Folyóiratok

Kalangya, XIII. évfolyam (1944. április 15) 4. szám

Kordás Ferenc: Rab Zsuzsa: Fény felé

Rab Zsuzsa jelenleg a kecskeméti Horthy-leánylíceum IV. oszt. tanulója. 17 éves, rendkívül intelligens, finom, érzékeny lélek, született költői tehetség, aki ezzel a kötetével jelentkezik először a nyilvánosság előtt. A legifjabb költői nemzedék tagjai közé tartozik, éppen ezért a kritikus zavarban van, mert nem tudja, hogy a jövendő írót bírálja-e ebben a kötetben, vagy pedig a fejlődő, virágba boruló leánylélek szárnypróbálgatásait. A kötet címlapján egy szimbolikus „szívvirág” tárja ki egyetlen sziromlevelét a Nap felé, az örök fény felé; mögötte azonban sötét kísértetként feketéllik imbolygó árnyéka, mert hiszen minél erősebb a fény, annál élesebb lesz az árnyék. Ez a rajz tulajdonképpen az egész kötet alaphangulatát és költői beállítottságát fejezi ki. Ezt a kötetet nemcsak irodalmi, hanem ifjúságlélektani szempontból is érdemes volna tanulmányozni. Többet mond minden tesztkísérletnél, intelligenciavizsgálatnál, levélnél, vallomásnál, mert megmutatja azt, hogy egy sok irányban tehetséggel megáldott leánylélek mélyén milyen szépséglátomások, milyen ősi, emberi vágyakozások forronganak fejlődése legszebb korszakában, amikor még annyira lelkesedik minden szépért és jóért. Még gyermek, önzetlen, harmatos virág, de már tudja, hogy csak az egyik arcával fordulhat a fény felé, mert a másikkal utánanyúló, néma óriásként rámeredő, saját árnyékára kell tekintenie. Így tanulja meg az életet egységben, szintézisben látni, költői értelemben így lesz túl „jón és rosszon”.
Szinte hihetetlen, hogy ilyen fiatalon ennyi érzelemgazdagság, szín, rajongás, formakészség, kifejezésbeli változatosság és képalkotó erő legyen egy zsenge leánylélekben. Annyira érettek, csiszoltak, kiforrottak ezek a versek, hogy az ember attól félti a költőt, hogy már mindent elmondott, amire küldve lett, s nem lesz új mondanivalója, legfeljebb prózában vagy tanulmányokban. Veszélyes az, ha a kezdő költő ilyen éretten lép a közönség elé, mert ez azt jelenti, hogy írói élményei, mondanivalói, nyelvi kifejezésformái annyira készen jönnek tolla alá, hogy már nem is kell értük megharcolnia azt az örök harcot a végső, mindenekfölött való, eszményien tömör és szabad stílusért (amely maga az író), amely minden nagy író és költő életerejét annyira leköti; vagy pedig egy olyan rendkívüli tehetséggel állunk szemben, amely páratlan a magyar irodalomban.
Nőíróink és költőnőink (ha szabad ezt az elkülönítést megtennem) gáttalan irodalmi túltengése és beteges burjánzása között kevés vérbeli írót találunk, akinek az írás szerves, lényegi része, nemcsak érvényesülési pótlék, hanem szent hivatás, azaz küldetés. Nem mondom azt, hogy Rab Zsuzsa ilyen nagyvonalú író lesz, de első verseskönyvét figyelemmel kell forgatnunk, mert itt nem egy diákköltő, hanem egy ízig-vérig írói lélek jelentkezik.
Különösen kiemeljük a következő verseket: Sorsok, Tavaszi fényben, Az én három lelkem, Síró vágy szépségek után, Vízipók, Csendes őszi sorok. Ezeket bármely modern antológiába be lehetne venni. Miről szólnak Rab Zsuzsa versei? Milyen kifejezőkészség nyilatkozik meg ezekben a versekben? Milyen képeket használ? Külváros című versében, amelyben egyik sétáját írja le, így vázolja a látottakat: „Bús tűzfalak, meggörnyedt lécsorok, gyér lámpaláng, csatornákban csuszamló, híg mocsok, omló viskók, gazverte udvarok s a kémények: száz segélykérő, kínba meredt torok, a füst is csak sóhajtva száll belőle, s fojtani kezd a nyomorvallás tömjénfüstölője.”
Legmélyebb költői vágyát a Síró vágy szépségek után c. versében vallja be: „Jó lenne minden szépet összegyűjteni, rendszer nélküli, csodás tarkaságba, s érezni mind, ha csak egy percre is!” Vízipók c. versében azt mondja: „Elfáradt, fiatal karom a harcot rég feladta… Álmodom, s várom, hova vet a Vég[191]zet áradatja…”
Rab Zsuzsa tavaly a Magyar Tudományos Akadémián olvasott fel verseiből igen nagy sikerrel. Ez azonban még nem sokat jelent. Bizonyára rokonszenves jelenség lehetett az Akadémia felolvasótermében egy ragyogó szellemű, 16 éves diákleány, amint kissé nagyoskodó, koraérett, de mégis zsenge virágait szétszórta a hallgatóság között.
Rab Zsuzsa még csak ezután kezdi az igazi harcot; nem az érvényesülésért, nem az anyagi vagy az erkölcsi elismerésért, amely nem mindig következik el az igazi író életében, hanem a halhatatlanságért. Ha nem ez a tiszta becsvágy fűti a kezdő költőt, s ha nem ismeri fel képességei határait, a harc úgyis visszaveti oda, ahova való: az átlagírók közé. Ezért sohase feledje el, hogy a bibliai példázatban is attól követel az Úr legtöbb kamatot, akinek legtöbb talentumot adott.