Folyóiratok

Kalangya, II. évfolyam (1933. június) 6. szám, 361–432. p.

Csak egy fél napja van otthonától távol, és egészen kivetkőzött magából. Budapest mellékutcáin ténfereg céltalanul… Milyen egyszerűen képzelte el az ügyét? Azt hitte, elég az, hogy felül a vicinálisra, Pesten felmegy egy lakásba, és nyomban fülén foghatja a múltat. De nem kapott egyebet, csak egy lezárt lakást, csak azt, hogy egy kövér házmesternő kinézte a konyhából, és meghallgatta egy nyomorék ember groteszk vallomásait… »Eh, visszamegyek a házmesternőhöz. Megközelítem.«

És megint benyitott a házmesterné ajtaján.

Százpengőst mutatott neki, az övé lesz, ha mindent elmond a misztikus lakóról. És amikor látta, hogy a házmesternő megilletődve néz a bankjegyre, oda is adta neki, és biztatva mondta, hogy ez csak előleg.

Az asszony köténye alatt eltűnt a pénz, és ajkáról bugyogtak a titkok.

Végre sok mindent megtudott az asszonyról. Igaz, hogy egy házmesternén keresztül, aki vaskos kétértelműséggel teregette ki egy szabad nő külső életét. És ha órákon át is mesélt Sirónak a ház régi lakójáról, mégsem mondott egyebet, csak unos-untig, hogy a »hölgy« mindig úton van, és nem mindig ugyanaz a férfi kíséri haza, mint akivel útra indult. Országok, világrészek neveit hadarja, melyekben a hölgy állandóan kóborol sok poggyásszal, melyekben drága ruhák vannak, beszél ékszerdobozának drága titkairól, melyekről a hírt az asszony szobalánya hozta neki. És hogy szép asszony, az idő sehogy sem bír vele. Ha néha itthon van, saját autóján jár, és főrangú urak jönnek hozzá látogatóba. De hiába kérdi Siró, kik azok, mi a nevük, az asszony nem tudja megmondani.

– Azt talán tudja, hogy a hölgy hova utazott?

– Olaszországba.

– Melyik városba? [387]

– Nem tudom. De egypár nap múlva tessék visszajönni. A hölgy a múlt héten utazott el, és elutazása után néhány nap múlva írni szokott a szobalányának. Tessék egypár nap múlva visszajönni!

Siró leverten hagyta ott a teli kedvvel fecsegő asszonyt, aki most nem ingyen pletykázott.

*

Tehát a »hölgy« finom személy. A detektív és a házmesternő előadása egyezik. Szép. Sok az ékszere. Pénzes. Vagy inkább más, sőt mások pénzesek. Tehát a negyvenkilenc éves asszonynak még mindig sikerül a szerelem beillatosított szemétdombján hemperegni. Mit tudhat ez a nő? Valami nagyon gyönyörű gyalázatosságokat tudhat. Látni kell ezt az asszonyt. Csak egyszer és utoljára. Akaratát nem az a motor hajtja, amely ma hajnalban elindította útjára. Reggel még az volt a bevallott cél, hogy egy elöregedett asszonytól elkéri, megveszi a titkot, a boldogságát vagy boldogtalanságát, mindegy – a bizonyosságot, hogy kettőjük gyereke-e a fiú? Reggel azt hitte, hogy csak ez a kérdés égeti, és most sem vallja be maga előtt, hogy éppen olyan az asszonnyal szemben, mint harminc év előtt, amikor könyörgött neki, hogy maradjon mellette.

Siró Zoltánt, ezt az erős embert az asszony meghajlította, tőle távol harminc éven át hajlongott előtte, és nem mert titkaihoz nyúlni. »Miért?« kérdezte sokszor magától. »Mert szerette?« Nem tudott sose válaszolni magának. Pedig milyen egyszerű a kérdés nyitja. Büntetés ez, melyet el akarunk viselni oly sokan, ha ragaszkodunk valakihez, aki túlteszi magát érzelmességen, hálán, ingyen kapott vagy elnyert barátságon, tud önző, komisz, igazságtalan, kegyetlen lenni és emellett lenyűgöző, kedves szélhámos, vannak mozdulatai, melyek feledhetetlenek, itt-ott elszórt szavai örökre belénk ülnek, magának szerzett jókedvét néha ránk teríti, barátunkká válik, férjünk lesz, vagy feleségül jön hozzánk, és ezért mi az első órákban boldogan rikoltunk fel, hogy aztán tőle szenvedve egy egész életen át üvöltve kitartsunk mellette… Mert gyöngék vagyunk, mert poltronok vagyunk, mert megalkudva is szeretünk.

Siró Zoltán ezt nem tudja, de így adja oda életét egy emberöltő óta az asszonynak. És most, amikor egy világ választja el tőle, most, amikor Kipp Fedortól megtudja, hogy az asszony, mikor a leselkedő után kutat, és végig billentyűz bizonyára azok nevein, akikhez az élete tartozik, utána nem kérdez, őt régen elfeledte, emléke a múlt közönyébe fúlt, mégis azt határozgatja, hogy felkutatja az asszonyt. [388]

És a terv felvillanyozza. Roskatag járásából kiegyenesedik. Szállodájába siet, és hazaérve nagy léptekkel méri ódon szobáját. Fürdőt rendel. Utána hatalmasat nyújtózik, ropog minden csontja, harminc esztendőt szór le magáról.

Felhivatja a szálló melletti szabót.

– Minden fajta ruhára van szükségem. Utcai, esti, útiruhák kellenek nekem. Harminc éve nem öltözködöm, de megint öltözködnöm kell. Hallom, vannak kész ruhái, egyet, rám valót nyomban szállítson!

A boltosok hordták fel a ruhát, cipőt, fehérneműeket, és estig, sok próba után talpig újba öltözött. A szálló éttermében kívülről-belülről megújulva ült a vacsorához.

Parádés vacsorát rendelt. Sörrel kezdte, és végigskálázott több fajta boron. Pezsgő hűlt mellette a jégen, amikor a cigány muzsikálni kezdett. Az ital nem fogott rajta. Csillogó szemei másfajta mámortól ragyogtak. Boldog volt, mert döntött, hogy felfordítja az életét, és nekitüzesedve beleszalad ebbe az új világba.

Ma különösen sokan voltak az étteremben. Az egyik asztalnál politikusok ültek. Kormánypárti értekezletről szökdöstek el ide, vacsorázni. Elpusztulhatott az ország, kifordulhatott sarkából a világ, elkövetkezhettek egészen új erkölcsök, egy dolog nem változott meg. A képviselők egy része, ha nem tetszett nekik a kormány orra, éppúgy, mint régen, nem a klubban, hanem külön vacsoráztak. Talán azért, mert egy kinevezés nem a szájuk íze szerint történt, de e sérelem helyett oly könnyű egyetemes bajokkal előhozakodni, nagy kérdésekkel frivol játékot űzni. »Te, miniszterelnök, vagy kinevezed államtitkárnak az aranyos cimborát, vagy pedig légy szíves megmenteni a pusztulástól a gazdatársadalmat!« Ó, ilyenkor eszükbe jutott minden gond, minden felelősség, és a fehér abroszon pontokat, követeléseket fogalmaztak. Jámbor ellenzéki újságok másnap nagy cikkeket írtak az ilyen vacsorákról, s megjósolták, hogy néhány nap múlva a kormánypártból tömeges kilépések várhatók. Pedig ezek a képviselő urak csak jól ettek-ittak, csak nem a pártkörben, hanem – mint a kikapós férj… félrevacsoráztak.

Milyen furcsa játék ez, amit 1930 őszén még mindig parlamentarizmusnak neveznek, s amelyet a világ bal és jobb oldala halálra akar gázolni. Középütt kísérletezik a jámborság, mely csak annak köszönheti a létét, hogy alátámasztotta egy elmúlt korszak aktívumainak megmaradt roncsa, a bankok, a szakszervezeti titkárok, a nyugalmazott szoc. dem. miniszterek. Borzalmas dolog, hogy azok, akik uralkodnak, és akik támogatják az uralmat, elvtelenül, program nélkül ve[389]zetik a világot. Ha ez így megy tovább, Európa megrendelhet magának Škodánál vagy Saint-Etienben egy revolvert, és egy félreeső helyen főbe lőheti magát… Mert most már erről van szó, és nem arról, amiről az asztalnál beszélnek, hogy a miniszterelnök bosszantására benn, a kormánypártban egy gazdablokkot szerveznek meg, és annak az ellenzéki képviselők is tagjai lehetnek.

Kéknyelűnek nevezik azt a bort, amivel sűrűn koccintgatnak, és minden pohárcsendítésnél Kalász Istvánra néznek föl, aki az asztalfőn ül, és egész este egy szót sem szól. Ez nem nagy csoda, mert Kalász István harminckét éve tagja a magyar parlamentnek, de soha, sem benn, sem künn egy szót sem szólt. Még a választási programbeszédjét is nyomtatva küldi szét a választók között. Mégsem volt elvetni való ember. Szűkebb körű értekezleteken mindig nagyon okosan mondta meg a véleményét. Ez az ember, aki nyolc cikluson át ült a parlamentben, tekintély volt, s ezért ültették a pannóniai vacsorán is az asztalfőre, és őt szerették volna a mozgalom élére állítani. Az egyik képviselő dikciózva szólította fel, mondván, itt a tizenkettedik óra, cselekedni kell, és Kalász Istvánnak vállalni kell e történelmi óráért a felelősséget.

Kalász István meg sem rebbent, nem is figyelt a kocsmai szónoklatra. A vacsora alatt és azután is csak Siró Zoltán felé bámult. Valaha a legjobb barátja volt. Ismerte a történetét. Egy megyéből valók, csak három falu határa választja el egymástól birtokukat. Tudta, hogy elvonult a világtól. Beszélhettek felőle az asztalnál bármit is, őt csak Siró Zoltán személye foglalta le. Mi üthetett hozzá, hogy elhagyta magányát, és itt mulatozik? Mert mulat, a vak is láthatja, hogy a cigány bizalmas távolból neki muzsikál. Ni, most fölemeli a poharát, Radicsnak int vele, és a prímás előkelően meghajlik.

Kalász István otthagyta társaságát, és Siró Zoltán asztalához lépett.

– Isten hozott közénk, Zoltánom!

Siró felkelt az asztaltól, és kezet nyújtott.

A képviselő átölelte, és melegen nézett a szemébe.

– Örülök, hogy látlak, bár megvallom, meglep, hogy előkerültél. Mi ütött hozzád?… Jobban vagy?…

– Á, dehogy… kedvem kerekedett szembenézni a dolgokkal. Mármint a magam dolgával… Hisz te tudod…

– Tudom… unikum vagy… jól átböjtölted az életed… És engem is kitöröltél az életedből. Vagy három éve láttalak utoljára, Alsó havason. A főutca másik oldalán mentél. Át[390]kiáltottam hozzád »Hej! Zoltánkám!«, és te csak úgy megbillentetted a kalapodat…

– No, hát ülj le, az isten küldött ide. Nagyon örülök, hogy látlak… Te, Pista… mi egyszer jó barátok voltunk.

A pincér poharat tett a vendég elé, és megtöltötte pezsgővel

– Te, Zoltánkám, szeretnék veled maradni, de én már régóta nem pezsgőzöm, különösen nyilvános helyen… tudod, mostanában nem illik… ne haragudj.

–Nekem nagy restanciáim vannak. Sokat mulasztottam. Én mindent be akarok hozni – mondta égve Siró.

Kalász el akart menni.

– Majd holnap meglátogatlak. Nagyon is akarok veled lenni, de ma, látom, egy kicsit későn találkoztunk. Zoltánkám, látom, az ital fogott rajtad.

– Énrajtam az ital? Az ital?… Te… mit tudod, hogy milyen régi, mérges gőzöket lehelek be reggel óta. Hogy egy kicsit jobban legyek, csak kúrálom magam az itallal. Te, Pista, egyszer az anyám édes szeretetével az asztalra tett egy üveg befőttet, még a nagyanyja tette el. Ötven esztendős. Kibontotta, és tányéromba szemelt belőle… Barátom, csupa friss íz és illat volt… Ezt azért mondom neked, mert ma én is kinyitottam azt a konzervdobozt, melybe harminc év előtt temettem el az életemet. Barátom, minden csupa friss íz… keserű íz… minden olyan frissen megvan, ahogy egyszer eltettem. Dehogyis vagyok én italos, csak felbontottam egy régi befőttesüveget, és most azt eszem… Igyál… – és türelmetlenül csengetett Kalász poharán… – Figyelj rám! Engem minden és mindenki megcsalt. És én is megcsaltam magam. Rettenetes marhán kivégeztem magam. Előtted beszélhetek. Te mondtad harminc-egynéhány év előtt a Vurglitsban, hogy ne vegyem el Almássy Erzsébetet… Igaz ?

– Igaz.

– Hát én elvettem.

– Ugyanakkor választattál meg engem képviselőnek. Benne voltál a peches szériában.

– Hát ez csak jó volt?

– A fenét!… Annak köszönhetem, hogy harminckét éve képviselő vagyok… Nem tudnál egy jó kasznári állást, ha van még birtok ebben az országban, ahol a kasznár fizetésére telik.

– Mi van veled?

– Velem? Tudod, a kormánypárt elnöki tanácsának tagja vagyok, ötvenhat éves vagyok, és nagy karrier előtt állok. [391] Becsületes ember vagyok, tehát karrier előtt állok. A gazemberek már negyvenéves korukban megfutották a karrierjüket… Tudod, mi ez a mai világ?

– Nem tudom. Nem akarom tudni. Elég dolgom van a magam életével.

Hát te a magánéleteddel akarod tölteni az idődet? Nem tudod, hogy ma nem lehet senkinek se magánügye? Azt úgyis szabályozza a kormány. Ma egyetlen háztartás van, és ez az államháztartás… Zoltánkám, mit akarsz te a konzerv-teóriáddal, amikor nincs már múltja senkinek és semminek! Jól félrevonultál harminc éven át, nem tudsz semmiről. Ha tudnád, hogy hova jutottunk!… Nézd, én becsületesen éltem, nem könnyelműsködtem;, váltót nem írtam alá, mégis tönkrementem… Mindenki itt tart.

Siró Zoltánnak útjában volt ez a téma, ki akart térni előle, őt csak a maga ügye érdekelte. Csak azzal akart foglalkozni, ha már harminc év után elővette.

– Ide hallgass, Pista, örülök, hogy találkoztam veled. Jól tetted, hogy megmondtad, hogy mi bajod van. Ha akarod, majd beszélünk róla… Arról a kasznári állásról is szó lehet. Értsd úgy, hogy esetleg én leszek a te kasznárod. Majd rendbe hozlak… De most!… Most!… Tudod te, hogy égek én belül?

Minden átmenet nélkül intett a cigánynak. A prímás öléig eresztve hegedűjét meghajolt a vendég előtt.

– Az apád muzsikált nekem utoljára.

– Lement azóta a muzsikaszó ára, méltóságos uram!

– A méltóságos úr ára is… Nem vagyok méltóságos. Apád, ha látott engem, már húzta:

A faluban utca hosszat

Muzsikáltatom magamat…

A prímás már húzta, és csendesen kísérte bandája. Siró melegen szorongatta Kalász István kezét, és könnyesen nézett bele az elmúlt harminc év ürességébe. És kitört belőle a fájdalom. Beleénekelte a cigány muzsikájába Petőfi dalát:

Ott lakik az én csillagom,

Az én bujdosó csillagom,

Aki tőlem elbujdosott,

S világát mással éli most.

Állt a nagy muri! Siró átkarolta Kalászt, úgy könyörögte beléje az italt. Kalász részeg volt, ami nála némaságban, fe[392]kete komorságban nyilvánult meg. Minden feléje kínált pohár ellen fenséges gesztussal tiltakozott, de egy szívhez szorító ölelés után fenékig itta a poharat.

Tisztes távolból a pincérek figyelték, mintha múzeumban régi emléktárgyakat tanulmányoznának. Nem divat ez mostanában. Egy öreg, rossz lábú pincér, szivaros láda a mellén, magyarázta nekik, hogy így mulattak valamikor a Pannóniában.

Siró Zoltán kegyetlenül kimulatta magát. Részeg volt, de egyenes járással ment hajnalban a portásfülkéhez. Megmondta a szoba számát, megkapta a kulcsát, gyalog ment fel az emeletre.

Vetkőzés közben eszébe jutott Salgó Miksa. Éppen ez az ember. Az íróasztalon papiros, toll hevert. Feljegyezte a papirosra: »Salgó«.

Lehúzta a nadrágját… Rámeredt az új ruhadarabra… aztán nevetett. Megértette az új ruhát.

Körülnézett. A fogason ruhafára öltöztetve lógott a ferencjózsefje. És forogni kezdett vele a szoba. Egy ringlispíl kerengett körötte. Lovon, hattyún, különféle egzotikus állatokon életének alakjai ülték meg a nyerget, és mintha a nyargalók mind azt az egyetlen hintót húznák, melynek ablakai be vannak függönyözve, ajtaja lakattal lezárva, és a lakat mellett ott fityeg a cédula: »En voyage«.

Szédült feje az íróasztalra koppant. Ernyedt öklével még fel akarta támasztani, de erre már nem volt idő… a részegek fekete álmába merült.

*

Déltájban ébredt fel. Csodálkozva emelte fel az íróasztalról a fejét. Nehezen tisztázta a helyzetet. Szemébe ütközött a cédula, melyre hajnalban Salgó nevét jegyezte fel. így aztán idősorrendben végigment mindenen Salgó levelénél kezdve egészen a Kalász Istvánnal tartott mulatságáig. Öklével nagyot ütött az asztalra, jelezve, hogy mindent, amit tett és gondolt újra helybenhagyta. Rendbe szedte magát. Csengetett.

A belépő pincér jelentette, hogy egy úr várja lenn.

Siró tudta, hogy Kalász István várja. Az éjjel megbeszélték, hogy együtt ebédelnek. Mosolyra derült, mert eszébe jutott, hogy barátjából milyen gyászos ünnepélyességet váltott ki a részegség. Lesietett hozzá. Melegen átölelte.

– Pistám, örülök, hogy vásatlan legény vagy, és el tudtál jönni. Ebben a pillanatban ébredtem fel. Meg se mosakodtam, tele van a fejem borgőzzel. Gyerünk a gőzfürdőbe… utána sör… aztán felülünk egy autóra. Fene jó kocsi az, tegnap belekóstoltam. Kimegyünk a szőlőmbe. Kapsz ott jó ebédet. Egy [393] nagyot alhatsz is… kötöm hozzád magam. Sok mindent megbeszélünk. Hajnalban visszahozlak. Ráérsz?

Kalász elfogadta a meghívást.

Sörözés közben Sirónak megint eszébe jutott Salgó. Nagyon piszkálta az a levél, aggódott, hogy ez az ember lépéseket tesz, ha nem kap választ. A válasz csak kétféle lehet: szóba állni vele, vagy a rendőrséghez fordulni. Tegnap még a fia, ma már a maga személye miatt is kerülni kell a nyilvánosságot. Tegnap kapta a levelet, idejében ad hát választ. Csak a címét tudná, holnapra magához rendelné. A levél minden sora benne él, és ha rágondol, most már mulatni is tud rajta. Emlékszik, hogy Salgó a Thököly úton lakik…

– Pistám, hogy találok meg egy embert ebben a városban, akinek a nevét tudom, meg az utcát is, amelyikben lakik, csak a házszámot nem?

– Beszélni akarsz vele?

– Levelet küldenék neki.

Kalász elhozatta a pincérrel a lakás- és címjegyzéket. Megtalálták benne Salgó Miksa címét. Siró levelet írt neki, inkább cédulának nevezhetjük az írást, melyben az volt, hogy másnap látogassa meg a Pannóniában.

Autóra ültek. A hűvös októberi levegő felfrissítette őket.

*

A nagy lumpolás után rövid volt az ebéd. Kalász Istvánt lefektette a házigazda. Maga pedig átöltözött, és sétára vitte a fiát.

Sokáig szótlanul mentek a végtelennek látszó szőlőlugas alatt. A fiú arcán ott ült az izgalmas kérdés, hogy mit végzett az apja Pesten. Titkon vizsgálta, valami újat keresett az arcán, de az öreg Siró magába zárult, nem volt arról leolvasható semmi, nem lehetett azt tudni, hogy éppen most számol be magának a tegnapi eseményekről, és méregeti azokat. Ez a hely, ahol harminc éve magába roskadtan él, most perbe száll vele, visszahúzza, józan tanácsokat ad, és a messze előrenyomult szüretelők idehalkuló nótái mintha a benne tomboló láznak, új akaratnak csillapítószere volnának. De ha ő eljutott az akaratig, nem másította azt meg soha. Nagy dolgokban nem voltak sohase tervei, indulata nem engedte sose tervezni, mindent azonnal végrehajtott. Nagy, véletlen szeszély az, hogy elhozta magával Kalász Istvánt. Tegnap felbukkant a múltból ez az ember. Ifjúságában mulató pajtása, földije. Jól jön ez az ember. Lehet, hogy az asszonyt hamarosan megtalálja, de lehet, hogy hónapokig kell utánakutatni, míg végre megállíthatja egy szóra… És amíg ő futkos az asszony után, addig kell valaki, aki utánanéz a gazdaságnak. A Pista jó lesz. Erre [394] a gyerekre nem bízhatja. Nem ért hozzá, meg hát ez a gyerek… szerencsétlen gyerek.

A fiú nem győzi már a hallgatást.

– Szóljon már, apám…

– Nem találtam meg az anyád. Nem tudni, merre jár. Talán csak a tavasszal jön haza… Vagy akkor se. Nem várok tavaszig. Utánamegyek. Megkeresem,

A fiú csüggedten nézett maga elé. Tehát az anyja nincs. Keresni kell. Miféle életet élhet, hogy nem tudja senki, nem hagyta meg senkinek, merre jár?

– Mondja, csak azért az egyért… miattam… keresi az anyám? Ha igen, tegyen le róla. Ha akarja, én elmegyek. Adjon nekem egy kis segítséget. Én sokat gondolkoztam tegnap és ma. Nincs annak semmi értelme, hogy anyámmal találkozzék. Ha még én keresném… de hát én sem… minek?

– Lebeszélsz? Most, hogy minden fel van kavarva. Mikor már nemcsak rólad van szó … De én nem tárgyalok veled. Csak megmondom, vedd tudomásul, elutazom. Kalász Istvánnal ma megbeszélem, hogy vegye át és vezesse a gazdaságot. Segíts neki! Az egyetemre iratkozz be! De azért nem kell Pestre menned. Mondj egy jó ügyvédet, más ügyemet is rá akarom bízni, az majd elintézi a beíratást is.

– Személyesen lehet csak.

– Ugyan?… Mondj csak egy jó ügyvédet!

– Stux Mózes.

– Mindjárt egy zsidó ügyvéd nevének kell az eszedbe jutnod? Bizonyára az volt a Tengerentúli ügyésze. Persze Salgó… Stux

– Én ugyan barátságban nem voltam vele soha, de azért felkínáltam neki még a jó időkben az ügyészi állást, de nem fogadta el. Ellenben ő védett meg, amikor bajba jutottam. Kikaparta a becsületemet… ingyen… Merem ajánlani. Szeretném ha hozzá fordulna. Megszeretné, és neki bizonyára elhinné, hogy csak eszköz voltam azok kezében, akiknél a maga pénze elveszett.

– No, jó…

Az apa belekarolt a fiába, talán csak azért, hogy a sétában megforduljon vele, de kar karban maradt, s úgy mentek vissza a présházhoz.

A fiú számára ez nagy ajándék volt. Érezte, hogy sohase volt ilyen közel ehhez az emberhez, sose járt vele ilyen meghitten. Lassú, puha volt a járásuk, egy volt benne a ritmus, és útjuk vezetője a régi tündér volt, de a munkája új, nem a visszavezető utat szórta be kenyérmorzsával, hanem azt az utat, amelyet még meg kell tenniök. [395]

Siró még az este megegyezett Kalásszal. Kalász átveszi a gazdaság vezetését. Másnap hajnalban az ispánok raportra jöttek. Elbúcsúzott tőlük, pattogva rendelkezett, szót fogadjanak Kalásznak, aki míg ő távol lesz, helyette a gazda itt.

Kalász boldog volt, jó egyezséget kötött. Siró kihúzza az adósságaiból. Kifizeti a bankokat, és Siró nevére táblázzák be birtokait. Fele kamatot kell fizetni ezután, és azt sem, míg dolgozik neki.

Késő reggel volt, mikor Siró búcsúzott a fiától.

– Ne törődj a bajaiddal! Sápadt vagy, sovány vagy. Köhögsz is… egyél-igyál…

– Egész gyereknek néz, apám.

– Az vagy… El kell csípnünk mindkettőnknek vagy harminc esztendőt, hogy magunkhoz érjünk…

Megrázta a fiú kezét, fejét egy pillanatra a mellére vonta,, aztán beugrott az autóba.

A nagy útra – ő még nem tudta, hogy milyen nagyra – egy neszesszertáskát vitt magával. Pesten várták már az új ruhatárral.

XIII.

Ede az asztalnál ül. Levelet ír. Emmi mögötte áll. Ő diktálja a levelet.

»Kedves Liám! Megkaptam leveledet, mely arra késztet engem, hogy elváljak tőled.«

– Nagybetűvel írjam, hogy »tőled«?

– Ahogy érzed. Kis kezdőbetűt tanácsolok.

Tovább diktált.

»Nem teszek semmi szemrehányást. Ehhez nekem nincs erkölcsi jogom. Kérlek, add be a válópört, és én nemcsak, hogy nem vetek akadályokat, hanem a gyors elintézésben segítségedre leszek. Válassz bármilyen válóokot, de legjobban szeretném, ha a hűtlen elhagyást hoznád fel ellenem. Külön kérlek, hogy haladéktalanul intézkedj. Üdvözöl és minden jót kivan neked: Ede«.

– Kész vagy?… Címezd meg a borítékot!

Ede merőn bámult a leírt sorokra.

– Nem tetszik a levél?

– Rövid… Nem mondtam el benne mindent. Szerettem volna kiönteni a szívemet. Mert kérlek, tizenkét évi házasságután…

Emmi nem szólt közbe, nem akarta bátyjának megmondani, hogy az a tizenkét év csupa gyalázat volt. A sebnek nem mondják: »te gennyes!« hanem kivágják… ha lehet. És Emmi most operál. Mégis kérdi, hogy fáj-e.

– Szeretted? [396]

– Szeretett engem, tudod, eleinte nagyon. Én már nem szerettem, de tudod, ebben a levélben meg kell írni azért, hogy az a Frommer egy csirkefogó. És ha a jövőben tanácsomra volna szüksége, én adok neki. Tudod, csak a nevem veszem el tőle, de a barátságom nem tagadom meg. És hogyha éppen egy lokálban találkozunk…

– Ede! Mi megegyeztünk abban, hogy te többé lokálba nem jársz.

– Ja, igaz… hát nem a lokálban … mondjuk, hogy mégis… egy korrekt helyen találkoznék vele, akkor szívélyes viszonyt mutatok majd neki. Tudod, nem lehet kitépni a rosszat se egészen. Átmenet kell. Válni válok. Látod! De ez nem olyan sima dolog. Meglátod, Lián, ha levelem megkapja, dühében sírni fog. Nem akar ő tőlem elválni,

– Te akarsz elválni!

– Az igaz… de ő nem… ő csak szeszélyes… egy kis változás… akarom mondani változatosság. Egy nyomorult Frommer… vagy más. De engem szeret. Hogy mit szenved ő, amikor rájön a rossz természetére… Te! Egyszer térden állva könyörgött nekem, hogy bocsássak meg neki, de előbb verjem meg azt a piszok Kempfnert,.. Mit tudod te, hogy Liánnal együtt milyen tragédiákat éltünk át… és most egyszerűen csak azt írjam, hogy adjam, be ellenem a válópört hűtlen elhagyás címén? Hát elhagytam én őt hűtlenül?

Emmi szelíd volt. Nem akarta bántani bátyját, mégis, ha mosolyogva is, de bosszankodva mondta:

– Tudod, az volna a legjobb, ha a beszédet elfelejtenéd, és újra tanulnád kimondani a fogalmakat. Nem ismered a szavak lényegét és értékét, kellő helyét… Értesz engem?

– Nem… Bizonyos, hogy bántottál. Emmi, kérlek, ne élj azzal vissza, hogy én meg akarok javulni.

– Ez a levél így megy el. Címezd meg!

– Csak arra kérlek, hogy írjuk bele azt is, hogy én megbocsátok neki mindent.

– Nem bánom, de ez sértés.

– Hát megsértem! De beírom… fel se veszi…

Szomorúan legyintett, aztán kezébe vette a tollat, és így fejezte be a levelet: »minden jót kívánok, és mindent megbocsátok neked«… itt ellágyult, és még egy mondatot kapott Lián: „és te is bocsáss meg nekem. Ede.«

Emmi a bátyja felé hajolva olvasta, ahogy leírta ezt a mondatot. Meghatódott. A szomorú kézlegyintés és a mondat könnyet fakasztott szeméből. Ezt a mondatot Ede akarta. Ez volt az egész levélből az egyetlen fájdalmas mondat, mely e percben igaz is volt. [397]

És Ede már címezte is a borítékot. Nagy, kalligrafikus betűkkel írta »Nagyságos S. Sudár Lián, úriasszonynak«.

Csengettek. Emmi ment ajtót nyitni. A hordár hozta idősb Siró Zoltán levelét.

Emmi mindent akart tudni, ami e házban történik. Gondolkozás nélkül felbontotta az apjának címzett levelet, és olvasta:

»Tisztelt Salgó úr! Megkaptam levelét. Kérem, jöjjön el holnap délben a Pannónia szállodába. Hajlandó vagyok önnel szóba állni. A portás majd hozzám igazítja, idb. Siró Zoltán«.

Emmi nyomban tisztában volt a helyzettel. Apja véghezvitte a tervét. És Zoltán apja hajlandó szóba állni vele. Elnyomta a szenvedését. Döntött. Nem adja oda apjának a levelet, ő megy el a találkozóra.

»Tehát holnap délben, suttogta maga elé, és a levelet keblébe rejtette. Visszament a bátyjához, és elvette tőle a levelet.

– Most gyere, feladjuk ajánlva.

Elmentek a postára, feladták a levelet, és aztán vigaszul elvitte Edét a moziba.