Folyóiratok

Kalangya, XII. évfolyam (1943. február 15) 2. szám

Csuka János: A mai délvidéki szerb lélek

A Délvidékkel együtt hazatért igen tekintélyes számú szerbség gondolkodását és lelkiségét nem lehet az 1918-as mértékkel mérni és magyarázni. Az elcsatolás óta eltelt közel huszonhárom esztendő kétségtelenül mélyreható átalakulást hozott a szerbség soraiban, s ezt letagadni vagy elrejteni nagyfokú felületességre vallana. Másmilyen lelkialkatú és beállítottságú szerbséget kapott vissza az ország, mint amilyentől 1918-ban elszakadt. Fejlődésük és átalakulásuk külső formáit és megnyilatkozásait minden megerőltetés nélkül nyomon kísérhettük a különélés esztendeiben, amikor a szerbség az uralkodó nép minden helyzeti előnyét igyekezett kihasználni.
A délvidéki szerbség nemzeti öntudatának megerősödése a hatvanas években kezdődött olyan kiváló népvezérek tanításaitól állandóan ösztönözve, mint amilyenek Svetozar Miletić, P. Mihajlo Desančić, Jaša Tomić és a többiek voltak. Különösen erőre kapott a nemzeti felébredés mozgalma a déli peremsávban a török fennhatóság alól felszabaduló Szerbia háborús sikereivel. A délvidéki szerbség, amely annyi értékes államférfit, tudóst, orvost, mérnököt adott Szerbiának, a nemzeti és vallási azonosságon kívül ezer és ezer érzelmi szállal volt Szerbiához hozzáfűzve. Minden tisztán látó és gondolkodó délvidéki magyar előtt világos volt, hogy a szerbek minden alkalmat megragadnak arra, hogy Szerbiával – amelyet a szerbek mindig a délszlávok anyjának neveztek – minél szorosabban együttműködjenek. Csak a felületesen szemlélődő ember számára volt meglepetés, amikor a forradalom hullámain először a délvidéki szerbség csónakja jelent meg, és nem törődve a százados együttélés sok-sok eredményével és további biztatásával – Szerbiában kikötött. A régi álom, amely szinte nemzedékről nemzedékre öröklődött, és kitéphetetlen gyökerekkel táplálta a fokozottabban pánszláv gondolkodású szerbség nemzeti életét, megvalósult. Annak ellenére, hogy volt már akkor is egy erős intellektuális réteg, amely a délvidéki szerbség boldogulását másként képzelte el, mint a Szerbiával való egyesüléssel.
Olyan mélyen beágyazott és soha el nem homályosuló érzés volt az összes szerbek egyesülésének vágya, mint ahogy a délvidéki magyarság sem szűnt meg soha reménykedni a hazatérésben.
*
Jugoszlávia megalakulása a teljesebb nemzeti gondolkodás és élet adottságain kívül az érvényesülés és boldogulás szélesebb lehetőségeit is nyújtotta, s ennek eredményeként a szerb előretörés a közélet minden terén gyorsan bekövetkezett, és új helyzetet teremtett. A sok vért vesztett Szerbia, amely amúgy is híján volt az értelmiségnek, a szakembereknek, a Délvidékkel értékes utánpótlást és erősítést kapott. Huszonhárom év alatt az iskola is megtette hatását. A generációk egész sora került ki szerb nemzeti szellemtől átitatva az iskolákból, s ez még természetesebbnek vette, mint az 1918-as nemzedék azt, hogy minden előny, állás, vezetés a szerbséget illeti meg, mint az állam létrehozóját. Az egész közélet a nacionalizmus soha el nem lanyhuló szellemében tevékenykedett, és a délvidéki szerbség ennek vele járó következményeként benne élt az ütemes faji nacionalizmusban, amelynek nevelése az egész délvidéki szerbség gondolkodásában tapasztalható. Mély meggyőződésű, a szerbség s általában a szlávság jövőjében rendületlenül bízó, elhivatottságot érző, ve[49]zetési szerepre beállított szerbséget kaptunk tehát vissza a Délvidék felszabadításakor. S amíg az 1918-as időkben a bácskai szerbségben inkább csak tudat alatt, ösztönösen élt az a vágy, hogy a délszlávoknak össze kell fogni, s esetleg közös államot kell alapítani, addig a különélés alatt a szerbség minden cselekedete ennek érdekében történt.
A délvidéki szerbségnek ezt a némileg érzékeltetett lelkiségét és gondolkodását megérteni és visszahozni legalább az 1918-as síkra nem olyan könnyű, s főleg nem olyan gyorsan végrehajtható feladat. A délvidéki magyarság, amely a közelmúltban a lelki gazdagodás és a tanulság minden fokozatán keresztülment, érthetően leginkább tudja megérteni az érzékeny szerb lelket és gondolkodást, hiszen ugyanazok az érzelmek viaskodtak az ő lelkében is, és így a legalkalmasabb arra, hogy a megbékülés és közeledés útját a leghelyesebb módon és a legmegfelelőbb időben egyengesse.
Ezért hisszük, hogy a mai szerbség túlnyomó részének lelki rezgéseit mi ismerjük a legjobban, és higgadt, józan diagnózist is csak mi adhatunk állapotáról.
*
A Délvidék visszacsatolásakor a bácskai magyarság nem pillanatnyi hangulat fellobbanó fényénél, hanem a bölcs előrelátás és élettapasztalat gondos világosságánál kereste a szerbekkel mint a legszámottevőbb délvidéki nemzetiséggel a megértés útját. Azt az utat, amelyet huszonhárom esztendő keserű emlékei, továbbá a fölszabadulás után a délvidéki magyarság lelkületétől és gondolkodásától távol álló események elhomályosítottak. A kölcsönös kísérletezésekre és közeledési készségre válaszolva mindkét oldalon akadtak, akik nem titkolták azt a véleményüket, hogy a mai világégés közepette ennél fontosabb teendők is akadnak. A magyarság és a szerbség nagyobb része viszont változatlanul vallja: a mai lázas napok a legalkalmasabbak arra, hogy kezet fogjunk, és azt soha többé el ne eresszük. A helyünket a végzet és a sors jelölte ki a Duna-Tisza között, és akárhogyan szántják fel Európa sok sebből vérző testét, mi itt fogunk maradni, és itt is akarunk maradni az idők végtelenségéig. Azon a földön, amelynek minden darabját ismerjük, amelynek minden népét szeretjük és tiszteljük, tehát velük kell elsősorban megértetnünk magunkat.
A magyar nép lelkéből fakadó, őszinte megértéssel olvastuk az újvidéki Nova Poštában azokat a közleményeket is, amelyek a délvidéki szerbség nemzetiségi helyzetéből adódó kérdéseinek a megoldására irányulnak. A lap, amely ma a délvidéki szerbség közvéleményének leghűbb tolmácsolója, a közelmúltban számos olyan hírt közölt, amelyek félremagyarázhatatlanul bizonyítják, hogy magyar részről változatlanul kívánják és akarják, hogy a délvidéki szerbség valóban kényelmesen és otthon érezze magát minden tekintetben. A délvidéki szerbség egyik legfájóbb panasza a telepesek, dobrovoljacok, agrárigénylők stb. internált hozzátartozóinak a kérdése volt. A Nova Pošta örömmel jelentette, hogy a délvidéki szerbség példás összetartásával és anyagi áldozathozatalával ez a kérdés megoldódott. A Délvidéken idegenből letelepített szerb családokat a felszabadulás után a szabadkai, sárvári és topolyai táborokban helyezték el. A táborokban több mint tízezer ember várta, hogy a lelkek lecsillapodása és megbékülése elősegítse visszatérésüket a családi otthonba, ami azóta meg is történt. Különösen nem volt könnyű a tábori élet fegyelme, rendje, külön világa a gyermekek és a nők számára. A délvidéki szerbek érdeklődése és figyelme ezért elsősorban a gyermekekre és a nőkre terjedt ki. Naponta orvos járt a táborokba, megvizsgálta lakóit, s igyekezett megjavítani élelmezésüket is, amivel a délvidéki szerbség ismételten bebizonyította, hogy hagyományos áldozatkészsége, amely az első világháború előtt annyi időálló alkotást hozott létre, változatlanul él minden családban. [50]
A délvidéki szerb hitközségek Irinej Ćirić püspök kezdeményezésére és Milan L. Popović képviselő közbenjárására először a gyermekek elhelyezését szervezték meg. Az emberbaráti akció eredményeként háromezer gyermeket mentettek meg a további táborélettől, és tízezer szerb polgár visszatérését segítették elő a polgári életbe. A szerb hitközségek, amelyek régebbi együttélésünk alatt minden szerb kezdeményezés ébresztgetői és minden szerb akció istápolói voltak, vállalták most is ennek a nagyszabású tervnek a lebonyolítását. A hitközségek, amelyek a szerb családok anyagi helyzetét leginkább ismerik, először is a táborokban lévő szegény gyermekek elhelyezését biztosították. A szülők boldogan adták oda gyermekeiket, mert tudták, hogy olyan szerb családokhoz kerülnek, ahol úgy bánnak majd velük, mint a sajátjaikkal. A magyar hatóságok nagylelkűségét dicséri, hogy nemcsak bácskai szerb magánházaknál, hanem távolabbi területeken is lehetőséget nyújtottak a gyermekek elhelyezésére. Először Szabadkán, majd Újvidéken helyeztek el szerb gyermekeket, a legtöbbet Újvidéken, ahova több mint hatszázan kerültek. Ötszáz gyermeket vettek át a zombori szerbek, de a többi szerblakta községekben is kisebb-nagyobb számban találhatók a telepesek gyermekei. A szerb családok szeretettel támogatják és segítik a gondjaikra bízott gyermekeket, akik semmiképpen sem érzik a szülők hiányát. Az újvidéki Nova Pošta a gyermekek elhelyezéséről szóló beszámolójában köszönetet mondott a bácskai főispánoknak, akik a hagyományos magyar szellemtől áthatva elősegítették, hogy tervüket megvalósíthatták. A gyermekek azóta elfelejtették a táborélet sok-sok kötöttségét, iskolába járnak, és hálásan gondolnak jótevőikre. A szerb áldozatkészség arányait jellemzi, hogy nemcsak gazdag emberek, hanem egyszerű polgárok sem – akik a mindennapi élet gondjaival birkóznak – tagadták meg a kérést, és egy-két gyermeket még a legkisebb családok is átvettek gondozás végett.
A gyermekek elhelyezését követte a szülők visszahelyezése a polgári életbe és a mindennapi munkába. Miután ezek legnagyobb része földmunkás és használható munkaerő, a mezei munkáknál alkalmazták őket. Az egykori szerb telepesek és agrárigénylők munkáját nemcsak szerb gazdálkodók, iparosok veszik igénybe, hanem igen sok magyar, bunyevác gazda is. Az egész délvidéki szerbség hálája jutott kifejezésre a Nova Poštának abban a cikkében, amelyben közli, hogy a táborokban ma már alig húsz szerb található, ezeket politikai magatartásuk miatt tartották egyelőre vissza.
A szerbség összetartását és segítőkészségét újabban még egy szép cselekedet bizonyítja. Újvidéken két magánkórház létesült, amelyekben a beteg, szegény sorsú szerb telepeseket és családtagjaikat gondozzák és ápolják. A kórházlétesítés arányai kibontakoznak abból is, hogy több mint 200 000 pengőt adtak össze néhány nap alatt erre a célra a bácskai szerbek. Akinek nem volt pénze, az ágyat, fehérneműt vagy más tárgyat adott, hogy a kórház berendezése semmi hiányosságot ne szenvedjen. A délvidéki magyarság a kisebbségi életben nagyon gyakran az áldozatkészség és a jótétemény terén hasonlóan kimagasló eredményeket mutatott fel, azonban el kell ismerni, hogy a szerbek, akik századok óta nemzetiségi viszonyok között élnek a Délvidéken, a hagyományos és legendás jószívűséget és adakozást talán még fokozottabb mértékben alkalmazták most, amikor a telepes családok ezreit kellett visszasegíteni a viszonylagos polgári jólétbe.
*
A délvidéki magyarság nem idegenkedéssel, ellenkezőleg: fokozódó együttérzéssel és megértéssel szemlélte a legújabb szerb törekvéseket, amelyek elsősorban oda irányultak, hogy lezárjanak egy korszakot, amely az átalakulásból adódó ne[51]hézségekből támadt. Ez a korszak elmúlt, és most ebben a tisztultabb és egészségesebb légkörben következhetnek a további kezdeményezések még akkor is, ha a világ mind a négy tája magas lángokkal ég, és a fénye a Duna-Tisza közé is eljut. A mi otthonunkat megkímélte a háború véres fergetege, és hisszük azt, ha itt állunk egymás mellett, el is fog kerülni, hogy a gondtalan béke boldog korszaka mihamarabb ránk köszöntsön, és áldott, termékeny munkát indítson el.
A magyarság nem semmisítheti meg a nemzetiségek egyéniségét, külön lelkét és sajátos életkereteit. Mi, akik most szűntünk meg kisebbség lenni, tudjuk, hogy ez lehetetlenség, és éppen ezért fogékonyabbak is vagyunk nemzetiségeink kívánalmaival szemben.
Megértettük a nyugtalan szerb lelket is, s hisszük, hogy türelemmel és megértéssel be fog következni lecsillapodásának kívánatos korszaka is.