsa már.
Valami bántó szín vegyült a képbe,
Új hang zavarja a harmóniát.
Mulatozásom nem fejeztem még be,
S az ablakon kopog már miriád
Sugárral a kijózanító hajnal,
És fellöki a habzó poharat.
Valami furcsa történt a duhajjal,
Ki ül most itt, a hideg ég alatt,
S félig mámorban, félig józanultan
Magába néz, és nagyon messze néz,
S azt kérdi váltig, összetörve, hulltan,
Mi kezdődik most? álom? ébredés?
Mi kezdődik most, és mi ért ma véget?
Milyen varázs ködébe estem én?
Ó édes, édes, édes, édes élet
Édes halál, melyiktek nyúl felém
A perc mögül, mely mint az est a tájon,
Elfekszik rajtam hűvös-nesztelen?
S én Istent kezdem hívogatni fájón,
S a kezeibe hajtom a fejem. [52]